A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2011. szeptember 30., péntek

39. Pokolfajzat

„Ha kitartóan kopogtatsz az ördög ajtaján, előbb vagy utóbb, de valaki ajtót nyit majd neked.”

18+!!!


Miért homályos mindenkinek az arcvonása? Miért látok mindenkiből kettőt? És hol van az a kurva erősítő?
- Ahhh… - nyögök fel a padlón feküdve. Valamibe marhára belegabalyodtam. Uh... Megvan az erősítő. Olyan, mintha kígyó lenne. De ez nem mérges. Szelíden tekeredik a testem köré. Selymes. Csikiz. Nevetek? Én nevetek vagy valaki más? Basszus… Nehéz felemelni a fejem. Pedig körbe kéne néznem. Na gyerünk… Tenyér le a padlóra és emelkedünk. Hű.. Ingoványos a cucc. Miért is hullámzik a parketta? Hogy a faszomba kerültünk egy hajóra?
- Joshua baszd meg - nyögök fel. - Mi a tökömért hoztál egy kibaszott hajóra? Nekünk ma koncerteznünk kell. Vagy nem? Asszem. Bassza meg - nyekergek tovább. Forog az egész világ. Sikerül a hátamra gördülnöm. A lámpák. Világítanak. Vagy nem is lámpa? Nem. Ez a Nap. Elvakít. Napszemcsi. Hol a retekbe van a napszemüvegem? Jah, hogy a homlokomon. Csapjuk fel. Na igen, így máris jobb. Még mindig fényes ez az izé itt a fejem felett, de most már legalább nem akarja kiégni a retinám. Kényelmes itt. Mintha vízágyon feküdnék. Egyáltalán fekszem? Nem tudom. Semmit sem tudok. Valaki megint nevet. Rajtam nevet? Vagy inkább én nevetek? Passz. A fejem oldalra bicsaklik.
- Azt a kurva - kerekednek ki a szemeim. Egy lány. De a bőre párducmintás. Szarok rá. Kibaszott dögös. Meg kéne döngetni. Ismerős az arca. Azok a feketével keretezett hatalmas villogó cicaszemek. Anyám. Meg kell dugnom. Csak ahhoz fel kell állni. Mármint, hogy talpra. A farkammal nincs probléma. Az már a látványtól ágaskodik. Van vele valami másik cicababa is. Csini. De nem különleges. Nem állatmintás a bőre. Csak pöttyös. Bárányhimlős… Tök mindegy. Mindkettővel elbírok. Na jó elég. A párducra kell elsősorban koncentrálni, aki egyenesen felém tart. Mint valami ragadozó. Gyere cicus, cserkészd be apucit.
- Alex basszus, állj már fel - tornyosul felém Mark.
- Haver - hőkölök vissza mikor a kezére nézek. A karján lévő minták mozognak. - Mozog - mutogatok a bőrére. - Hozzám ne érj cseszd meg - pattanok fel. - Még átmásznak rám azok a dögök - visítok fel és hátrálni kezdek. Persze mögöttem is van pár cucc, amibe sikerül majdnem elesnem.
- Nem mozog semmi cseszd meg, csak be vagy állva - vigyorog rám a dobosom.
- Látom te hülye - üvöltök rá. - Fürödj meg, majd a víz lemossa őket - motyogom aztán sarkon fordulva az öltözőbe baktatok. A fal talán az egyetlen stabil pont ebben az elcseszett univerzumban. Abba kapaszkodva támolygok el a küszöbig. Még a padló is mozog, a falon lévő képekről már ne is beszéljünk. Semmi nem marad a helyén. Minden kúszik, mászik, csúszik.
- Hé Alex minden rendben? - lép mellém Debby.
- Takarodó van ribancok - bökök az ajtóra. - Kifelé, ez az én kibaszott oázisom.
Nem kell kétszer mondanom. Mindenki kivonul. Csak van értelme, hogy az ingoványos világ királya vagyok. A kanapéra dőlve a plafont kezdem bámulni. Árnyékok suhannak rajtuk végig. Követem őket a szememmel. Egyre gyorsabbak. És valaki megint nevet. A saját árnyékom az.
- Ne röhögj - üvöltök rá, mert zavar a ricsaj. Persze nem hagyja abba. Hozzávágok egy üvegpoharat. Nyekereg az ajtó. A fejem azonnal arra felé kapom.
- Párduclány - húzom mosolyra a szám. Ő is mosolyog.
- Szia - búgja. Nem jön közelebb, csak áll a küszöbön és néz. Az árnyak elvesznek a feledés homályába. Hát ha a hegy nem megy Mohamedhez… Kénytelen vagyok megint talpra állni. Nehezebb, mint hittem. Mocsaras a talaj, elsüllyed a lábam, de ügyesebb vagyok. Nem nyelhet el az ingovány. Én vagyok a király. Csak a párduclány szájára fókuszálok. A telt rózsaszín ajkait nézem. Csókolni valók. Hát rajtam nem múlik. Érzem, hogy jobbra-balra dől a testem, miközben egyre közelebb jutok a különlegességhez. Vajon ki küldte ajándékba? Valamelyik alattvalóm? Nem számít. Elveszem, mert tetszik. Alig két centivel alacsonyabb, mint én. Amint elé érek úgy érzem, hogy vonz a szája. Egy vadállat, aki bennem él tépi a rácsot, ami mögé száműztem. A lányt akarja. Nagyon, nagyon, nagyon akarja. Nem bírom visszafogni. Elszabadul és abban a pillanatban erőszakosan tapadok a gyönyörűség szájára. Szinte tépem az ajkait, a tenyerem a fenekére siklik, ami pont a kezembe illik. Erősen markolom, mire megragadja a pólóm szegélyét és ugyan olyan hevesen viszonozza a mozdulataim, mint ahogy én nekiestem. Tetszik. Határozottan tetszik. Nem kell visszafognom magam.
