18. Temetés

„Míg jövőjét építettük
Sorsa el volt döntve rég.
Megkivánta, elszerette
Tőlünk a hatalmas ég.

Nem törődve semmit azzal,
Hogy szivünknek fájni fog:
Jöttek érte s mosolyogva
Vitték el az angyalok!”


A lépcső tetején állva nézek végig a vendégeimen. Ryan zenekara hangol. Egyelőre csak a hangfalakból dübörög a zene, míg a srácok fel nem állnak. Teljes puccban ácsorgok és bámulom a nagyrészt idegen arcokat. Yvonne és Mira a nappali közepén táncolnak, egy-egy üveg pezsgővel a kezükben. Látszólag már most nem tudják hol vannak.
- Mi van gyönyörűm? - ölel magához Ryan hátulról. Az érintésétől összerezzenek.
- Semmi - mosolygok rá, majd elnevetem magam. Az arca még mindig rúzsfoltos. Nem bírtunk betelni egymással és a buli kezdete előtt a hálószobámban kötöttünk ki, hogy lezavarjunk egy villámgyors mégis kielégítő menetet, amivel kibírjuk az estét. Gyorsan letörlöm az arcát, majd elindulok a lépcsőn. Ő is követ. A szemem sarkából látom, hogy még csak most csatolja be az övét.
Furcsa kapcsolat a miénk. Nem tudnám szavakba önteni mi van köztünk. Jó vele az ágyban. Ő a múzsájának tart én pedig szeretem figyelni, mikor alkot. Különleges srác. Egy érzékeny vadállat. Az ágyban csodálatos, de sajnos a szívem még mindig Nikoért ácsingózik.
Persze imponál, hogy Ryan verseket és dalokat ír hozzám, hogy virágot hoz, sétálni visz, lerajzol. Különlegesnek érzem magam a közelében. Valaki olyannak, aki pótolhatatlan, aki nélkül a művész nem tudna alkotni. Tetszik, hogy megihletem, hogy mikor énekel engem néz a napszemüvegén át, hogy tudom a sorok amiket a mély hangján búg bele a mikrofonba rólam szólnak, hogy a különleges szempárt csak én láthatom.
Azért nem csak móka és kacagás vele tölteni az időm nagy részét. A drog és az alkohol mindennapos része az életének. Ha nem jut hozzá a heroin adagjához, teljesen megzakkan. A kedves, romantikus, aranyos, ártatlannak tűnő kezes bárányból egy őrjöngő vadállat válik. Remeg mindene, tombol, tör, zúz míg meg nem jön Jack, hogy lebonyolítsák az üzletet. Ilyenkor rendre elmegyek a közeléből. Nem akarom látni, hogy Mira pasija mennyi drogot is ad el neki és azt sem, hogy adja be magának.
Persze mikor be van lőve, nem igazán lehet hozzászólni. Látni lehet az arcán, hogy egy teljesen másik világba kerül. Ostobaságokat magyaráz miközben nevet. Néha ceruzát és papírt ragad és rajzolni kezd, vagy verseket ír. A heroin teljesen felpörgeti. Megszállott lesz. Nem tud koncentrálni semmire csak arra, hogy alkosson. Vagy a szexre… De nem szeretek vele lenni mikor be van lőve. Olyankor, durva, nem bírja kontrollálni magát. Persze amint elkezd múlni a drog hatása már más lesz a helyzet. Szenvedélyes és mocskos lesz az egész együttlétünk. Teljesen felizgat mikor vulgáris szavakat sugdos a fülembe, szinte letépi rólam a ruhát és a magáévá tesz.
Mikor józan akkor sokkal gyengédebb, olyan akár egy szerelmes férfi. Ha magánál van úgy bánik velem akár egy porcelánbabával. Bevallom mindkét verziót élvezem.
De Ryan nem pótolja Nikot és nem tölti ki a szívemben lévő űrt. Még mindig azt várom, hogy mikor múlik el ez a szorongás, ami akkor költözött belém mikor felszálltam a Párizsba tartó repülőre. De nem hagyják, hogy elfelejtsem. Sőt… Újra és újra feleleveníti valaki vagy valami, hogy nem csak álom volt, amit vele átéltem.
Két napja emlékeztettek rá utoljára az égiek, azonnal felszakadt a seb, ami már azt hittem, hogy heggé válik lassan. A tv-t kapcsolgatva megláttam az egyik zenecsatornán azokat a gyönyörű zöld szemeket. A klip, amit együtt forgattunk. Némán sírtam, csak Dorah látta, hogy a képernyőt bámulva potyognak a könnyeim. Mellém ült és átölelt én pedig zokogtam. Sírtam, de nem tudnám megmondani, hogy miért. Hiányzott, talán azért. Vajon gondol még rám? Nem értem miért érzem magam ilyen pocsékul. Talán tényleg beleszerettem… Hisz ahányszor megpillantottam a tv-ben, annyiszor szorult össze a szívem. Még így több ezer kilométer távolságból is hatással van rám. Ezerszer elátkoztam már magam, de ez sem javít a helyzeten. Olyan vagyok akár egy ostoba buta kis liba. Mégis miért gondolok mindig rá? Annyira hülye vagyok. A fenébe is, menyasszonya van, akit szeret! Én csak pár éjszakára kellettem semmi többre. És ő is csak ennyit jelentett nekem. Vagy mégsem?
- Kisasszony - lép elém Dorah aggodalmaskodva, ezzel pedig visszaránt a Földre a gondolataim közül.
- Igen? - mosolygok rá.
- Szét fogják szedni a házat - mutat sopánkodva az összecsődült rossz arcú tömegre. - Az édesapja nem fog ennek örülni - csóválja meg a fejét kétségbeesve.
- Az én lakásom - nyomok egy puszit az arcára. - Nyugi Dorah, tudom mit csinálok - kacsintok rá, majd bevetem magam a bulizó tömegbe.
- Ha ön mondja kisasszony - hallom meg Dorah kételkedő hangját, de csak mosolyogni tudok az aggodalmaskodásán.
Nem tudom hányadik koktéllal és egy füves cigivel később már Yvvel és Mirával ropom a parkett közepén. Szédülök picit, a zene pedig hangosan dübörög a fülembe, de legalább nem vagyok bánatos. Úgy pörgök akár egy búgócsiga, úgy érzem enyém az egész világ. Mira és Jack hirtelen tűnnek el mellőlünk.
Hogy ki találja ki, hogy az egyik klubban folytassuk a bulit nem tudnám megmondani, de a többiekkel együtt veszem fel a cipőm, majd Ryannal kézen fogva hagyjuk el a lakásom, ami most egy csatatérre emlékeztet.
Gyalog indulunk el a New York-i éjszakába, a szőkeséggel mi vagyunk a sereghajtók. Út közben is vedelünk, hangosan énekelünk és nevetgélünk. Vagy ötvenen vonulunk végig a nélkülünk is nyüzsgő utcán. New York most is lenyűgöz, pedig kezdetben gyűlöltem az a várost. Nem értettem miért költöztünk ide, vissza akartam menni Budapestre. Haza. Évekkel később rájöttem, hogy az otthon ott van, ahol a szeretteid laknak. Esetemben a szeretteimet nem a családom sokkal inkább a barátim alkotják. Akik itt vannak velem, akikre mindig számíthatok, akik mindig szeretnek. Persze anyu hiányzik, hisz sosem tudom hol jár, de ő ilyen. Apunak talán tényleg igaza van. Anyám lánya vagyok. Mindketten bolyongunk a nagyvilágban.
Persze idő kellett ahhoz, hogy megtanuljam szeretni New Yorkot, a sosem alvó, mindig hangos, nyüzsgő metropolist. A felhőkarcolóival, az őrültségével, a fényeivel, az emberekkel, akik itt laknak. De már a lényem része. Lehet, hogy koszos, lehet, hogy veszélyes, de mégis csodálatos. Semmihez sem fogható.
Most úgy érzem jól vagyok. Ryan, az alkohol és az, hogy együtt lüktetek a velünk lévő emberekkel sokat dob a hangulatomon. De minden csoda csak pár napig tart.
Yv sikolya hirtelen kúszik a fülembe miközben Ryannel az egyik kapualjban megállunk csókolózni. Azonnal ellököm magamtól és fülelni kezdek. Ő, Mira és Jack a sor elején mennek ennyiben vagyok biztos, de idáig elhallatszódik Yvonne hátborzongató kiáltása. Fogalmam sincs mi történt, de a jeges rémület a hatalmába kerít. Egyik pillanatról a másikra józanodok ki. Az embertömeg egy helyben ácsorog, többen megindulnak előre, hogy megnézzék mi is történt. Remeg a gyomrom, tudom, hogy valami baj van. Mindenkit félrelökve töröm az utat magam előtt, de nehezen haladok előre így az útra rohanok ki, hogy onnan kerüljem meg a járdán ácsorgókat. Míg a sor elejére keveredek egyre jobban fokozódik bennem a rossz előérzet. Olyan, mintha a szívem késsel szurkálnák, miközben a gyomrom egy ököl szorongatja. Ryan szorosan a sarkamban liheg. Elsőre nem látok semmit csak azt, hogy az elöl lévők kört alkotnak. A fiúk rémülten, szinte sokkoltan merednek a betonon fekvő alakra. Csak a cipőtalpat látom, de azt a cipőt ezer közül is felismerném. A lányok a srácok vállán zokognak, én pedig úgy érzem, hogy egy világ dől bennem össze. Lassan lépek be a körbe, ahol Mira fekszik, fennakadt szemekkel. A feje Yv ölében pihen, akinek a könnyei úgy hullnak akár a záporeső. Lassan rogyok térdre mellettük, még mozog a mellkasa. Többen is hívják a mentőket, de a barátnőm szája már habzik, a tüdejébe pedig alig jut oxigén. Jack tanácstalanul vakargatja a fejét, Yv körmei a karomba fúródnak.
- A szíve - zokogja.
Értetlenül nézek rá, teljesen sokkol a látvány, nem tudom mit kéne tennem, pánikba esem és leblokkolok. Ryan viszont hirtelen kapcsol, mikor Mira felnyög és lecsukja a szemét. Mellénk térdel és megpróbálja újraéleszteni.
- Jack tűnj el innen - üvölt rá a szöszi a barátjára, mire a haldokló barátnőm arcáról az említett pasasra emelem a szemem.
- Mit adtál neki? - kérdezem halkan, de nem válaszol, csak mered rám üveges tekintettel. - Mi a faszt adtál neki? - kiáltok rá torkom szakadtából, majd felpattanok és a vállánál fogva megrázom.
- Én mondtam neki, hogy nem szabad - csóválja meg a fejét miközben halkan motyog. - Én megmondtam, hogy nem bírja majd - magyarázza a szemembe nézve, halálra rémülve, aztán lesöpri magáról a kezeim és átfurakodva a tömegen elmenekül. Csak nézek utána, amíg meg nem hallom a szirénákat. Előkerülnek a mentősök és a rendőrök, akik mindenkit arrább terelnek. Minden olyan gyorsan történik. Az egyik pillanatban még kiabálnak az orvosok, megpróbálnak Mira tüdejébe oxigént préselni és működésre bírni a szívét, a másikban viszont feladják és csak fejcsóválva jelzi az egyik mentős a rendőrök felé, hogy nem tudnak mit tenni. Némán tűröm, hogy a sárga szalag mögé tereljenek, de Mira holtsápadt arcáról nem tudom levenni a szemem. Mire feleszmélek egy fekete zsákba teszik a testét, én pedig nem bírom felfogni, hogy nincs többé. Semmi nem jut el a tudatomig csak Yv fájdalmas zokogása. Az egyik rendőr megérinti a karom, mire rákapom a tekintetem. Nem tudnám megmondani mióta nézem a helyet, ahol Mira összeesett és meghalt. Lassan nézek körbe, már nincs itt szinte senki. Ryan az egyik rendőrrel beszélget, Yv csak sír és sír az egyik padon ülve, miközben a remegő kezei közt egy szál cigaretta füstölög.
- Jól van kisasszony? - néz rám a pasas.
Csak bámulok rá, tudom, hogy válaszolnom kéne, de nem jön ki hang a torkomon. A sós könnycseppek egymás után peregnek végig az arcomon, aztán valami hideg és nedves koppan a fejemen. Szakadni kezd az eső, én pedig bőrig ázom pillanatok alatt.
A rendőrösön kötünk ki, hogy felvegyék a vallomásunk. Nem igazán tudok megszólalni, ami kezdi az egyik zsarut felbőszíteni, de aztán varázsütésre, mindenki úgy kezd bámulni, mintha három fejem lenne. Nem kell sokat várnom arra, hogy kiderüljön miért tesznek így. Az őrszobán ücsörgök és nézem az asztal lapját, mikor kinyílik az ajtó. Nem nézem meg ki jött, sokkos állapotban ülök a széken.
- Gyere kicsim - szólal meg az oly rég hallott hang, mire ráemelem a könnyes szemeim. - Hazaviszlek - nyúl a kezem után az apám, majd mire észbe kaphatnék már a derekamra csúsztatja a kezét és kifelé kezd terelni.


- Mi jön? - sóhajtok fel kimerülten, miközben leroskadok az egyik bőrfotelbe. Napok óta nem tudtam kialudni magam, a stúdiómunka teljesen kikészít.
- A lemezborító, de azt nem itt csinálják - néz rám a papírhalmokat tanulmányozva Eero.
- Hanem hol? - nyögök fel.
- New Yorkba kell menned. Holnap este indul a géped - bólogat bőszen, majd az íróasztalán kezd kutatni, morog, majd diadalittas arckifejezéssel egy borítékot nyom a kezembe, amiben a repülőjegyem lapul.
Hitetlenkedve pislogok rá. New York? Lia! Csak ez az összefüggés lebeg a szemem előtt. Ott van. New Yorkban van és én holnap után már én is ott leszek. Megkereshetem, láthatom még ha csak egy pillanatra is, de… Istenem.
A szám önkéntelenül is felfelé kezd görbülni. Ő és én, kettesben. Még akkor is megéri ha a csoda pár napig tart. Láthatom és ez mindennél többet jelent számomra. Ha nem lennék ilyen holt fáradt, örömtáncot lejtenék, de így csak Eero nyakába vetem magam, aki meglepetten pislog rám. Nem érti minek örülök ennyire, de nem is kell értenie.

Lia címét nem volt nehéz kideríteni. Szerencsére Conornak megadta és ő segítőkészen továbbította nekem, hogy meglátogathassam. Viszont most, hogy itt vagyok a ház előtt, berezelek. Csak nézem a magas és impozáns épületet, ahol az a nő lakik, aki elrabolta a szívem egy részét, akit több, mint egy hónapja nem láttam és akire mégis minden nap gondoltam.
Félek bemenni. Mégis mit mondjak neki? Hogy van két napunk, utána pedig haza megyek Leenahoz, aki otthon vár? Hát ez nagyon remek… Úgy fog kidobni, mint macskát szarni. És ez a jobbik eset. Viszont valamit muszáj lesz lépnem, ugyanis a portás egyre jobban méreget. Mondjuk nem csodálom. Már vagy fél órája itt ténfergek, mint aki rosszban sántikál.
- Segíthetek? - szól rám a srác összeszűkült szemekkel, mikor vagy hatodjára megyek el előtte.
- Öhm… - torpanok meg. - Cornelia Anders itt lakik ugye? - kérdezem kissé bátortalanul, bár tudom, hogy a válasz mi lesz.
- Igen. Az ötödik emeleten - bólint.
- Oké - veszek egy mély levegőt. Nagy nehezen csak ráveszem magam, hogy bemerészkedjek. Egyenesen a liftet célzom meg, majd megnyomom az ötös gombot.
- Nem vagyok normális - szusszantok fel mikor bezáródik az ajtó. Feszült kacagás tör a torkomból, de nincs időm sokáig mélázni az ostoba viselkedésemen, ugyanis a lift kinyílik. Csak egy ajtó van az egész emeleten. Tudtam, hogy a szülei gazdagok, de, hogy ennyire… Kopogásra emelem a kezem, de megtorpanok a mozdulatban. Mély levegőkkel nyugtatom magam, aztán mielőtt még jobban belegondolnék, hogy mi is fog történni erőt veszek magamon és bekopogok.
Az ajtó hirtelen tárul ki egy idős feketébe öltözött nő áll a küszöbön. Szomorúnak tűnik.
- Jó napot uram! Segíthetek? - néz rám fürkészően.
- Jó napot! Cornelia Anders itt lakik? - kérdezek rá, mire a hölgy homloka ráncba szalad.
- Igen - bólint. - De most nincs itthon - csóválja meg a fejét, miközben megremeg a szája széle és mintha pár könnycsepp is megjelenne a szeme sarkában.
- Nem tudja mikor ér haza? - nézek rá kíváncsian. A falon lévő órára pislant, majd mélyen a szemembe néz.
- Már itthon kéne lennie, de a kisasszonynál sosem lehet tudni. A temetés miatt jött? - néz rám kíváncsian.
- Nem - csóválom meg a fejem. - Milyen temetés? - nézek rá értetlenül.
- Miss Thompsoné - szontyolodik el ismét. Egy könnycsepp is kigördül a szeme sarkán, amit azonnal letöröl.
- Ő kicsoda? - érdeklődöm tovább, az asszonytól, aki újra felkapja a fejét.
- Mira Thompson, a kisasszony egyik legjobb barátnője. Nyugodjon békében - szipog egy sort miközben a tekintete a távolba réved, majd hirtelen újra a szemembe néz. - De ezek szerint nem ismerte - állapítja meg.
- Nem - felelek halkan. Gratulálok Niko, ennél jobb időpontot nem is találhattál volna arra, hogy beállíts. Lia biztos ki lehet borulva. Vajon ki vigasztalja?
- A kisasszony talán még mindig a temetőben van. Ön az egyik barátja igaz? - mosolyog rám barátságosan.
- Igen, így is mondhatjuk - bólintok és egy halvány mosoly is megjelenik a szám sarkában. A kapcsolatunkra nem a legmegfelelőbb szó a baráti. De ha elmondanám ennek az idős hölgynek, hogy mit is műveltünk mi, biztos, hogy holtan esne össze. Ezt pedig nem akarom.
- Dorah vagyok. Dorah Korner a kisasszony bizalmasa és házvezetőnője. Tudja olyan mindenes - mosolyog rám.
- Niko Koskinen - biccentek egyet.
- Bejön? Itt megvárhatja a kisasszonyt, főzök egy teát - invitál beljebb, de megint csak nemet intek.
- Meg tudná inkább mondani, hogy melyik temetőben lehet Lia?
- A St. Johnba - ad választ azonnal.
- Köszönöm. Viszlát - mosolygok rá.
- A kisasszony nincs jól - szól utánam halkan. - Sok sikert - sóhajt fel, de nem várom meg míg el is köszönöm. Beszállok a liftbe, az utcán taxit fogok és már repülök is hozzá. Szerencsére nem kell átöltöznöm. Mintha ösztönösen ráéreztem volna, hogy feketében kell jönnöm… Mellette kell lennem, ennyiben vagyok biztos.

- Nelli menjünk - fogja meg apu a vállam, de makacsul megcsóválom a fejem és nézem a kis kőtáblát, amin Mira neve díszeleg. - Kicsim, már a szülei is elmentek, enned kéne valamit és aludnod se ártana - simít végig a karomon, majd a tenyerét az enyémbe csúsztatja, hogy megszoríthassa a kezem.
- Én még maradok, de ti menjetek csak nyugodtan - suttogom halkan, miközben le nem veszem a szemem a virágokkal fedett sírról.
- Nelli - sóhajt fel apu ismét, majd a vállamnál fogva szembe fordít magával. A napszemüvegem, ami az arcom takarja gyengéden a fejem tetejére tolja és mélyen a szemembe néz. A tekintetében az enyémet látom. A jegeskék szemek kutatóan vizsgálják az arcom, de nem tudom mit láthat rajtam. Annyi biztos, hogy évek óta ismét szorosan magához ölel és egy puszit nyom a fejem búbjára. - Szeretlek még akkor is, ha nem hiszed ezt el nekem - motyogja, mire keserű mosoly kúszik az arcomra. Idejét se tudom mikor mondta utoljára azt, hogy szeret.
- Menj nyugodtan - tolom el magamtól és próbálok erősnek mutatkozni előtte. - Nem leszek öngyilkos nyugi - eresztek meg felé egy cinikus mosolyt, mire csak megcsóválja a fejét.
- Majd hívlak - nyom még egy puszit az arcomra. - Aludd ki magad - szól még vissza utoljára, aztán elindul az egyetlen itt maradt sötétített ablakú koromfekete limuzin felé, amiben a legújabb szőke szilikon mellű cicababája ül Yvvel, aki valószínűleg a bevett nyugtatóktól már az igazak álmát alussza a ribanc vállán. Nézem, ahogy elhajtanak, aztán leroskadok a fűbe. A lábaim magam alá húzom, hogy minél kényelmesebb legyen az ücsörgés. Eszem ágába sincs elmenni innen. Addig fogok itt ülni míg meg nem őszülök. Még, hogy itt hagyjam Mirát? Kinek volt ilyen őrült ötlete? Nincs az az Isten, hogy én elmozduljak mellőle. Mindig is utálta a sötétet. Félt tőle. Nem hagyhatom egyedül és nem is fogom.
- Soha nem hagylak magadra kislány - sóhajtok fel, majd szépen nekiállok kipakolni a táskámból. Nem, nem vagyok hülye, hoztam én magammal minden földi jót, hisz egyértelműen sokáig fogok itt ülni, ha csak Mira fel nem támad és ki nem mászik a koporsóból. Apu csodálkozott is, hogy minek nekem egy temetésre ekkora táska. Ha nem hoztam volna ekkorát, akkor hová teszem a vodkát meg a laposüveget, ami tele van töltve valami brutál erős alkohollal, amit a bárszekrényében találtam? Sehová. És a cigi se fért volna el, na meg a mini fánkokat tartalmazó doboz se, amit még Mira kóstoltatott meg velem anno és mindketten imádtuk a töltött kis falatkákat. Na de, hogy stílusosak legyünk, szereztem némi füvet is. Ha már a drog vitte el, nehogy pont a temetéséről maradjon le.


Az egyik fa mögött torpanok meg mikor kiszúrom, hogy hol van Lia. Egyes egyedül ül a fűben, az ujjai közt egy szál cigaretta füstölög, miközben szorgosan húzogatja egy kis flaska tartalmát, amiben nagy valószínűséggel nem víz van. Most is gyönyörű, a fekete hajzuhatag a háta közepéig ér, a ruhája viszont épphogy csak takarja a combjait. Látom, hogy mozog a szája, lelkesen magyaráz a nagy semminek. Azaz nem a semminek, gondolom a friss sír alatt fekvő halotthoz beszél. A Nap már lemenőben van, de a kutya nem figyel arra, hogy ő még mindig itt ül. Nem merek közelebb menni. Nem akarom megzavarni. Talán ha elmondja a halott lánynak, amit el akar mondani, könnyebb lesz neki. Talán megnyugszik. A fa mögött bujkálok, alig tíz méternyire tőle és nézem. Lassan borít el mindent a sötétség, de Lia nem mozdul. Én is lehuppanok a földre és rágyújtok egy cigire. Nem veszem le róla a szemem, de közelebb se megyek. Ha szüksége lesz valakire éjszaka, én itt leszek…

Egy idő után elmúlik a bódulat. Korom sötét van idekint, de nem félek. Nem izgat, hogy egy temetőben ülök az éjszaka közepén. Egy dolog viszont mégis megrémít. Mira nincs többé. Azt hiszem most jut el ez az egész a tudatomig. Most, hogy órákon át beszéltem hozzá és ő nem válaszolt. Most, hogy körbenézek a kihalt temetőben. Csend és hullaszag… És most már Mira is a holtakat gyarapítja. De én ezt nem akarom.
- Kelj fel - szólok rá és a szemeimmel a földkupacot kezdem bűvölni, miközben hallgatózom. Hátha nem halt meg. Hátha él, csak azt hitte mindenki, hogy vége van, de talán nincs. Talán magához tért és most fél, mert egy sötét koporsóba dugták és egy rakat földet szórtak rá. Talán csak nem tud kijönni, de ha zajt csap én meghallom és akkor… Akkor újra velem lehet.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy ez lehetetlen. Felboncolták. Halott. De mégis… Reménykedek.
- Mira kelj fel, nem hallod? - szólongatom tovább. - Ne csináld ezt velem - sírom el magam. - Gyerünk, csinálj valamit - könyörgök a földnek és a sírkőnek, de a temetőben csak az én hangom hallatszik. Hiába várom, hogy meghalljak egy hátborzongató sikolyt a föld alól, hogy Mira dörömbölni kezdjen a koporsó falán, hogy valaki engedje ki, csend van. Néma csend. Valami furcsa érzés jár át. Igazából ez a különleges valami órák óta velem van, csak eddig nem vettem tudomást róla. Helsinkiben éreztem ezt utoljára, Niko közelébe. Gyorsan nézek körbe, de senkit nem látok. Miért is lenne itt? Ábrándozz csak Lia… Pedig most mindennél nagyobb szükségem lenne rá. De már oly mindegy. Hagyta, hogy elmenjek.
A gyász egyik pillanatról a másikra teljesen átjár, mikor vagy századjára elolvasom a sírfeliratot. Eltompít minden más érzést, maga alá gyűr, úgy érzem összeroppanok. Némán potyognak a könnyeim, aztán elfogynak. Megszűnik az idő és a tér számomra, a világom milliónyi darabra törik össze. Minden elsötétül körülöttem, csak a két méterszer kétméteres kocka alakú terület marad meg nekem.
Mira halott. Ennyit üvöltöznek a hangok a fejemben, ami eljut végre a tudatomig bármennyire is küzdök ellene.

A Nap lassan kel fel, Lia viszont még mindig csak ül és bámulja a sírkövet. Bevallom aggódom érte, főleg, hogy most már meg se mozdul, csak bámul maga elé, de nem merek odamenni hozzá. Mit mondhatnék neki?
A semmiből egy sötétített ablakú autó bukkan fel az ösvény mentén, amiből egy félhosszú szőke hajú pasas száll ki. Valahonnan nagyon ismerős, de nem tudnám megmondani honnan. Lia még a kocsi ajtajának csapódására se rezzen meg. A férfin egy fekete farmer és egy szürke póló van, a haja kócos, az arcát már most napszemüveg takarja pedig még épphogy csak reggel nyolc van. Aztán egy Liához megszólalásig hasonlító szintén fekete hajú lány is kiszáll a kocsiból. Liára pillantva csak elhúzza a száját. Talán ő a nővére. Akkor viszont a pasi az apja lesz. Persze mérget nem mernék venni a dologra. A fa mögül figyelem az eseményeket. A férfi és a lány, akik az imént érkeztek beszélnek pár szót, majd a pasas elindul Lia felé. Közvetlenül mellette áll meg. Látom, hogy beszél hozzá, de Lia nem reagál. A férfi hirtelen hajol le hozzá, majd a karjába emeli és ezzel elindul egy lavina.
Lia torka szakadtából sikítani kezd, kapálózik, így a férfi kénytelen a talpára állítani. A derekánál fogva próbálja meg elrángatni a sírtól, de ő küzd ellene. Szívszorító zokogás tör fel a torkából, majd tovább kiabál, de nem tud szabadulni a teste köré fonódó vaskarok fogságából.
- Ne - sikítja. - Mira! Megígértem neki, hogy nem hagyom magára. Apa ne!!! Vele kell maradnom. Fél. Fél a sötétben - kiabálja, miközben az apja tovább vonszolja az autó felé. Az ismeretlen lány kinyitja a kocsi ajtaját, hogy majd könnyebben be tudják tuszkolni, én pedig kilépek a fa takarásából. Szörnyű a látvány, ahogy vergődik az apja karjaiban és kiabál. Mintha elborult volna az elméje. Segíteni akarok neki, de nem tudom mit tehetnék. A tekintete hirtelen rám téved. Csak nézünk egymás szemébe. Látszólag lenyugszik, de az biztos, hogy nem kapálózik tovább. A szemében nem látok semmit, csak színtiszta élettelen ürességet. Nem csillognak a szemei, semmi élet nincs bennük, semmi fény. Mintha egy hulla meredne rám. Az arcizmai megmerevednek, aztán hirtelen elernyed az egész teste. Az apja is rám pillant, de nem foglalkozik velem. A lányát kanalazza össze, majd beteszi a kocsi hátsó ülésére. Az ajtót becsapja, vet rám még egy pillantást, aztán beszáll a vezető ülésre. Rohanni kezdek feléjük, de nem áll meg. Rátapos a gázra és elhajt.

Az apám házában térek magamhoz. Úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger. A cipőmet magamra kapom, majd lebotorkálok a nappaliba. Csak a nővérem van lent, de nem köszönök neki, ahogy ő sem nekem. Nem igazán vagyunk beszélő viszonyba. Még egy pillantásra se méltatóm. Egyenesen a bárszekrényhez lépek, elveszek egy üveg whiskyt, majd felmarkolom a cigit.
- Hová mész? - néz rám Jen, amikor az ajtóhoz botorkálok.
- El - vágom rá, majd lenyomom a kilincset, taxit fogok és hazamegyek.
Dorah mikor meglát elsírja magát, de nem tud érdekelni. Szellemként megyek fel az emeletre a piámmal, majd benyúlok a fiókba, hogy elővegyem a kis tasakot, amit még Ryan hagyott itt, mondván neki nem kell a kokain.
Míg megtelik a kád felszívom a hófehér port. Szipogok még párat, aztán lenyelem az első korty whiskyt, bemászok a kádba ruhástul és rágyújtok egy cigire. Az alkohol és a kokain ellazít, már nem érzem magam pocsékul. Nem tud izgatni, hogy a kád csordultig telik meg a forró vízzel. Az se érdekelne ha belefulladnék a habokba. Aztán beugrik valami, amit azelőtt láttam, hogy elsötétült előttem a világ.
Két méregzöld szempár…
Vajon miért képzeltem, hogy itt van?