Aztán nagyot fordul a világ. A lány nem engedi, hogy a nyelvem a szájába toljam, szorosan préseli össze a kívánatos ajkait. A vadállat viszont akarja és már nem bír visszavonulót fújni. Érzem, hogy a párduclány tenyere a mellkasomra siklik és megpróbál ellökni magától, de nem tudok leállni. Még inkább szorítom magamhoz. Hát ha a szájába nem nyerek bebocsátást, akkor sincs baj. A háta mögé nyúlok, az ujjaim egy cipzárba akadnak. Azt a rohadt. Lehúzhatós a bőre… Na lássuk mi van a foltok alatt. Tejfehér selyem és fekete csipke. Érzéki, nagyon érzéki. Őrületes a kontraszt. A nyelvem végigfuttatom a kiszáradt ajkaimon. A látvány elképesztő. Most már nem ő a vadmacska. A szerepek felcserélődtek. Én vagyok az éhes oroszlán és előttem van a hús. Csak fel kell falnom, szét kell tépnem. A lány mellkasa szaporán hullámzik fel és le, hallom, hogy zihál. Az alsó ajkát harapdálja, a hátát a falnak támasztja és kilép a bőréből. Csak a magassarkúja és fehérneműje marad rajta. De az se sokáig. Egy másodpercig csak nézem, aztán megint elszabadul a pokol. A fekete csipkébe bújtatott puha halmokra tapasztom a szám, aztán a szoros börtönből kiszabadítom a kicsi feszes melleit. A testem az testéhez préselem. Érzem, hogy milyen veszett iramban ver a szíve. Az ágyékom lábai közé nyomom, csak, hogy érezze mit váltott ki belőlem, aztán feljebb haladok. Harapdálom a kulcscsontját és a vállait, ő pedig a pólóm rángatja egyre feljebb. A tenyere forró, égeti a bőröm. Csak annyi ideig engedem el, amíg lecibálja rólam a felesleges anyagot. Az ujjai a mellkasomon futnak végig, le egészen a hasamig, majd megragadja a nadrágom szegélyét és még közelebb húz magához. Mélyen a szemébe nézek, mire a tarkómra csúsztatja a tenyerét és magához ránt egy csókra. Most hagyja, hogy bebarangoljam a nyelvemmel a szája minden egyes zegzugát. A csókja édes és pokolian jó. Az övemmel babrál, majd kioldja a farmerem gombjait. Rajtam van a sor, hogy a bokámig hullott anyagból kilépjek. Az egyik lábát a derekamig húzza. Nem habozok, erősen markolom a combját, simogatom ahol érem, minden egyes négyzetcentimétert érinteni akarok. A körmei a gerincem vonalát cifrázzák ki, ezzel tovább szítja bennem a tüzet. Az egyik kőkemény mellbimbóját a fogaim közé veszem és addig szívogatom, amíg a párduclány fel nem nyög. A feje hátrabicsaklik, a haja a fenekét markoló kézfejem simogatja. Újabb ötlet pattan be. A selymes aranyzuhatagba markolok, így kényszerítve arra, hogy még jobban hátra hajtsa a fejét. A nyaka kecses íve kidomborodik, a teste hullámzik, a körme a derekam puha bőrét karcolja, a fogaimmal a torkát harapdálom, mire sikongatni kezd a gyönyörtől. Ennyi bőven elég volt az előjátékból. Az alsónadrágom már fájdalmasan dörzsöli az ágaskodó férfiasságom. Semmi másra nem vágyom csak, hogy megmerítkezzek a testében. Könnyedén az ölembe kapom és meg se állok vele a kanapéig. Szó szerint ledobom a bőrmatracra, mire elmosolyodik, feltérdel és kitolja a fenekét. A gerincét finoman végigcsókolom, az egyik kezem a mellére tapasztom, a másikkal pedig leszakítom róla a falatnyi csipkét. Az anyag már amúgy is átnedvesedett, semmi funkciója nincs, ugyan úgy ahogy az alsógatyámnak se, így azt is lecibálom magamról. Az ujjaim a nőiességét simogatják, ami forró. A tünemény egyre hangosabban nyöszörög, kérlel én pedig nem bírok tovább várni, a csípőjébe markolok és durván belé hatolok. A háta a mellkasomhoz tapad, szorítom magamhoz tiszta erőből, a nyakát csókolgatom, miközben keményen és gyorsan mozgok benne. Csak egy cél lebeg a szemem előtt, hogy elélvezzek. Nem bírom visszafogni magam, képtelenség visszazárni a bennem élő vadállatot oda ahonnan jött, hörögve fúrom magam a lány testébe egyre mélyebben, de azt sem akarom, hogy neki rossz legyen így a két ujjam közé veszem a legérzékenyebb pontját és finoman simogatni kezdem, de már késő. Az orgazmus elemi erővel vágtat végig minden porcikámon, beleremeg az egész testem, a vállába harapva próbálom az üvöltésem tompítani, aztán meghallom az ő sikolyát is. Édes vad és csilingelő hangon nyögi a nevem és remeg a karjaim közt. Hirtelen minden kitisztul körülöttem, már tudom, hogy a lány nem egy párducbőrű nő, hanem Lia.
- Szia - csókolom szájon vigyorogva.
- Szia - zihálja mosolyogva, mikor elengedem.
Addig helyezkedem míg el nem terülünk mindketten a kicsi kanapén. A karfán lévő pokrócot magunkra terítem, mert érzem, hogy leterít a fáradtság, de annyi lélekjelenlétem még van, hogy ne hagyjam az esetlegesen ránk törőknek, hogy láthassák a csodálatos testét.
- Most egy kicsit aludnom kell - suttogom és szorosan magamhoz húzom. Összegabalyodunk és pár perc múlva az egyenletes szuszogását hallgatva én is elalszom.