A halálnak nagy ereje van. Talán mindennél nagyobb. De van még valami ami kéz a kézben jár a Hóhérral és az a gyász. A halál csak egy embert visz el egyszerre. A gyász többet. Hogy melyik a veszélyesebb? Nem tudom. Hogy ki jár jobban? Az aki föld alá kerül egy koporsóba vagy az aki elveszíti a szerettét de az élők közt marad? Nem, erre sem lehet válaszolni. A gyász összeroppant, kétségbe ejt. A hiányérzet fojtogat. A tehetetlenség megőrjít. Az, hogy nem látjuk a halál okát megijeszt. Miért pont ő? Miért pont mi? Miért pont velünk történt ez? Sose fogja megválaszolni senki a kérdéseinket. Azt mondják a gyász és a fájdalom idővel elmúlik. Hozzászokunk. De szerintem ha egyszer valaki találkozik a halállal az sosem felejti el milyen volt. Kihat örökre az ember életére és nem lehet elfelejteni az érzést ami akkor és ott magával ragadott…

Közérdekű közlemény + játék

Tehát aki jön a budapesti randinkra az most szombaton (július 2.) 16:30-kor, azaz fél ötkor, azaz délután négy óra harminc perckor (tudom, tudom felfogtátok, csak Kesha megint Humor Heroldot próbál játszani, nem túl sikeresen) legyen a Blaha Lujza téri metrókijáratnál. Ha a virágárus mellett megálltok az törpéletes lesz és tutira megtalálunk! Hogy ha jöttök legyetek oly kedvesek dobni nekem egy e-mailt (kesha420@gmail.com) és akkor elmondom milyen különös ismertetőjegyről ismerhettek meg engem, Nicet avagy Betsyt és még egy telefonszámot is kaptok, hogy ha bármi történik utol tudjatok érni. Nem eszünk embert, jófejek vagyunk, cukik, aranyosak, szerények, szóval ha érdekel titeket ki is írja ezt a bolond történetet, a Csapó kettőt, az IRP-t avagy a Your love is my only desire-t, akkor gyertek, gyertek báránykáim!
Keszthelyről sem elfeledkezni!!! Oda is várunk mindenkit szeretettel!

Aztán van még valami ami elég régen nem volt! Játszunk! Azaz játszunk, ha vagytok rá elegen.
Játék lényege a következő:
1. Ti kerestek egy olyan képet, videót, zenét, idézetet, kiskutyát, kismacskát, pónilovat stb. ami szerintetek jellemzi a történeteim, az írásom. Aki elég kreatívnak érzi magát készíthet is valamit (írhat pár sort, összeszerkeszthet egy képet, ilyesmi).
2. Akinek van facebookja, az a történeteim oldalára (Illusion by Kesha), kirakja külön kis posztba, hogy mit talált, akinek nincs az pedig elküldheti nékem e-mailben.
3. Nic (mivel ő nem játszik, hisz nem tudok neki mit felajánlani, mert így is úgy is hamarabb olvassa a részeket) velem együtt kiválasztja a nyertest, aki a soron következő részt e-mailben megkapja és a többiek előtt elolvashatja. Ha lesz időm, kedvem, stb. akkor lehet arról is szó, hogy alkotok valami külön kis szösszenetet az első helyezettnek. Aki nem nyer annak sem kell szomorkodnia. Lesz ugyanis vigaszdíj is amit minden egyes résztvevő megkap. Sőt aki a legtöbb like-ot gyűjti facebookon, az elnyeri a "közönségdíjat" és szintén megkapja az egyik fejezetet hamarabb.
A játék mától azaz június 28-tól július 7-ig tart. Addig lehet beküldeni, a muzsikát, videót, képet, idézetet, saját készítésű valamit, egyebet. Aztán szerintem még azon a héten vasárnap nyertest is hírdetünk.
Tudom, hogy kicsit bonyolult a játék, de ennél kreatívabb ötlet nem jutott eszembe (az én fantáziám is véges sajnos), azért ha van kedvetek hajrá! Keresgélésre fel:D
Millió puszi:
Kesha

17. Gondolok rád…

18+


„Fura dolog ez a vonzódás... Azt gondolod, hogy sose tud elhatalmasodni rajtad, hogy meg tudsz állni egy pontnál, hogy féken tudod tartani érzéseidet... de közben észrevétlenül átjárja a szíved, először csak néha jut eszedbe, majd vele fekszel és utána már vele kelsz... életed része lesz, úgy, hogy nem is veszed észre és már sosem fogod tudni kitörölni a szívedből…”


Újabb koncerten lógunk a csajokkal. Mira pasijának valami ismerőse játszik. A zene határozottan tetszik és a srác se rossz, aki énekel. Nem tudom róla levenni a szemem. Persze Niko közelébe se ér mégis van benne valami, ami megfog. A hangja csodálatos, bár nem gyengén szét van csapva. A közönséget persze cseppet sem érdekli, hogy be van állva, mint az albán szamár és valószínűleg nem csak a pia miatt amit megivott, hisz még így is jól csinálja, amit csinál. A szögegyenes szőkésbarna tincsek a válláig érnek, a szemeit viszont senki nem láthatja a napszemüvegtől. Egyszerű kék farmer, tornacipő és egy szürke póló fedi a vékony testét. A karját pár színes tetoválás díszíti, amit szintén Nikoéhoz kezdek hasonlítgatni. Nem a külseje fog meg, bár be kell vallani szemrevaló figura, viszont a hangja és a dalok szövegei, a srác karizmája sokkal vonzóbb. Nem tudnám bekategorizálni, hogy milyen stílust képvisel a bandájával, ugyanis a rockhoz túl lágyak a dallamok, mégis van bennük valami, ami elvarázsol. Kicsit megfeledkezem a szívem fájdalmáról ahogy őt nézem. Nem bírom levenni róla a szemem. Se akkor mikor iszom, se akkor mikor cigizem.
- Csibém - tántorog mellém Mira fülig érő vigyorral az arcán. Ő sincs már magánál. Jack gondoskodott arról, hogy a barátnője fel legyen pörögve rendesen és az első sorban ropja Yvvel együtt. Nem szólok bele, hogy mit szednek be, nem az én dolgom, de próbálok tiszta maradni és csak koktélokat szürcsölök, a drogokat inkább mellőzöm, hisz ki tudja ki vesz be többet a kelleténél. Nem árt ha van egy félig meddig józan ember velük, aki figyel a mámorban úszó társaságra. Nem mintha nem kínáltak volna meg engem is a kis tasakokban lévő terülj-terülj asztalkám kínálatából, de inkább visszautasítottam mindet. Sajnos semmilyen tudatmódosító szer nem segít elfelejteni azokat a gyönyörű zöld szemeket, amik Helsinkiben babonáztak meg pár hete, akkor meg minek vegyem be marékszámra? Felesleges. Egy-egy füves cigi még elmegy, hogy egy fokkal jobb kedvem legyen, de a keményebb cuccoktól tartózkodom. Én már csak tudom mit tesz a tisztes állampolgárokkal…
- Jól vagy Mira? - nézek a kóválygó barátnőmre, akinek majdnem szétreped az arca annyira mosolyog.
- Aham. Kibaszott jó ez a cucc - dől a karomba. - És én annyira szerelmes vagyok - sóhajt nagyot, mire önkéntelenül is felnevetek.
- A hasisba vagy Jackbe? - teszem fel a kérdést, mire finoman vállon csap és morcosan néz rám, már amennyire képes ebben az állapotban bármire is fókuszálni.
- Jackbe! Az egész kibaszott világba - tárja szét a karját nevetve. Mosolyogva figyelem, ahogy forogni kezd, majd amint meglátja Jacket a nyakába ugrik és majdnem a klub kellős közepén esnek egymásnak. Yv is előkerül, neki is feltűnően jó kedve van. Bár rajta nem csodálkozom. Tizennégy évesen mikor New Yorkba költöztünk és bementem első nap az iskolába ő jött belém. Szó szerint. Akkor is be volt szívva, én vittem be az osztályterembe és próbáltam megregulázni, hogy nehogy kicsapják a számomra akkor még ismeretlen lányt. Furcsa mód másnap emlékezett rám, mellém ült, bemutatott Mirának és onnantól szinte szétválaszthatatlanok vagyunk. Velük füveztem és rúgtam be először, velük buliztam úgy igazán először és hát végül is mindent velük követtem el, amit az átlagemberek. Bűnösnek, piszkosnak és megbotránkoztatónak tartanak. Mi sosem voltunk átlagosak. Nem is akarunk azok lenni. Az átlagos unalmas. Az átlagos szürke. Az átlagos ködbe vész. Mi nem veszhetünk ködbe.
Persze eddig nem igazán tettünk semmit, hogy a nevünk fent maradjon azon kívül, hogy áthágtuk és áthágjuk az összes szabályt és álmatlan éjszakákat okozunk egy rakás pasinak és lánynak. Hogy felelőtlenek vagyunk-e? Minden bizonnyal. Hogy őrültek? Holtbiztos. De legalább élünk. Persze soha nem gondolkodunk, csak az ösztöneink hajtanak minket. Nem mondom, hogy jó ez az élet, de mi szeretjük.
- Szia - hallok meg egy hangot a hátam mögött, ami felzavar az elmélkedésemből.
- Hello - mosolyodok el, mikor meglátom, hogy ki áll mögöttem. A srác a színpadról és mosolyog. A napszemüveg még mindig rajta van, de az a vigyor… Álomszép. Eddig fel se tűnt, hogy új banda váltotta fel őket. Mira és a gondolataim túlságosan lefoglaltak.
- Meghívhatlak egy italra? - hajol közelebb a fülemhez. A meleg lehelete csiklandozza a bőröm.
- Kettőre is - somolygok, mire elneveti magát. A kacagása, olyan, mintha az angyalok csilingelnének. Vagy már csak a bennem lévő pia miatt gondolom így? Elképzelhető.
- Ryan vagyok - nyújtja felém a kezét, amire egyetlen pillantást vetek. Igazi művészkezek. Hosszú kecses ujjak, férfias, de mégis különleges.
- Cornelia - mutatkozok be én is, miközben a kezem a tenyerébe csúsztatom. Nincs villámcsapás csak egy icipici borzongás. Ezt betudom annak, hogy zenész. Imádom a zenészeket. Aztán hirtelen bevillan, hogy Niko is az. Megrohamoznak az emlékek. Róla nem bírtam levenni a szemem, egyetlen érintésétől is úgy éreztem, hogy összeesek. De ő nincs itt! És nem is lesz! Ideje visszatérnem a csatasorba és erre a mai éjszaka tökéletesen alkalmas.
Próbálok megfeledkezni Nikoról, de nehezen megy.
Az újabb kör után persze már egyre könnyebb, de még mindig nem az igazi. Ryan a mellettem lévő székre telepedik egy üveg sörrel a kezében. Egymással szembe fordulunk, de nem beszélgetünk csak nézzük a másikat. Azaz remélem, hogy ő is néz engem és nem alszik a napszemüveg jótékony takarásában. Van benne valami, ami vonzóvá teszi. Szeretném megsimogatni az arcát, mégsem nyúlok felé. De ő megteszi. Persze csak az egyik hajtincsemen simít végig, miközben újra elmosolyodik.
- Álomszép vagy - motyogja, mire szende szűzlányként mosolygok rá.
Fogalmam sincs meddig ülünk ott, de jó érzés őt nézni és megfeledkezni mindenről. Hirtelen pattan fel a székről, majd a kezem után nyúl.
- Megyünk? - mosolyog rám csibészesen.
Nem felelek csak felkapom a táskám, összefűzöm az ujjaim és követem. Nem érdekel az sem ha a pokolba visz.


Még mielőtt megszólalhatnék, a tegnap éjszakai lány a hátamhoz simul és átöleli a derekam, miközben egy puszit nyom a lapockáim közé.
- Nem bújsz vissza mellém? - kérdezi kacéran.
Leena arcára siklik a pillantásom, ami semmi jót nem ígér.
- Tűnj el innen ribanc - sziszegi, majd felmegy az emeletre és a lány ruháival tér vissza, amit a kezébe nyom aztán kituszkolja az ajtón. A csajnak megszólalni sincs ideje, máris az orrára csapja az ajtót, majd szikrákat szóró szemekkel fordul velem szembe. - Tudhattam volna - sziszegi.
- Hogy kerülsz te ide? - nézek rá értetlenül.
- Nem találtalak otthon, persze gondolhattam volna, hogy valami kis kurvával szórakozol, de reménykedtem benne, hogy a leendő férjem talán vár rám és nem bújik minden este más csajjal ágyba. Miért teszed ezt Niko? - kérdezi fájdalmas hangon.
- Nem mondtad, hogy jössz - nyögök fel. Kellemetlen a helyzet, de nincs értelme magyarázkodni. Minek? Így, hogy itt állok meztelenül és az előbb még egy lány is volt velem egyértelművé teszi a helyzetet.
- Mondtam volna, hogy ha felveszed azt a kibaszott telefont - kiabál torka szakadtából. A tenyerem a fülemre tapasztom. Nem bírom másnaposan ezt a hangerőt. Pedig ez még nem is a jéghegy csúcsa. Leena hirtelen esik nekem. Eltörik nála a mécses, a dühét nem bírja kontrollálni. Ököllel csapkodja a mellkasom miközben zokog. Muszáj lefognom a kezeit, de most valahogy együtt érzek vele. Nem erre kellett volna hazaérnie. Nem érdemelte meg, hogy lásson valakivel, akinek még a nevét sem tudom.
Nem igazán tudom elképzelni, hogy mit érez. Nyílt titok, hogy megcsal, de látni is, hogy valaki más simul ahhoz, akit szeretsz, pokoli lehet. Én tuti kitekertem volna a pasas nyakát fordított esetben.
Valami furcsa melegség fog el, mikor hozzáérek. A karjaim a dereka köré fonódnak és minden erőmmel magamhoz szorítom, miközben halkan sír és egyetlen kérdést ismételget: Miért?
- Csss - simogatom a haját. - Ne sírj - suttogom halkan. - Sajnálom.
- Annyira hiányoztál - szipogja miközben lassan megnyugszik.
- Te is nekem - hazudom.
- Azt látom - nyög fel.
- Leena - sóhajtok egy nagyot. Nem tudom mit mondhatnék.
- Szeretsz még egyáltalán? - emeli fel a fejét, hogy a szemembe nézzen. Abban a pillanatban úgy érzem, hogy egyértelmű a válasz.
- Igen, szeretlek - bólintok.
A szemeiben könnyek csillognak, az érzelmeim pedig abban a pillanatban felkavarodnak és összekuszálódnak. Aztán tudatosul bennem, hogy akármi is történt, itt van. Velem. Hazajött hozzám és a karomban tarthatom. A Lia hiánya okozta fájdalmat még mindig érzem, de ahogy Leenara nézek, úgy érzem, hogy jól tettem, hogy elengedtem. Meddig bírtuk volna? Semeddig. Nem érte volna meg felbontani az eljegyzésünk és elhagyni a menyasszonyom. Éveket egy kalandért? Egy biztos társat valakiért, akit igazából nem is ismerek, aki iránt talán nem is érzek többet puszta fellángolásnál? Nem. Ennek így kellett lennie.
De most már Leena hazatért és bármi is történjék mi összetartozunk. Örökre. Mindhalálig.
- Szeretlek Niko - suttogja Leena a számba, majd lábujjhegyre tornázza magát és megcsókol. Nem habozok, azonnal átcsúsztatom a nyelvem a szájába. Csak állunk az előszoba közepén és csókolózunk, miközben szorosan öleljük a másikat, egészen addig, míg fel nem kapom és el nem viszem a kanapéig. Arra azért képtelen lennék, hogy abban az ágyban szeretkezzek vele, ahol nemrég egy másik nővel voltam, ahol alig két hete még Liát öleltem. Leenaval sosem voltam a toronyban lévő ágyban. Nem is tudnék vele együtt lenni itt, így marad a kanapé.
Leülök és azonnal húzom is az ölembe. Szinte leszaggatom róla a ruhákat, na nem mintha túl sok anyag fedné a testét. Hagyom, hogy kényeztessen, hogy végigcsókolja a nyakam és a mellkasom, majd a hasam végül pedig a kanapé elé térdeljen, hogy a szájával is mennyország szélére sodorjon. A hajába markolok és nézem, hogy dolgozik rajtam, végig a szemembe néz, amivel még jobban felizgat, aztán mikor már majdnem utolér a gyönyör, visszamászik az ölembe és magába vezet. Nem vár az előbbiekért viszonzást neki ennyi is elég.
Lihegve nézünk egymás szemébe miközben mozogni kezd rajtam. Már nyoma sincs a könnyeknek az arcán csak az élvezetet látom, aztán pár perc után magával ragad mindkettőnket az örvény. Hörögve élvezek el mikor megérzem, hogy ő is felért a csúcsra.
Hosszas pihegés és egy gyengéd csók után mosolyogva néz a szemembe.
- Hazamegyünk? - kérdezi halkan.
- Haza - nyomok egy puszit a csókjaimtól duzzadt ajkaira.




Egy olcsó motelben kötünk ki Ryannel. A szobakulcs a zsebében lapul, egymást csókolva botorkálunk végig a szűk folyosón. A kezeim már a pólója alatt járnak, miközben a nyelve a szám minden zegzugát feltérképezi. Jól csókol, tehát az ágyban sem lesz rossz vele. Niko volt az utolsó férfi, akivel együtt voltam, úgy döntök, hogy ma estétől új lapot kezdek. Egy Niko mentes lapot. Ryan az ajtónak lök, de nem ereszt ki a karjaiból még akkor sem, amikor a kulcsot a zárba dugja. Majdnem hanyatt vágódunk a küszöbön, miközben tovább faljuk egymást. Nem zavar már a napszemüvege, csak az érintéseire koncentrálok, a kezére, ami a mellemre siklik majd cseppet sem finomkodva belemarkol. A körmeim abban a pillanatban végighúzom a hasa sima bőrén. Az ajtó hangos csapódással vágódik be mögöttünk. A pólója azonnal a földön köt ki. Az izmai finoman domborodnak a mellkasán. Végigcsókolom az egész testét, miközben ő is megszabadít a mini ruhától. Egy szál fehérneműben állok előtte, ő pedig csak vigyorog. Nem érzek semmit és ez megrémít. Se félelmet, se vágyat, se feszültséget. Csak egy gyors menet lesz egy idegennel, aki nem vált ki belőlem semmit és kész. Pár évvel ezelőtt hányni tudtam volna magamtól. Most pedig… Most pedig nem érzek semmit, üres vagyok. Hetek óta ez van, de csak most döbbentem rá, hogy olyan vagyok akár egy élő halott. Niko ölt meg azzal, hogy elengedett. Gyűlölni akarom, de nem az ő hibája. Csak az én saram, hogy ez történt. Csak egyetlen alaklomnak kellett volna lennie. Semmi többnek.
Ryan lassan lép elém, finoman cirógatja végig a derekam vonalát, de meg se rezzenek. Nagylány vagyok már, tudom mi fog történni. Lágyan csókol meg, én pedig viszonzom, miközben a nyaka köré fonom a karjaim és tarkóját kezdem cirógatni. Az ágyéka nekem feszül, a tenyere a fenekemre siklik, aztán az ágyra lök és fölém kúszik. A testem reagál az érintéseire, a szívem viszont nem dobban meg. Lassan szabadítjuk meg egymást a testünket fedő anyagoktól. Csukott szemmel hagyom, hogy birtokba vegye a testem. Próbálok nem passzív lenni, mozgásra bírom a tagjaim és viszonzom a simogatásokat, csókokat. Mire észbe kapok már az óvszert húzza magára. Elmosolyodom, a napszemüveg még mindig rajta van. Mindkét karja remeg, mikor a fejem két oldalán a matracra helyezi a tenyerét, hogy megtámaszkodjon és ne nyomjon agyon azzal, hogy rám nehezedik. A lábaim a csípője köré kulcsolom, míg ő az ajkai közé veszi az egyik mellbimbóm és finoman szívni kezdi. Lassan hatol belém, felnyögök az agyam furcsa játékától. Nikot látom magam előtt, pedig tudom, hogy nem vele olvadtam eggyé. Mégis azt képzelem, hogy ő az. A szemeim kipattannak, a szőke fürtökbe túrok, végigsimítok Ryan hátán és eltűnik a kísértetem. Egyre gyorsabban mozgunk, szerencsére a szőke herceg bírja szuflával, de egy idő után megunom, hogy felettem van és a hátára lököm. A közelébe se vagyok a kielégülésnek, de nem azért, mert az alattam fekvő férfi nem tenne meg mindent azért, hogy az extázisig sodorjon. Egyszerűen nem kívánom úgy ahogy kéne, a testem nem az ő érintéseit akarja. Nincs mit tenni újból becsukom a szemem és a fantáziámra bízom magam. A gondolataim ismét Niko felé kalandoznak, pedig Ryan simogatja a melleim. De ez még mindig nem elég számomra. A napszemüveggel takart arcra pillantok, majd elmosolyodom. Az egyik ujjammal végigsimítok, a szőkeség ajkain, mire ő is elvigyorodik. Lihegve csúsztatom a szájába az ujjaim, miközben tovább mozgok rajta, amit azonnal végigsimogat a nyelvével. Kacéran mosolyogva vezetem végig a nyálától nedves ujjaim a melleim közti ösvényen, le a hasamig, majd a legérzékenyebb pontomra tapadok. Csak nézem az idegen pasast, akinek odaadtam magam mára, miközben érzékien körözök a csípőmmel rajta és az ujjaimmal magamnak okozok élvezetet. Nem kell látnom a szemét ahhoz, hogy észrevegyem teljesen bepörög és felizgul a látványtól. Sokáig hagyja, hogy játsszak, aztán egyetlen mozdulattal maga alá fordít és eszeveszett tempóban mozogni kezd. A kis játékomtól most már kellő izgalomba kerültem ahhoz, hogy vele tudjak tartani a mennyországba. Nem kell sok, csak pár lökés, aztán egyszerre hördülünk fel az élvezettől ami mindkettőnket magával ragad.
Izzadtan, zihálva bújunk össze az ágyon, majd egy utolsó csók után átadom magam az édes tudatlanságnak.


- Lia - üvöltök fel, miközben kipattannak a szemeim. Az egész testem úszik az izzadtságban, a mellkasom szabálytalanul süllyed fel és le, a szívem szúr miközben eszeveszett iramban dübörög a mellkasomban.
- Niko - ül fel az ágyon Leena, miközben álmosan és értetlenül pislog rám. - Ki az a Lia? - kérdezi álomittas hangon.
- Senki - zihálom, miközben a tenyerem a mellkasomra tapasztom.
- Álmodtál? - mosolyog rám.
- Igen - bólintok, de még mindig fel vagyok dúlva. - Csak egy álom volt - suttogom. - Egy rossz álom - motyogok tovább halkan, de nem Leenat akarom ezzel megnyugtatni. Inkább magamnak beszélek.
- Feküdj vissza - simít végig a karomon. Nem szólok egy szót sem. Visszadőlök a párnára, Leena pedig a mellkasomhoz bújik, aztán felkuncog. - Őrült tempóban ver a szíved - suttogja, majd pár perc múlva elalszik a karomban.
Én viszont képtelen vagyok visszaaludni. Az álmom… Istenem. Annyira valóságos volt.
A kezem ökölbe szorul, a gyomrom görcsbe rándul. Olyan volt, mintha ott lettem volna. Mintha végignéztem volna, hogy egy másik pasassal fekszik le. Nem láttam a férfi arcát, csak őt. Ahogy azon az arctalan fazonon lovagol, ahogy rámosolyog, majd hozzá bújik és megcsókolja. Annyira valóságos volt és talán meg is történt. Mit is várok? Hogy soha többé nem lesz együtt senkivel? Valószínűleg már nem is emlékszik rám… Nem jelentettem neki semmit. De miért fáj így? Miért kísért még álmomban is? Hetek teltek el azóta, hogy elment. Nem kéne ennyire elevenen élnie bennem.
Egy szemhunyásnyit sem alszom. Leenát figyelem, de Lián gondolkodom. Vajon ha itt maradt volna akkor most ebben az ágyban feküdnék? Vagy inkább őt választottam volna? Vele töltöttem volna az éjszakát, ő feküdne a karomban? Ostobaság ezen filózni. Elment, én pedig itt maradtam. Leena hazajött, elveszem feleségül és boldog leszek. Így kell lennie.

A napsugarak finoman cirógatva melegítik a meztelen hátam. Nincs kedvem kinyitni a szemem, de a kíváncsiságom felülkerekedik rajtam. Hason fekve nyitogatom a szemeim, amint hozzászokok a fényhez Ryan alakját szúrom ki először. Az ablak előtti fotelben ül, felhúzott lábakkal. A Nap beragyog mindent, a szőke fürtök csak úgy csillognak a fényben, olyan, mintha az egész pasas izzana. Olyan akár egy angyal, már csak a glória hiányzik a feje felől. Persze az egész butaság. Az angyalok nem így öltöznek. Csak egy farmer van rajta, ami alól kilátszik a fekete alsónadrág szegélye. A napszemüveg most is takarja az arcát, miközben valamin nagyon dolgozik. A toll hangosan serceg a papíron, miközben a szőkeség serényen körmöl. Szinte átlyukasztja a toll hegye a füzet lapjait. Lassan fordulok az oldalamra majd lepillantok a földre. Amint meglátom az egyik rajzlapot, eltátom a szám. Én vagyok a papíron. Lassan nyúlok a rajzért, amin az alvó alakom díszeleg, mintha egy fénykép lenne. Tökéletes az egész.
- Ezt te csináltad? - kérdezem halkan. Még a hangomból is hallatszódik a csodálkozás. Ryan hirtelen kapja fel a fejét, majd elmosolyodik.
- Felébredtél gyönyörűm? - néz rám vigyorogva, miközben felemelkedik. A fotel melletti kis asztalról felvesz két bögre kávét, majd feláll és mellém lépked. - Jó reggelt- suttogja, majd megcsókol. A szájának mentol íze van, a bőre és a haja még egy kicsit nedves, valószínűleg nemrég zuhanyozott. Valami furcsa érzés kerít hatalmába. Nem olyan őrült és felkavaró, mint amit Niko mellett éreztem, de különleges.
- Neked is jó reggelt - mosolygok rá. - Miért nem veszed le soha a napszemüveged? - kíváncsiskodom, miközben elveszem az egyik bögrét.
- Szeretnéd? - vigyorodik el miközben mellém ül. Aprót bólintok, mire a napszemüveget a homlokára tolja és egyenesen a szemembe néz. A levegő a tüdőmben reked. Az egyik szeme égszínkék, míg a másik bársonyos tejcsoki barna színben pompázik. Ámulatba ejt. Még soha nem láttam ilyet. - Na ezért hordok napszemüveget - kacag fel, miközben gyengéden végigsimít az arcomon.
- Bocsánat - pislogok rá elnézést kérően, mikor rájövök, hogy mennyire megbámultam.
- Semmi baj gyönyörűm - nyom egy puszit a számra. - A kérdésedre válaszolva pedig igen, én rajzoltam. Álomszép vagy, muszáj volt megörökítenem, ahogy alszol - néz a rajzra majd rám.
- Hihetetlen - csóválom meg a fejem. - Iszonyatosan tehetséges vagy - nézek ismét a szemébe. Az első döbbentből már kilábaltam, amúgy is láttam már az ő szemeinél jóval varázslatosabbat. Azokat a zöld szemeket nem tudja felülmúlni az ő különlegessége.
- Ezt mondd a művészeti suli igazgatójának, aki kidobott - kacag fel. Nincs keserűség a hangjában, egyszerűen mulattatja az, hogy elküldték. Pedig tényleg hihetetlen, amit a ceruzával művelt és tegnap este bebizonyította, hogy a zenéhez is ért. Hirtelen pattan ki mellőlem, majd a füzetért megy, amibe az előbb alkotott valamit, aztán újra mellém telepszik. Dúdolgat valamit, miközben a kávét kortyolgatja.
- Rágyújthatok? - kérdezem halkan.
- Persze gyönyörűm - bólint, de rám se néz. A füzetjét tanulmányozza. Előkotrom a cigim a táskám mélyéről, majd én is elkortyolgatom a koffeinadagom. Próbálok feltűnés mentesen belelesni a füzetbe, amibe dőlt betűkkel versnek tűnő sorok vannak írva. Ryan elmosolyodik, majd a karjába húz és megmutatja mit csinált. Ismét elcsodálkozom. Hihetetlenül tehetséges fazon. Versek, dalszövegek, rajzok. Mind az ő műve.
- Ezt neked írtam - bök az utolsó lapon lévő szövegre. A szemeim falják a sorokat és valami furcsa büszkeség költözik belém. Hozzám írta, én ihlettem meg, én vagyok a lány, akiről szól a dal. Ismét eszembe jut Niko. Ő is azt mondta, hogy ír rólam egyet, de nem teljesítette az ígéretét. De itt van Ryan, aki egyetlen éjszaka után a múzsájának kiáltott ki.
Hosszú órákon át beszélgetünk, mesél magáról, a zenekaráról, a suliról ahonnan két hónap után elzavarták, mert máshogy értelmezte a feladatokat, közben pedig ő is faggat.
- Anders… - hümmög mikor szóba jön, hogy az én apám is zenész. Az arcára pillantva látom, hogy lassan rájön kinek a lánya vagyok. Hitetlenkedve bámul rám. - Ácsi - néz mélyen a szemembe. - Te Matthew Anders lánya vagy? - kerekednek ki a szemei.
- Aham - bólintok, miközben az alsó ajkamba harapok. Mikor megtudják ki az apám mindig csodabogárként tekintenek rám azok, akik nem ismernek, ezt pedig kifejezetten utálom.
- Bassza meg - szalad ki a száján. - Az apád a világ legjobb basszusgitárosa - néz rám elképedve.
- Csak a hatodik - vágom rá, mire sokkoltan mered rám, aztán hangos nevetésben tör ki. Nem értem a jókedve okát, de a kacagása elvarázsol és mosolygásra késztet.
- Csak a hatodik - hahotázik tovább. - Ilyen nincs - csóválja meg a fejét. - Hogy mondhatod, hogy csak a hatodik? - fuldoklik a röhögéstől.
- Mert csak a hatodik - vonom meg a vállam. Nekem ez nem nagy ügy.
- Minden idők hatodik legjobb basszerosa az apád és te ezt úgy mondod, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mintha semmiség lenne, hogy az apád a világ egyik legnagyobb tehetsége. Úr isten Lia. Más ölni tudna azért, ha az apja Matt Anders legyen, te pedig olyan közömbösen beszélsz róla, mintha csak egy mezei újságárus lenne a faterod.
- Az apám egy seggfej, de az tény, hogy a gitárokhoz ért - vonok ismét vállat.
- Csúcs egy nőszemély vagy gyönyörűm - vigyorodik el Ryan, majd újabb csókban forrunk össze. A takaró, ami a testem fedi egy idő után a földön landol, a farmerjával és az alsójával együtt, aztán nem marad más hátra, hogy újra eggyé váljunk.


Csak nézem a monitort, amin ott van Lia. Kecsesen sétál végig, a számítógéppel varázsolt ösvényen. Úgy néz ki akár egy szellem, egy vérbeli pokolfajzat, aki ellopja a férfi szívét. Fogalmam sincs hányadszorra nézem meg az elkészült videót. Nem bírom levenni róla a szemem. Az emlékek felelevenednek, szinte érzem, ahogy hozzám ért, mellém állt, mosolygott, megcsókolt.
- Szuper lett - veregeti meg Brandon a vállam. - Zabálni fogják az emberek! Tudtam, hogy Lia tökéletes lesz - vigyorog önelégülten, de csak tompán hallom a hangját. A boszorka szemei villognak a felvételen, egyszerűen álomszép és még mindig hiányzik…
- Lia? - hallom meg Leena hangját a hátunk mögött. - Tehát róla álmodozol? - fröcsögi felém a szavakat, mire nagyot sóhajtok, de nem nézek felé. Hallom a közeledő lépteit, de nem tud érdekelni mit gondol. A fekete hajú démon ott van a képernyőn és egyenesen a szemembe néz. A laptop teteje hirtelen csapódik le, mire azonnal felpattanok és elkapom Leena karját.
- Mit művelsz? - üvöltök rá.
- Úgy bámulod azt a kis ribancot, mintha itt lenne - rikácsolja. - Vele sétálgattál, igaz? Lia! Még hogy nem tudod ki az, aki álmodban is kísért - kiabál torka szakadtából.
- Hallgass - sziszegem dühösen. - Nem ismered, fogalmad sincs, hogy milyen ember és, hogy mi történt köztünk - vágom a képébe.
- Annyit azért tudok, hogy párszor megbasztad. Még mindig dugod vagy új szajhát tartasz azóta? Jó volt az ágyban? Brandon neked is hagyta a kis kurva, hogy megkeféld, azért, hogy szerepeljen a klipben? - néz rám, majd Brandonra villámokat szóró szemekkel. Szívem szerint felpofoznám, mert így beszél róla.
- Takarodj innen - lökök rajta egyet. - Minek jöttél egyáltalán be a stúdióba? Nincs itt semmi keresnivalód.
- Te nem beszélhetsz így velem és nem is dobhatsz ki! A menyasszonyod vagyok - csattan fel, miközben felmutatja az ujját, amin a tőlem kapott jegygyűrű csillog.
- Ne hisztizz az Isten verje meg. Tudni akarod az igazat? Igen vele sétálgattam, és vele voltam minden nap, míg te Londonban tetted szét a lábad a fejeseknek. Ő mellettem volt végig. Csodálatos nő és nem kefélte meg senki rajtam kívül, mert veled ellentétben ő nem egy ribanc. És tudod mit? Ha ennyire tudni akarod, imádtam vele baszni, mert odaadó volt és úgy lovagolt rajtam akár egy Istennő és amit a szájával művelt… - mosolygok Leenára gonoszul, aki kikerekedett szemekkel néz rám, látszólag nem akar hinni a fülének. A pillantásom Brandonra siklik, aki az öklébe harapva próbálja visszatartani a röhögését. Úgy döntök tovább folytatom a beszámolót. - Nem Leena, nem lehet szavakkal elmondani, hogy hogyan szopott. Csak az a kár, hogy elment New Yorkba és soha többé nem jön vissza, de ha itt lenne biztos lehetsz benne, hogy még jó párszor becibálnám az ágyamba, mert… - folytatnám tovább, de Leena tenyere az arcomon csattan. A düh egyik pillanatról a másikra elönti az agyam, úgy fújtatok, akár egy felbőszített bika. - Ezt meg ne próbáld még egyszer - fonom az ujjaim a karjára és tiszta erőből szorítom. A szemeiben könnyek csillognak, de átlátok most is rajta. Adja az áldozatot, de ő se jobb nálam semmivel.
- Engedj el, ez fáj - sírja el magát.
- Tűnj el innen, majd otthon találkozunk - lendítek rajta egyet. Nem ellenkezik, de jobban is jár. Kihallja a hangomból a fenyegetést, nem meri tovább feszíteni a húrt. Felszegett fejjel vonul ki az irodából, de a méltóságától megfosztva. Zihálva roskadok le a fotelbe és rágyújtok. Hol lehetsz Lia?


A szívnek nem lehet parancsolni. Ezt mondják a bölcsek. Van benne valami. Persze próbálkozni lehet a dologgal, de hát minden példa azt bizonyítja, hogy hiábavaló minden erőfeszítés. Aki egyszer elfoglalt egy darabka helyet a szívünkben, azt onnan szinte lehetetlen kiirtani. Furcsa dolog ez. Sosem értettem miért nem lehet befolyásolni a szívünket és az érzelmeinket. Megfejthetetlen rejtély, titok övezi, hogy mi is vált ki belőlünk egy érzést egy másik ember iránt. Persze nem csak a szeretetre igaz ez, hanem mindenre. Miért gyűlölünk, miért szeretünk? Miért vetünk meg vagy éppen csodálunk valakit? Mitől méltó arra, hogy foglalkozzunk vele? Talán könnyebb lenne, ha nem érzenénk semmit. De tudnánk érzelmek nélkül élni?

16. Hiányzol!

„Elutaztál ezer meg ezer mérföldre innen kedvesem,de én még most is hallom a hangod,ezer meg ezer mérföldre innen."


A temető most is lenyűgöz ugyan úgy, mint mikor először jártam itt. Akkor még alig voltam négy éves, a sírokat vastag hóréteg fedte, engem mégis elvarázsolt a hely. Tudom merre kell mennem, hisz minden évben legalább egyszer ellátogatok ide. Fogalmam sincs miért jövök, talán azért, mert itt magamban lehetek, kipanaszkodhatom magam és meghallgatnak a holtak. Talán itt temetem el a bánatom, hogy tovább tudjak lépni. Most is el kell valakit engednem. Niko. Ő is elengedett. A repülőre felülve kigördültek azok a fránya könnycseppek, de ő már nem láthatta őket. A szívem most is sajog, olyan mintha mázsás tömböket cipelnék a hátamon miközben a sorok közt botorkálok. Még korán van, alig pár ember lézeng a Le Pere Lachaise-ban. Tudom, hogy közel járok, a cipőm talpa alatt csikorognak a kavicsok, a madarak hangosan csivitelnek, közlik vele előre, hogy érkezem, hogy már csak pár lépés és ott vagyok mellette. Mosolyogva emelem fel a fejem. A fák sűrű, szinte teljesen egybefüggő lombkoronája közti apró réseken átszűrődik a reggeli napfény. A fűszálakon néhány harmatcsepp egyensúlyozik. Nem tudom eldönteni, hogy télen vagy nyáron varázsol-e el jobban a hely. Már látom a korlátokat, amivel körbe van véve a sír. Odaérve persze azonnal átmászok rajta. A temető őrei komoly borravalót tesznek minden évben zsebre, azért, hogy ezt megtehessem büntetlenül.
- Szia - köszönök vigyorogva. - Rég jártam itt. Hoztam virágot meg bort. Hiányoztam ugye? - kuncogok fel miközben végigsimítok a sírkövön. Az elszáradt növényeket leszedem a kőről és a helyükre az általam hozott friss hófehér rózsák kerülnek. A kőperemre ülök és végigsimítok a domború betűkön. Tudom, hogy a férfi, aki a föld alatt fekszik lassan negyven éve halott, tisztában vagyok azzal is, hogy hülyeség meglátogatni, hisz sosem ismertük egymást, soha sem beszéltünk, semmilyen kapcsolat nincs köztünk, nem is volt, de arra is emlékszem milyen hatással volt rám mikor először hallottam a hangját, mikor először láttam a fényképét. Teljesen véletlenül bukkantam rá a lemezére apám CD-i között, amikor alig három éves voltam. Kikönyörögtem, hogy hallgassuk meg. Érdekelt, hogy milyen hangja van annak a barna göndör hajú, csodaszép arcú férfinak, aki a borítón szerepelt. Elvarázsolt, talán kicsit bele is szerettem. Hülyén hangzik igaz? Három évesen belezúgni egy hullába? Őrültség, én mégis úgy éreztem, hogy ő lett volna az igazi számomra. Így visszaemlékezve nevetséges a dolog. De akkor még gyerek voltam. A gyerekszerelem, amit azt hittem, hogy érezek az ismeretlen idegen iránt átalakult tiszteletté, csodálattá. A zenéjét, a verseit még most is imádom, az arca még most is elbűvöl, de most már megtanultam reálisan gondolkodni.
Felnyitom a bort, előveszem a táskámból a két kristálypoharat, hisz neki a legjobb jár mindenből. Töltök az italból mindkét pohárba, az egyiket a fejfára helyezem, a másikat pedig lassan elkortyolgatom miközben rágyújtok egy cigarettára.
Aztán mesélni kezdek. Mesélek egy legendának a kisstílű életemről, elhitetem magammal, hogy érdekli a problémám, hogy hall, hogy irányt mutat majd, hogy segít onnan fentről és megvilágosodom az angyalom segítségével. Fel se merül bennem, hogy Jim Morrison a pokolba került. Lehetetlen. Egy ilyen zseninek a mennyországban van a helye, akkor is ha ezerszer is drogos volt, ha ezerszer is bűnösen élt.
Mesélek neki az elmúlt egy évről, Nikoról, elmondom, hogy szerintem mennyire hasonlítanak egymásra. Végülis mindketten zenészek, csodálatosak, és még az arcvonásaikban is van némi hasonlóság, az életvitelükről már ne is beszéljünk…
Csak arra eszmélek fel, hogy egyre többen járkálnak a kordon körül. Nem mernek megállni, de tudom, hogy miatta jöttek. Bolondnak néznek, hogy itt ülök korán reggel, borozom és beszélek egy hullához.
- Drágám, nem sajátíthatlak ki. Megérkeztek az alattvalóid - vigyorgok, mint a tejbe tök. - Mennem kell, jövőre visszajövök, ígérem. Vigyázz magadra és segíts egy kicsit, jó? Feltéve ha ráérsz - simogatom meg újból a sírkövet. Az üvegben maradt italt a földre locsolom, a szemetet összegyűjtöm, a még mindig teli borospoharat otthagyom, aztán egy könnyed mozdulattal ismét átugrom a korlátot és egy újabb sírhoz sétálok. Moliére is megérdemel egy szál virágot, de nála nem időzök többet két percnél.

A hotelbe visszaérve ledőlök az ágyra és bámulom a plafont. Úgy érzem, hogy ott hagytam Helsinkiben magamból egy darabot. Nikonál. Nem tudom kiverni a fejemből. Olyan élénkén él bennem, hogy szinte fáj. Fáj, hogy nincs velem, hogy nem ölel át és nem csókol meg, de ami a legjobban elkeserít, hogy tudom, soha többé nem látom. De dühös is vagyok rá. Mérhetetlenül dühös. Nem állított meg. Nem kért meg arra, hogy maradjak. Még annyit se mondott, hogy Isten veled. Tudatosul bennem ismét, hogy nem jelentettem számára semmi többet csak egy lányt, akivel jót kefélt. Én voltam persze a hülye. Az utolsó másfél napban hazudtam. Na nem neki. Magamnak. Ábrándokba ringattam magam, illúziókat kergettem, azzal áltattam magam, hogy szeret, hogy én is szeretem, hogy lehet majd egyszer közös jövőnk. Talán picit beleszerettem. De el fog múlni, mert el kell múlnia. El kell múlnia ennek az ürességnek, ami bennem van mióta eljöttem. Ki hitte volna, hogy ez lesz belőle?
Én biztos nem…


Helsinki utcáin tántorgok részegen. Rendesen kiütöttem magam szó se róla, de nem múlt el ennek ellenére sem a kín. Hiányzik. Annyira nagyon hiányzik.
- Miért mentél el? - nyögök fel halkan.
Már látom a tornyot, a kapuhoz érve viszont alig találok bele a zárba. A mellkasomban lévő nyomás nem akar szűnni. Mintha belülről marcangolna szét egy kéz. Kínlódom. Miért nem állítottam meg? Miért nem kértem meg, hogy maradjon? Miért nem mondtam meg neki, hogy akarom? Nem csak a testét, a lelkét és a szívét is. Miért fáj ennyire? Miért él bennem ennyire élénken? Miért nem segít a pia? Miért nem hoz semmi enyhülést?
Az ágyba szédülök. A párnán érzem az illatát. Nem bírom. Torkom szakadtából üvöltök. Olyan vagyok, mint egy dühöngő őrült. Nem tudom mit tegyek. Most, hogy elment annyira egyedül érzem magam, annyira üresnek, magányosnak. Egy nagy rakás szerencsétlenségnek.
Miért kellett belézúgnom?
Vajon gondol rám? Én is hiányzom neki? Az ő szívét is szorongatja egy láthatatlan kéz?
Hol lehetsz most kulta? Mit csinálsz? Talán már nem is emlékszel rám… Talán már más csókol. Talán már más szeret. Talán más simogatja és veszi birtokba a csodálatos tested. Talán másra nézel a vágytól elhomályosult csodaszép kékeszöld színű szemeiddel. Pedig tegnap még engem égettél a pillantásoddal kedvesem.
A zöld szemű szörny nem hagy nyugodni. Még a gondolat is megőrjít. Nem akarom, hogy más érjen hozzá. Nem és nem. Fel kéne hívnom. De mégis mit mondjak neki? Hogy szeretem? Hogy jöjjön vissza hozzám, amíg Leena haza nem ér? Hogy legyen a szeretőm? Hogy nézze végig némán, ahogy elveszek egy másik nőt feleségül? Hogy ne haragudjon rám majd akkor, hogy bocsásson meg, hogy akkor is fogja majd a kezem, hogy akkor is maradjon velem?
Ostoba, önző seggfej vagy Niko. El kell felejtened. Örökre. Mintha soha nem is találkoztatok volna. De ehhez kell még egy üveg tömény alkohol, akkor talán sikerül…


- Lia - hallom a visítást a reptéren, majd a két őrült nőszemély nekem csapódik én pedig majdnem dobok egy hátast. A szuszt is kiszorítják belőlem, de mit bánom én? Itthon vagyok. Velük vagyok. Itt majd elfelejtem, ami Helsinkiben történt. Ők segítenek.
- Végre, végre, végre - ugrándozik Yvonne örömében, mint valami bakkecske.
- Állj már le, te lökött - löki meg Mira nevetve.
- Hiányoztatok. Nagyon - ölelem át őket szorosan.
- Te is nekünk csibém - suttogja Mira a fülembe, mire hangosan felkacagok. Mióta ismerjük egymást csibémnek hív.
- Vigyük haza - karol belém Yv, majd megfogja az egyik bőröndöm fülét és húzni kezd a kijárat felé.
A kocsiba felváltva kérdeznek ki. Mindenről tudni akarnak, na nem mintha nem beszéltünk volna szinte naponta telefonon. Azért csak elregélem nekik újra részletesen a kalandjaim. Beszámolok nekik minden városról, minden pasasról, minden élményről. Aztán ők is mesélnek. Húsz perc alatt egy évnyi pletykaadagot zúdítanak rám. Mindenről tudnak, amiről pedig nem, az meg sem történt. A lakásom elé érve, mindketten kipattannak a kocsiból. A portás elveszi a bőröndjeim miután széles vigyorral az arcán köszönt. Jó újra látni, jó újra itt lenni.
- Csibém, aludj egyet, este lemegyünk a klubba és megünnepeljük, hogy visszatértél hozzánk. Amúgy is be kell, hogy mutassalak Jacknek - vigyorog rám Mira, miközben rágyújt egy cigire.
- Az új áldozata - kacag fel Yv, mire Mira összeborzolja a rövid szőke tincseket, a tökéletesen manikűrözött kezével.
- Igenis főnökasszony, értettem - vágom magam haptákba, majd még egy puszi és még egy ölelés után beslisszolok a házba.
A liftajtóban Dorah vár. Mióta elköltöztem aputól, azóta ő vigyáz rám. Olyan, mint valami őrangyal. Reggelit csinál, beágyaz, vigyáz a házra, rám és ha bármire szükségem van ő biztosan megszerzi. Bordaropogtató ölelésben részesít és el is sírja magát. Igen, egy év hosszú idő.
- Annyira hiányzott kisasszony - szipogja.
- Te is hiányoztál Dorah - nyomok egy cuppanós puszit az arcára, majd belé karolva belépek a lakásba.
Minden ugyan úgy van ahogy hagytam. Mosoly kúszik az arcomra. Az én kis birodalmam.
- Miért nem szólt, hogy érkezik? Istenem, nem készültem semmivel - sopánkodik Dorah, miközben a kezét tördeli. Látszólag azt se tudja hova kapjon, de én egy telefonhívással megoldom minden problémáját. Pizzát rendelek, mire mosolyogva megcsóválja a fejét.
- Elmegyek lezuhanyozom - ölelem meg még egyszer, majd elfoglalom a fürdőszobát. Sokáig folyatom magamra a langyos vizet, hogy lemossa rólam az út porát és a bánatot. De a bánat nem múlik, ott van bent a szívemben. Érzem ahogy a forró könnycseppek végiggurulnak az arcomon. Hiányzik Niko. Tegnap előtt, még vele zuhanyoztam, ő ölelt magához szorosan, éreztem a vágyát a fenekemnek préselődni, a perzselő csókját a nyakamon, a tenyerét a mellemen. Láttam ahogy a nedves tincseiből a víz az arcára csöpög majd tovább gurul, le a nyakán aztán végig a testén, hogy végül eltűnjön a lefolyóban. A szemei villogtak miközben engem nézett, nem szólt egy szót sem mégis hazudott. Hazudott és átvert. Szerelmet hazudott némán, szavak nélkül, de úgy éreztem igaz.
Én voltam a hülye. Hittem az érintéseinek és azoknak az átkozott zöld szemeknek.
A zuhanyrózsából zubogó víz felé tartom az arcom és hagyom, hogy lemossa a könnyeim. Mélyeket lélegzek és próbálok megfeledkezni róla. Mégis mindenről ő jut az eszembe, a sajgás nem szűnik, a szívemen lévő seb ott van és vérzik, egyre csak vérzik. Túl későn jöttem el.


Hogy mikor ájultam el? Nem tudom. A fejem fáj, a szívem köddé vált és csak egy lyuk tátong ott, ahol egykor a szerv dobogott. Elvitte magával egy fekete hajú lány valahová messzire.
Hát létezik ilyen? Képes lehet egy nő alig egy hét alatt kitépni egy férfi szívét, elrabolni, meggyilkolni aztán elfeledni? Minden bizonnyal.
Keserű mosoly kúszik az arcomra, miközben nagy nehezen felülők az ágyon, ami még mindig ontja magából Lia illatát. Pár törött üveg hever a földön, tökéletesen szimbolizálva, hogy hogyan érzem magam. Szilánkok maradtak csak a kemény és hideg üvegből. Az a boszorkány a falhoz csapott könyörtelenül. Hülyeség… Igazából nem is tett semmit. Csak elment…
Lassan állok fel, mezítláb támolygok le a konyhába, a látásom homályos, józan vagyok, de mégis csak tántorgok. A folyosón lévő bútoroknak rendre nekimegyek, a falba kapaszkodva jutok el a lépcsőig, majdnem legurulok a tetejéről, de még idejében megkapaszkodom a korlátba. Fogalmam sincs arról mi történik velem. Akár egy szellem úgy bolyongok az üres házban. Keresem őt, de nincs sehol. Nincs más társam csak a hűtőben lévő alkohol, ami most nem űzi tova a magányom.
Nehezen jutok le a pincébe, a gitáromhoz. Mióta elment, egy dallam motoszkál a fejemben. Egy fájdalmas dal, a szerelemről, ami újból átszúrta a szívem akár egy mérgezett nyíl. Úgy érzem haldoklom, élvezi az ördög a kínom.
A húrokat pengetve szinte látom az arcát. Csak le kell hunyom a szemem. Annyira élénken él bennem. Az arcvonásai, a pillantása az elmémbe égett.
A kanapén ülök, gitározom, iszom és egy új dal születik, egy új múzsának. Szinte észrevétlenül alkotom meg a sorokat, aztán énekelni kezdek. Fájdalmas kornyikálás az egész, még dolgoznom kell rajta, de talán a zene majd gyógyír lesz a sebemre.


A New York-i éjszaka minden este magába szippant. Ha akarnék akkor se mondhatnék nemet a bulikra. Yv és Mira gondoskodik arról, hogy mindenhol ott legyek. Minden úgy megy, mint mikor még középiskolások voltunk. Azaz majdnem minden. Akkor egész voltam, most pedig úgy érzem, hogy csak a váza vagyok annak, ami egykor voltam. Niko kiszívta belőlem az életet. Nem tudom elfelejteni. Bennem él minden közös pillanatunk, az emlékétől nem szabadulhatok hiába próbálkozom. Még éjjel is vele álmodom. A szívem folyamatosan sajog. Hát ez a szerelem? Kösz szépen, ebből nem akartam kapni. Erre tessék mégis kijutott a jóból. Hajnali fél öt van, az egyik menő klub bárszékén ücsörgök és lógatom a lábam. Hogy hány tequila van bennem? Fogalmam sincs. Kicsit készen vagyok. Valami új banda játszik a színpadon, de annyira unalmasak, hogy a fejem a karomra hajtom és kikapcsolom az agyam. Azaz kikapcsolnám, de a gondolataim ismét Niko felé kanyarodnak. Vajon a menyasszonya vissza tért már hozzá?
Elmosolyodom mikor felidőződik bennem a hangja. Az a mély, rekedt, karcos és mégis bársonyos szívet melengető hang. Nincs hozzá fogható. Emlékszem a hipnotikus zöld szemekre, amikkel elvarázsolt, emlékszem a nikotinnal kevert parfümillatra, ami mindig áradt belőle, a bőre puhaságára, a tetoválásokra, amik őt díszítették, a testére, amihez olyan jó volt hozzáérni, amin olyan jó volt végigsimítani. Emlékszem a kezére, amivel a gitár húrjait pengette, amivel keményen tartott és amivel olyan gyengéden becézte a testem, hogy azt hittem belehalok a gyönyörbe. Emlékszem a csókjára, ami néha vad volt és tüzes, néha pedig olyan lágy, hogy szívem szerint elolvadtam volna tőle. Emlékszem a lélegzetvételeire, a szívdobbanásaira, a sétáinkra, a szeretkezéseinkre, minden egyes szavára és ez annyira fáj, hogy úgy érzem belepusztulok. De mégis hogy felejthetném el? Hogyan? Ő volt az első férfi, akibe azt hiszem igazán beleszerettem. Nem akartam, mégis megtörtént. Ha hamarabb eljövök talán másképp alakul. De így rendelték el az égiek.
- Csibém, már megint a finn hercegedre gondolsz? - simít végig Mira a vállamon. Csak egy fájdalmas mosolyra futja, de ebből is ért mindent. Ismer mint a tenyerét.
- Még egyet kérünk - kiabál a csaposnak miközben a poharamra bök.
Reggel hatkor Jack és a csajok szó szerint kivonszolnak a klubból. Az is csoda, hogy nem kaptam alkoholmérgezést. De ennyi tequila sem segített rajtam.

Eero fenyegetése hat rám csak két hétnyi tivornya után. Fogalmam sincs mi történt velem az elmúlt pár napban. Pár cicababa dereng csak fel az agyamat ellepő köd fátyolon át, akikkel talán ágyba bújtam, de ebben sem vagyok biztos. A pia és a fű jótékony homályba taszította a tudatom. Hogy mit kezdtem a kis csajokkal ilyen állapotban, nem tudom. Persze az ügynököm nem hagyott békén. Emlékeztetett arra, hogy aláírtam pár szerződést és bármennyire is magam alatt vagyok dolgoznom kell.
Most az egyik zenecsatornánál van jelenésem, ahol nem ajánlatos segg részegen megjelenni, mert olyan pert akasztanak a nyakamba, hogy a gatyám is rámegy. A délelőttöm azzal telt el, hogy embert faragjak magamból kívülről és úgy ahogy kijózanodjak.
Meglep, hogy mennyien várnak rám és az előadásomra. Egy rakás szerencsétlen tini lány. Szánalmasak… Mind azt hiszi, hogy neki szól a dalom, hogy róla énekelek, hogy őt szeretem. Azt gondolják, hogy ismernek, mert láttak rólam pár képet, mert hallották a rádióban a szerzeményeim és elolvastak egy-két interjút és cikket rólam. Úgy gondolják tökéletes párost alkothatnék velük, hogy ők bármit meg tudnának adni nekem, hogy boldoggá tehetnének. Csak rájuk kell nézni és látszik az arcukon, hogy arról álmodoznak, hogy első látásra beléjük szeretek, randizni hívom őket aztán feleségül veszem őket és családot alapítok velük. Ostobák…
A visításuk az idegeimre megy, de próbálok kedves lenni, mosolygok, de belül úgy érzem, hogy haldoklom. Nincs kedvem ehhez, nincs kedvem semmihez, még levegőt venni is fárasztó. De ez a munkám. Oda kell dobnom magam a hiénák elé, hogy szétcincálhassanak apró cafatokra. Felveszem az álcát. Mindenki azt hiszi, hogy minden rendben van velem és alig vártam ezt a napot. Szívem szerint persze mindenkit elküldenék a pokolba és hazamennék, hogy ismét addig piáljak, míg öntudatlan nem leszek.
Egy valami azért még nekem is feltűnik. A szemem egyre csak pásztázza a tömeget. Liát keresem reménytelenül. Ábrándozom arról, hogy felbukkan, hogy visszajön hozzám. De hiába minden… Nincs itt és nem is lesz. Megmondta végül is. Elmegy és nem jön vissza soha többet.
Mindenhová követnek a kamerák, hogy megörökítsék a színdarabom. Oscart érdemelnék az alakításomért. Mire feleszmélek már az egyik riporterrel szembe ülök, aki nem habozik, egyből belecsap a lecsóba. Kérdezget Leenáról, az új albumról, a turnéról, ami már a nyakunkon van. Vájkál a magánéletemben is, amit kifejezetten utálok. Mosolyogva ködösítek. Semmire nem kap konkrét választ, szívom a vérét, hátha megtanulja, hogy mi számít tabunak. Látom, hogy a haját tépné legszívesebben a kitérő válaszaimtól és azt is, hogy kezdek neki unszimpatikussá válni. Per pillanat tényleg nem én vagyok a legjobb riportalany. Az ellenszenv, amit egymás iránt érzünk természetesen kölcsönös. Ki nem állhatom az ilyen hidrogén szőke ostoba kis libákat akik csak azért kerültek be a médiába, mert több faszt fogtak, mint kilincset. Ha tehetném, a nyaka köré tekerném az ujjaim és addig fojtogatnám, míg holtan össze nem esik. Ez a vágy csak erősödik bennem, mikor rákérdez a képekre, amiken Liával szerepelek szinte minden finn újság címlapján. Arra játszom, hogy ha elég gyorsan kikészítem az idegrendszerét, akkor kienged a karmai közül és amint eljátszottam egy-két dalt leléphetek. Sajnos a kis csaj kitartó és nem száll le a fekete hajú lányról, ahogy ő emelgeti. Ahányszor megemlíti úgy érzem, hogy megforgatja a kést, ami a szívem helyén van.
Még szerencse, hogy véges a műsoridő és abbahagyja a kérdezősködést, mert ha így folytatná tovább nem valószínű, hogy megélné a következő öt percet.
A gitárom és én. Most már csak annyi a dolgom, hogy zenéljek. Nem kérdés, hogy előadom a legújabb szerzeményem. A dalt, amit Liának írtam. Nem is igazán azért, mert érdekel, hogy mit gondolnak róla a rajongóink, ez most nem teszt. Azért teszem, mert reménykedek abban, hogy valahol talán, majd látja felvételt és rájön, hogy a dal róla szól. Akkor lehet, hogy felhív és ha nem is láthatom, legalább a hangját hallhatom. Már ennyi is elég lenne. Annyira friss az egész szám, mégis annyira elevenen él bennem, hogy nem is kell egy fél percig se azon gondolkodnom, hogy kezdjek bele. A dallam most is magával ragad, a hangom tisztán cseng, pedig kételkedtem benne, hogy képes leszek-e énekelni.
Végignézek a rajongókon és felfordul a gyomrom. Az ábrándozó tekintetük engem kiábrándít. Olvadoznak, kikerekedett szemekkel, áhítattal figyelnek. Úgy néznek rám, mintha ők ihlettek volna meg, mintha az egyikük lenne az a bizonyos lány. És ők hiszik azt, hogy ismernek… Hát nem látják, hogy meg akarok per pillanat csak halni? Nem veszi észre senki? Fel bírnám őket pofozni. Mindet. Egyesével. Hátha észhez térnek és rájönnek, hogy csak egy elcseszett férfi vagyok, aki szenved, aki beleszeretett valakibe akibe nem kellett volna, akihez nemsokára hazatér a menyasszonya, akivel ugyan már boldogtalan, de képtelen elhagyni, mert gyáva és túl friss még azoknak a pillanatoknak a varázsa, ami pár évvel ezelőtt elbűvölte.
Muszáj lecsuknom a szemem. Nem akarom ezeket a lányokat látni. Nem bírok rájuk nézni, képtelen vagyok rá. De a csukott szemhéjaim alatt feldereng egy arc. Megremeg a kezem, de nem veszi észre senki. Senki nem tudja, hogy őt látom magam előtt. A világ leggyönyörűbb arca lebeg előttem és folyton folyvást kísért. Úgy teszek, mintha itt lenne. Mintha neki énekelnék, ő pedig mosolyog, így az én szám is felfelé görbül.
Aztán még egyszer megpengetem a gitár húrjait, hogy végül lefogjam őket és tovaűzzem Liát. Kinyitom a szemem és ezzel együtt a fülem is. Vastaps, sikítás, álmodozó és ájuldozó kislányok. Zavarba ejtő, hogy ennyire oda vannak értem, bár bevallom valahol mégis jól esik. Jó érzés, hogy ennyire szeretnek. Hát újabb nótába fogok bele. Ennek a szövegét már ők is tudják, velem énekelnek. A zene kis gyógyírt jelent a sebemre, persze nem múlik el a sajgás, de a közönség szeretete, a mosolyuk jót tesz. Picit összekapom magam. Végülis imádom a munkám és ezeket a lányokat is. Még akkor is, ha néha dühös vagyok rájuk és nem értem a viselkedésüket. Viccelődöm velük és beleadok mindet az előadásba. Megérdemelnek ennyit, ha már idejöttek miattam. Eero a küszöbön áll a csatorna fejesével karöltve, aki az órájára bök. Észrevétlenül bólintok, tudom, hogy lejárt az időm. Az utolsó számot még befejezem, aztán elpakolom a gitárom. Kifelé mindenki papírját, pólóját, karját, kutyáját, macskáját aláírom, beszélgetek velük egy kicsit, az egy-két valószínűleg eltévedt vagy barátnője által elrángatott fiúval lepacsizok, próbálok normálisan viselkedni mindenkivel, ami elég megerőltető a mostani állapotomat tekintve. Még néhány fotót is bevállalok. A mosolyom erőltetett, de nem telik többre. Aztán Eero kirángat.
- Ez jó volt nagyon - veregeti meg a vállam mosolyogva. - Az első számot még nem is hallottam. Miért nem rukkoltál elő vele eddig? - néz rám kérdőn.
- Csak most írtam - suttogom, mert újra belém hasít a hiánya miatt érzett fájdalom.
- Hazaviszlek - vigyorog rám, de azonnal megcsóválom a fejem.
- Inkább sétálok.

A sétálás az első kocsmáig tart csak, ahol ismét sikerül vállalhatatlanra inni magam. Aztán meglátok egy hozzám hasonló állapotban lévő fekete hajú lányt. Nem Lia az, de a hajuk annyira hasonlít… Gondolkodás nélkül sétálok oda hozzá, hogy felszedjem ma éjszakára.
Egész éjjel az ágyban hempergünk. Rá abszolút nem figyelek, csak egy tárgynak tekintem, akin levezethetem a feszültségem, bár látszólag ezt egy cseppet sem bánja.
Reggel a csengőre ébredek. Valaki határozottan rátenyerel és nem száll le róla, amíg fel nem ver az édes álomból. Álmomban ugyanis Lia bújik hozzám, nem ez az ismeretlen lány, akivel az éjszakát töltöttem. A csaj a füle botját se mozgatja, én viszont úgy érzem, hogy az éles hangtól szétreped a fejem. Nem bajlódok az öltözködéssel, úgy ahogy vagyok anyaszült meztelenül botorkálok le az előszobába, hogy feltépjem az ajtót.
- Na végre - váltja fel a csengőszót egy felháborodottan rikácsoló hang még mielőtt megszólalhatnék.
Már csak ő hiányzott…

Szeretni fáj. Hát ha még el is kell válni a párodtól. Nem lehetsz biztos abban, hogy nem életed szerelmét szalasztottad el, mikor némán nézted, ahogy kisétál az a bizonyos személy az ajtón és te nem tettél semmit. Utólag már késő gondolkodni. A ”mi lett volna ha” a világ legrosszabb feltevése. Ne legyen olyan, hogy ”mi lett volna, ha…” Mert a mi lett volna ha, egy olyan esélyt tükröz, amivel nem éltél, de soha nem is tér vissza. Nem ragadhatod meg még egyszer. Elbaltáztad. A szívfájdalom pedig nem fog elmúlni. Persze az alkohol fertőtlenítő hatású, de nem jelent gyógyírt. Semmi nem jelent gyógyírt. Mert mindig égetni fog a kérdés, hogy mi lett volna ha másképp csinálom…

15. Búcsú

18+

„Kicsi angyal újra szárnyakra kel,
De az utolsó dalt ne játszd még ma el!
Álmodj tovább, elringat egy dallam,
Eltűnök én is, de ne félj, csak halkan.”


Lia mocorgására ébredek fel. Nincs kedvem kinyitni a szemem, csak dünnyögni van erőm, na meg arra, hogy a testét az enyémhez préseljem, hátha abbahagyja a ficánkolást. De nem jön be. Már most tudom, hogy nem fogok tudni visszaaludni, így a tarkójához fúrom az arcom és mélyet szippantok az illatából.
- Jó reggelt kedvesem - búgom halkan rekedten és iszonyatosan álmos hangon. Tudom, hogy fent van, hagyom, hogy megforduljon a karjaimban és a mellkasomra fektesse az arcát. Egy apró puszit nyom a számra, aztán teljesen hozzám simul. Fogalmam sincs mennyi az idő, de őszintén szólva nem is érdekel.
Egy kiadós lustálkodás után mégis kimászunk az ágyból, lezuhanyozunk, ami persze szexbe torkollik. Nem bírok betelni vele, a meztelen teste csábításának képtelenség ellenállni, úgy kapok utána akár egy fuldokló a mentőöv után. Nem érdekel, hogy zubog ránk a víz, hogy csúszik a zuhanytálca, megemelem, a csempének támasztom a hátát, ott csókolom, ahol csak érem. Élvezem ahogy simogat, karmol és harap, hallgatom a nyögdécselését miközben elmerülök benne és addig nem eresztem el, míg mindketten el nem érjük a beteljesülést.

Elszívok egy cigit, míg ő a hálóban szöszmötöl. Csak várok és várok arra, hogy előkeveredjen, de nem jön, így hát én megyek be hozzá. Az ajtóban viszont nem várt látvány fogad. Két hatalmas bőrönd van az ágyon, az egyik már félig tele van pakolva a ruháival. Egyszerűen sokkol a látvány.
- Mit csinálsz? - kérdezem halkan. A kérdés kétségbeesetten hangzik, hűen tükrözve azt, hogy mit is érzek.
- Csomagolok - suttogja bűnbánóan, de nem néz rám.
- Miért? - nyögök fel miközben beljebb lépek. Nagyot sóhajt. A pólót, amit a kezében tart az ágyra hajítja, szembe fordul velem, majd közelebb lépked hozzám. Finoman az alsó ajkába harap és csak bámul azokkal a hatalmas szemeivel. Olyan tanácstalanul néz rám…
- Elmegyek - böki ki a halálos ítéletet, mire a levegő a tüdőmben reked.
- Mikor? - préselem ki magamból ezt az egyetlen szót.
- Holnapután - feleli röviden, mire az ágy szélére roskadok.
Nem kapok levegőt, úgy érzem, hogy megfulladok. A mellkasom összeszorul, a tüdőm pedig fájni kezd, de nem érdekel. Egyetlen dolog izgat csak, mégpedig az, hogy elmegy. Holnapután. Hát ennyi volt. Köhögök, hörgök, zihálok, kapkodom a levegőt, de nem sikerül elég oxigénhez jutnom. Hát megint előjött… Remek.
Szinte önkívületi állapotba kerülök, pillanatok alatt minden elhomályosul körülöttem. Próbálok levegőt venni, de nem megy. Fuldoklom.
- Niko - térdel le elém Lia és a tenyerébe veszi az arcom. - Niko, az istenit mi van veled? - néz rám rémülten.
- Tá… Tá.. Tás… - nyögöm, de nem bírom kimondani, hogy hozza ide a táskám, az újabb köhögő roham miatt. Szerencsére kitalálja, azonnal fel is pattan és kirohan a szobából, majd a másodperc törtrésze alatt visszatér a hátizsákommal. Nincs erőm, az oxigénhiánytól szédülni kezdek, így megint csak ő cselekszik helyettem. Kinyitja a cipzárt és az ágyra szórja a cuccaim. Annyira tudom csak összeszedni magam, hogy a fehér ki sprayre bökjek az ujjammal.
- Miért nem mondtad, hogy asztmás vagy? - ripakodik rám, mikor kiszúrja az inhalátort, majd leszedi a kupakját és a számba nyomja. Aggódva pislog rám, remeg a félelemtől, látom a tanácstalanságot az arcán, de egyelőre nem tudom megnyugtatni.
A gyógyszer a tüdőmbe áramlik és szinte azonnal elmúlik a fuldoklás. Még köhögök egy sort, aztán vége van. Zihálva veszem a levegőt miközben kiszedem a számból a tubust és elhajítom, majd az előttem álló kétségbeesett lány után kapok. A fejem a hasának döntöm és szorosan ölelem magamhoz. Csak rá van szükségem, semmi másra. Még mindig érzem a mellkasomban a nyomást, ami csak lassan szűnik meg. Lia ujjai a hajamba túrnak, majd az ölembe ül. Az ujjaim görcsösen szorítják a testét, nem akarom elengedni. Nem akarom, hogy elmenjen.
- Dőlj el - suttogja halkan, én pedig oldalra fekszem magammal húzva őt is. - Nincs semmi baj - motyogja, de nem tudom kit akar ezzel megnyugtatni. Magát vagy inkább engem. Érzem, ahogy finoman simogatja a hajam és ettől teljesen ellazulok.
Fogalmam sincs meddig fekszünk ott, csak azt tudom, hogy el fog menni. Furcsa érzés költözik belém ettől. Nézem a bőröndöket, amik mellettünk hevernek és görcsbe rándul a gyomrom.
- Halálra rémisztettél - súgja egy idő után.
- Sajnálom - nézek rá.
- Miért nem szóltál? - néz rám kérdőn. A hangja még mindig zaklatott. Nem tudom, hogy festhetett a rohamom kívülről, de úgy tűnik tényleg nagyon megijedt. Én már megtanultam kezelni úgy ahogy, de aki életében először látja annak igazán félelmetes lehet, hogy egy ember egyik pillanatról a másikra nem kap levegőt.
- Nem vagyok asztmás, csak asztmatikus. Nagyon ritkán jön elő és senki sem tudja mitől - csóválom meg a fejem. - És te miért nem mondtad el, hogy elmész?
- Tudtad - vágja rá.
- De azt nem, hogy ilyen hamar - ülök fel felháborodva. Érzem, hogy visszatér az erőm és ezzel egy időben a düh is fellobban bennem.
- Niko, ne csináld ezt. Nem maradhatok tovább - néz mélyen a szemembe.
- Miért nem? - pattanok fel és a hajamba túrok. Pótcselekvés tudom, de ideges vagyok. Nem akarom, hogy elmenjen. Lassan térdel fel az ágyon, és átöleli a derekam. Én viszont nem bírok hozzáérni a bársonyosan puha és illatos bőréhez. Még ruhán keresztül is éget az érintése, hát még ha én is átfognám a derekát…
- Ha tovább maradnék annak következménye lenne - susogja a szemembe nézve.
- Mégis milyen következménye? - kérdezem értetlenül.
- Ha tovább maradok, nem tudok majd elmenni - hajtja le a fejét. - Ha tovább maradok el fogod rabolni a szívem és aztán kacagva összetöröd - nyög fel.
- Nem - tiltakozom rögtön miközben az álla alá nyúlva finoman kényszerítem, hogy ismét a szemembe nézzen. - Sosem bántanálak - motyogom.
- Nem direkt tennéd, tudom. De az lenne a vége. El kell mennem, amíg meg tudom tenni - magyarázza.
Hogy mi a legnagyobb baj? Hogy megértem. Értem miért csomagol. Igaza van. Ha tovább maradna lehet, hogy én sem bírnám elereszteni többet.
- Rendben - bólintok, bár úgy érzem a szívem szakad bele.
Valami nálam nagyobb erő arra kényszerít, hogy az ágynak szegezzem a testemmel. Most, hogy tudom, hogy már alig van alkalmam vele lenni, úgy érzem megőrülök. Ki kell használnom minden egyes pillanatot, ami megadatik még nekünk. Így, hogy felette tornyosulok és a szemébe nézek érzem, hogy valami elszakad bennem. Lassan közelítek felé, miközben mélyen a szemébe nézek és akkor megértek még valamit.
Már nem a szex a lényeg, nem az, hogy megcsókolhatom, hogy magamhoz szoríthatom. Nem. Ez már többről szól. Amikor már a várakozást is élvezem, mikor ezek a pillanatok is izgatnak, ezek a tizedmásodpercek is hatással vannak rám, még mielőtt összekapcsolódnánk, még mielőtt hozzáérnék már végigdönget rajtam egy hullám. Ezekért a másodpercekért érdemes élni. Nem a fizikai kontaktus számít, hanem az, hogy a lelkünk összefonódik, még az előtt, hogy a testünk összeérne. Az érzés páratlan, leírhatatlan, végtelenül csodálatos és persze félelmetes. De akarom. Annyira akarom, mint még soha semmit a világon. Lenyűgöz az erő amivel magához vonz, amivel elnyel. Tudom, hogy késő. Hiába küzdöttem, küzdöttünk, kár volt.
Belehabarodtam.
Minek is tagadjam? Így van.
Hogy mikor?
Nem tudom.
Talán mikor először megláttam. Talán nem.
Nem is érdekel, csak ez az érzés, ami minden porcikám átjárja és felizzítja. Annyira intenzív az egész. Tudom, hogy az eszemnek kéne irányítania. Tudom én. De nem megy. És a szerelem ilyen. Sosem az ész vezérel, hanem az érzelmek. Megszédít, felkavar, elsöpör, tönkretesz, belehalsz, de amíg tart, amíg jó, addig nagyon jó.
Alig két nap múlva én is meg fogok halni, de hát ez ilyen, nem? Mindig megöl.
Az ajkunk összeér, a pokol pedig elszabadul. Hogy hogyan kerülök a hátamra? Nem tudom. Az eszeveszett kétségbeesett szenvedély eluralkodik rajtunk. Tudjuk mindketten, hogy már alig van időnk arra, hogy együtt legyünk. A ruháink szerte szét repülnek, míg végül ismét meztelenek nem leszünk. De most nem csak a testünk az, hanem a lelkünk is. Olvasni lehet a szeméből. Ő még küzd. Küzd az ellen, hogy szeressen, könyörög nekem, a sorsnak, a végzetnek, Istennek, az ördögnek, hogy had tarthassa meg magának a szívét. Szeretném megóvni. Ó, mennyire szeretném. Nem akarom, hogy majd neki is fájjon, hogy őt is szétégesse és szerte-széjjel tépje a kín, mikor elválunk.
Persze túl fogjuk élni. Ez is csak egy hirtelen fellobbant tűz, ami melegít egy darabig aztán fájdalmat okoz, végül pedig kihuny. Nem marad belőle semmi. Mintha sose lett volna. Talán egy kisebb heg ott marad majd, ami emlékezet majd rá, de az emlékek idővel úgy is elhalványulnak.
A tenyere a mellkasomra simul, az ajkai a nyakam kóstolgatják. Hát ennyit az épeszű gondolatokról, most könnyes búcsút inthetek mindnek.
Már csak rá tudok koncentrálni. Az érintéseire, arra ahogy a körmei finoman végigkarcolják a derekam vonalát majd a hasamon is végigfutnak, fel a mellkasomon át egészen a karjaimig, míg végül a kézfejemére helyezi a kezét, az ujjaink pedig összefonódnak, miközben vadul csókoljuk a másikat. A vágytól szinte széttépjük egymást, de nem érdekel. Nem érdekel, hogy a mellbimbóim harapdálja, őt se érdekli, hogy a hajába markolva húzom fel magamhoz egy újabb csókra. A csípőjével érzéki köröket ír le ezzel is tovább feszítve a húrt. A bőre forró, de a pillantása, ahogy végignéz a testemen, ami alatta hever, éget. Aztán az ajkai újra a bőröm kezdik kóstolgatni. Forr a vérem. Az ujjai a combom simogatják, minden porcikám megízleli, a lélegzetem kapkodóvá válik mikor a hasam aljához ér és belecsókol a köldökömbe. Tettre kész vagyok, veszettül kívánom és az érzés csak fokozódik mikor a nyelvét végigfuttatja a férfiasságomon. Az ujjai körém kulcsolódnak, majd amennyire csak tud eltüntet az ajkai közt. Az ujjaim újból a hajába siklanak, bár nincs szüksége irányításra, tudja, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy a mennyországban érezzem magam. Halk morgás tör fel a torkomból, mikor szinte a torkáig enged. Tudom, hogy nem lesz jó vége ha tovább játszadozik rajtam. Azaz inkább túl jó vége lesz, de csak számomra. Én pedig nem ezt akarom. Most nem. Finoman legördítem magamról és most én becézgetem a testét a csókjaimmal. De miért is hagyná, hogy én irányítsak? Hol én vagyok felül, hol ő, a lepedőt teljesen magunk alá gyűrjük pedig a lényegre még rá se tértünk. Viszonozni akarom az előbb átélteket, így finoman szétfeszítem a combjait és miután minden porcikáját végigcirógattam közéjük hajolok. Először csak az ujjaimmal simítok végig rajta, de már ettől is vonaglani kezd. Hallom, hogy a nevem suttogja, mire végignézek rajta. Gyönyörű a látvány, ahogy itt fekszik alattam teljesen meztelenül pedig még inkább felizgat. Nem hittem volna, hogy lehet ennyire akarni valakit, ennyire kívánni, de most bebizonyosodott, hogy képes vagyok rá. A teste íjként feszül meg mikor bevetem a nyelvem is az érzéki játékba. Az ízét azonnal megérzem a számban és még többet akarok belőle. Folyamatosan figyelem a gyönyörtől eltorzult arcát, mosolygásra késztet mikor megpillantom, hogy a lepedőt markoló ujjai teljesen elfehérednek. Én okozom ezt, egyes egyedül én.
- Kérlek - nyög fel hirtelen, mikor az ujjaim a testébe siklanak.
- Mire kérsz? - kúszok fölé és gyengéd puszikat nyomok a szája szélére miközben tovább játszom vele a kezem segítségével. A hüvelykujjam a legérzékenyebb pontjára simítom miközben két ujjam is eltüntetem benne. A tekintete a vágytól homályos, mégis úgy kap az ajkaim után, mintha utoljára tehetné meg. Lassan szakadok el tőle, zihálva vesszük mindketten a levegőt, majd egymás szemébe nézünk, én pedig úgy érzem elveszek.
- Mire kérsz kulta? - súgom a bőrébe, miközben a nyelvem végigfuttatom a nyakában lüktető éren. Érzem, hogy zubog a vér az ereiben, aztán a keze a csuklómra fonódik, ezzel próbálja meggátolni, hogy tovább kényeztessem, de nem engedem. - Mondd ki mit akarsz - hajolok a melleihez, majd a mellbimbóit finoman a fogaim közé veszem.
- Kérlek - sóhajtja ismét, de nem elégszem meg még mindig ennyivel.
- Mit szeretnél? - suttogom halkan. - Mondd ki. Ezt akarod? - szívom az ajkaim közé a fülcimpáját, mire egy fél pillanatra megdermed, a körmei pedig a vállamba vájnak. - Vagy ezt? - kérdezem halkan miközben végigcsókolom az álla vonalát. - Mit akarsz kulta? - nézek ismét a szemébe.
- Téged - böki ki, majd mire egyet pislognék újra a hátamra gördít, közénk nyúl aztán a férfiasságom magába vezeti. Egyszerre nyögünk fel az élvezettől. Még soha nem éreztem így… Olyan mintha egymásnak lennénk teremtve. Annyira mélyen vagyok benne, hogy már nincs ő és nincs olyan sem, hogy én. Mi vagyunk. Lassan kezd mozogni, én pedig csak nézem az arcát, a lehunyt szemeit, a zilált haját, a gyönyörű melleit, a lapos hasát majd a pillantásom lesiklik arra a pontra ahol a testünk egybeolvad. A mellei egyre csak csábítanak, nem tudok ellenállni a kísértésnek, az ujjaimmal morzsolgatni kezdem őket, mire Lia nyögdécselni kezd így picit megemelkedem, hogy a számmal is kényeztethessem őket, mire a feje hátrabicsaklik. Az egyik kezem a fenekére simítom, míg a másikat a tarkójára vezetem és megcsókolom a mézédes ajkait. Érzem, hogy a titkos izmaival rám szorít, amitől úgy érzem, hogy azonnal elévezek.
- Ne - nyögök fel és még épp időben visszatartom az élvezetem. A szemei hirtelen pattannak ki, majd kacéran elmosolyodik, a nyelvét végigfuttatja a fülemen, amitől megremeg az egész testem. Muszáj átvennem tőle az irányítást, mert ha így folytatja, túl gyorsan végem lesz. Egyetlen határozott mozdulattal fordítom magam alá, mire a lábait azonnal a csípőm köré kulcsolja. A szemébe nézve látom, hogy már neki se kell sok, így ismét nekifeszülök és olyan mélyen hatolok belé, amennyire csak lehetséges. A sikolya a fülemben cseng, az élvezete hangjától elveszítem a fejem és már nem tudok uralkodni magamon. Keményen, szinte durván teszem a magamévá újra és újra, így sodrom magunkat a kielégülés felé. Lia picit megemeli a csípőjét és ez a mozdulat elég ahhoz, hogy átlépjük a mennyország kapuját. A nyögéseink összevegyülnek, a testünk remeg, nincs megállás. Olyan, mintha rám szakadt volna az ég, csillagokat látok, a vérem őrült iramban száguldozik az ereimben. Nem bírom visszatartani a nyögést, ami kirobban belőlem abban a pillanatban mikor utol ér az extázis. A karjaim alig bírnak megtartani, komoly erőfeszítésbe kerül, hogy ne zuhanjak rá az alattam fekvő karcsú testre. Eddig is tudtam, hogy a szex csodálatos dolog, de ilyet még életemben nem éreztem. A homlokom az övének támasztom és hosszú percekig csak kapkodok a levegő után. A testemről patakokban folyik az izzadtság, csak annyi erőm van, hogy gyengéden megcsókoljam Liát. Lassan a hátamra gördít, aztán rám hasal és egy újabb csókot lop. A feje végül a mellkasomon köt ki, érzem, hogy cirógatja a derekam és finom puszikat nyom a bőrömre. Én is automatikusan cirógatom végig a testét.
- Ez eszméletlen volt - sóhajtok fel vigyorogva.
- Hiányozni fog - suttogja halkan, mire a csalódás hatalmába kerít. Azt hittem azt fogja mondani, hogy én fogok hiányozni neki. De nem. Csak a szex fog hiányozni számára.
Mondhatnám, hogy egy világ omlik össze bennem a szavaitól, de nincs így. Tudom, hogy mit érez, tudom, hogy csak erről szól számára az egész.
A teste az enyém, de jó lenne a lelkét és a szívét is birtokolni. Bár semmi értelme nem lenne. Elgondolkodom rajta, hogy maradásra bírom, de rájövök, hogy hülyeség lenne. Ha Leena visszajön, Lia csak a szeretőm lehetne. Nem akarom bántani. Nem akarom, hogy maradjon a semmiért. Tényleg el kell mennie.

Túl gyorsan telnek az órák. Minden egyes pillanatot mellette töltök, lopom a perceket, de az időt nem tudom megállítani. A bőröndje már a küszöbön áll én pedig nézem, hogy bűvöli az ajtót. Conort várja, aki nem jön. Mióta megtudta, hogy Lia elmegy senki se látta. Tudom mit érez a srác. Nem akarja elengedni, ugyan úgy, ahogy én sem. Nem akarom, hogy felüljön arra az átkozott repülőre. Nem akarom, hogy elszakadjon tőlem. De azzal is tisztában vagyok, hogy itt sem maradhat.
- Felöltözöm - bújik ki a karomból.
Én még percekig heverek a puha szőnyegen, ahol alig pár perce szeretkeztünk. Olyan vagyok akár egy kamasz mellette. Mindig kívánom, állandóan simogatni és csókolni akarom, de most…
Ez volt az utolsó. Nincs tovább. Nézem, ahogy meztelenül bebotorkál a fürdőbe. Szívem szerint utána mennék, hogy még egyszer vele lehessek, hogy láthassam az arcát miközben elélvez, hogy még egyszer egybe forrhassunk, hogy halljam a nyögését, érezzem ahogy a körmével végigszánt a hátamon, de mégis mozdulatlan maradok. Az utóbbi másfél napba nem csináltunk semmi mást. Tudat alatt a szexel próbáltam maradásra bírni. Abban bíztam, hogy ha állandóan eljuttatom a csillagokig, akkor velem marad, ha másért nem is, de legalább ezért.
Lassan emelkedek fel, hogy felöltözzek én is. Mikor Lia kilép a fürdőből, frissen és üdén, egy szál farmerben és pólóban belém hasít a fájdalom és ugyan ebben a pillanatban megszólal a csengő. Lia az ajtóra kapja a tekintetét aztán rám. Biztatóan mosolygok rá. Bízom benne, hogy az az idióta áll a küszöbön és nem okoz neki csalódást, nem hagyja, hogy köszönés nélkül menjen el.
Lassan nyitja ki a fekete hajú démon az ajtót, de szerencsére jó volt a megérzésem. Conor áll ott. Látom, hogy fájdalmas grimaszba torzul az arca mikor meglátja a csomagokat, aztán összeszedi magát. Mire egyet pislogok szorosan ölelik egymást. Hogy zavar-e? Igen. Féltékeny vagyok pedig tudom, hogy nincs rá se jogom, se okom. De az a kétségbeesett görcsös ölelés amivel összekapaszkodnak, fájdalmat okoz. Fáj, hogy így ölel mást is még akkor is ha tudom, hogy nem érez iránta többet csak barátságot. Fáj, hogy én még ennyit sem jelentek neki.
Minden eltompul, látom, hogy mozog a szájuk, de nem hallom mit mondanak. Csak erre az emésztő fájdalomra tudok koncentrálni, ami úgy érzem meg fog ölni.
Nem akarom elengedni. Nem és nem. Velem kéne, hogy maradjon… Csak még egy kicsit. Csak még egy napot, egy hetet, egy hónapot. Tök mindegy mennyi időt, de velem legyen. A gyomrom borsónyira zsugorodik össze mikor látom, hogy felveszi a csizmáját. Tudom, hogy nekem is öltöznöm kell. Megígértem, hogy kikísérem a reptérre.
- Vigyázz rá - veregeti meg a vállam Conor, mire némán bólintok.
- Te nem jössz velünk? - hallom meg Lia csalódott és szomorú hangját a hátunk mögül.
- Nem bírnám végignézni, ahogy elmész kiscica - simogatja meg Conor az arcát, míg én bekötöm a bakancsom.
Felkapom a bőröndöket és elindulok a taxi felé, ami lent vár minket. Conor is jön velünk, hogy még egy ölelést, még egy ígéretet miszerint Lia hívni fogja, még egy puszit bezsebeljen, aztán már a kocsiban ülünk. Conor tenyere az ablakra tapad, mire Lia is odateszi a sajátját. Az autó elindul én pedig nézem őt. Egyetlen könnycsepp gurul ki a szeme sarkából, amit azonnal letöröl. Nála erősebb emberrel még életemben nem találkoztam. Csodálom, hogy nem gyengül el, hogy nem sír, de azért így is érzem a fájdalmát. A karomba húzom, simogatom és puszilgatom, mélyeket szippantok az illatából, cirógatom a puha bőrét, gyűjtöm az emlékeket. A fél életem odaadnám, ha most a fejébe láthatnék, a lelkem pedig kérdés nélkül eladnám az ördögnek, ha itt tarthatnám magam mellett örökre.

- Hát ennyi volt - suttogja szomorúan mikor bemondják, hogy felszállhat a Párizsba tartó gépre.
- Miért pont Franciaország? - kérdezek rá hirtelen, mire elmosolyodik.
- Van ott egy kis dolgom. De nem leszek ott sokat, csak egy napot, aztán hazamegyek, New Yorkba - húzza el a száját.
- Oké - suttogom halkan. Szívem szerint térdre vetném magam előtte és könyörögnék, hogy maradjon, de nem teszem. Hogy is tehetném?
- Akkor én most megyek - simít végig az arcomon, majd sarkon fordul, de azonnal elkapom a csuklóját. Nem engedhetem el búcsúcsók nélkül. Kétségbeesetten veszem birtokba az ajkait miközben olyan erővel szorítom magamhoz, hogy egy papírlapot se tudnának közénk tuszkolni. Érzem a szíve dobbanását a mellkasomon miközben szinte felfaljuk egymást. Tompán hallom, hogy másodszorra is beszállásra szólítják fel az utasokat, de nem bírom elengedni. Nem megy. Görcsösen kapaszkodok belé egészen addig míg a mellkasomra nem teszi a tenyerét és finoman el nem tol magától.
- Kérj meg, hogy maradjak - suttogja. A szemei is könyörögnek, azért az egy szóért, de kijózanodok. Talán ő is látja ezt rajtam, ezért folytatja. - Csak mondd ki, hogy szeretnéd és én itt maradok, esküszöm - nyög fel.
- Menned kell, kulta - felelem higgadtan és elengedem a derekát, amit eddig szorosan öleltem. - Indulj - szólok rá.
Látom a tekintetében a csalódást, a fájdalmat, talán pár könnycsepp is csillog a gyönyörű zöldeskék szempárban, de nem szól egy szót sem többet csak némán bólint, megfordul és elindul. Nem néz hátra, nem csinál semmit, csak átadja a jegyét, aztán elnyeli a folyosó és a tömeg. Ordítani tudnék, de csak állok némán, zsebre tett kézzel miközben átkozom magam. Nézem, ahogy felszáll a gépe, nem tudok megmozdulni. Lassan tudatosul bennem, hogy soha többé nem látom, soha többé nem érinthetem meg és ez mind az én hibám. Hisz nem tettem semmit, hogy megállítsam. Csak álltam és hagytam, hogy kisétáljon az életemből.

Szeretni és elengedni. Szeretni és eltávolodni attól akit szeretünk. Szeretni és beleőrülni. Szeretni és áltatni… Szeretni és… A szeretet bonyolult. Néha hiábavaló, néha fáj, néha bármit feláldoznánk érte, néha megrémülünk tőle, néha gyűlöljük, hogy szeretünk. Néha pedig… Néha pedig letagadjuk, mert azt hisszük úgy könnyebb lesz. Néha nem mondjuk ki és akkor talán ezzel követjük el a legnagyobb hibát. Néha nem lehetünk biztosak abban, hogy viszont szeretnek minket, néha még abban sem, hogy mi szeretünk-e. Sosincs garancia semmire. Hogy is lehetne így jó döntést hozni?