- Hé Alex - kopog valaki az ajtón halkan, mire nyitogatni kezdem a szemeim. A mellettem fekvő férfi is ébredezik.
- Hagyjatok - susogja álmosan.
- Alex hallasz? Bemehetek? - kopog továbbra is valaki.
- Mi a fasz van? - ül fel üvöltve, az eddig édesen dünnyögő pasi is. A pléd lecsúszik a testéről, de cseppet sem zavartatja magát. Végülis mindegy már. Alig egy órája minden egyes porcikájával összeismerkedtem. Egy szál semmiben csattog az ajtóhoz, majd feltépi azt.
- Öhmm… Bocsi a zavarásért, de jelenésetek van - mosolyog rá félénken Luis.
- Hol? - morog rá Alex, mire a fiú megszeppenve összehúzza magát.
- A sajtótájékoztatón - dadogja Debby öccse.
- Felöltözöm és megyek - közli Alex, majd becsapja az ajtót. Fél percig csak áll nekem háttal és mély levegőket vesz, majd szembe fordul velem és elmosolyodik.
- Szia - vigyorog rám, mire elnevetem magam. Ennél tovább a mai nap folyamán nem igazán jutottunk.
- Menned kell? - ülök fel és csalódottan lebiggyesztem a szám. Nem gondoltam, hogy csak ennyi ideje lesz rám. Csillogó szemekkel néz rajtam végig, majd közelebb sétál. Nem sok férfira mondom azt, hogy gyönyörű, de Alex tipikusan ilyen. Leírhatatlanul szép. Igen, tudom férfiakra nem mondunk ilyet, de ő tényleg az. Elragadó az egész lénye, talán ezért sem tudtam neki ellenállni. Vagy lehet, hogy az, hogy a színpadon láttam még vonzóbbá tette. Fogalmam sincs. Nem számított, hogy be volt drogozva és nem volt magánál, eszméletlenül jó volt vele. Durva volt és érzéki. A legellentmondásosabb pasas, akivel valaha találkoztam. Vadállat módjára esett nekem, öntudatlanul és még így is képes volt eljuttatni a csillagokig. Hihetetlen.
- Nem olyan sietős - szólal meg ,majd felkap egy cigarettatárcát az asztalról és kivesz belőle egy sodort szálat, majd engem is megkínál. Tudom mi van benne, mégis elfogadom. Egy kis fűtől még senkinek nem lett baja. Mellém telepedik egy üveg vodkával és a karjába húz, miközben szívunk és iszunk. Néha váltunk egy-egy apró csókot, de azt hiszem most valahol máshol jár. Érzem, hogy nincs itt lélekben, de nem bánom. Inkább figyelem az arcát. A porcelánfehér bőr, a koromfekete haj, az íves sűrű hosszú szempillák és az a gyönyörű türkiz színű szempár elvarázsol. Az illata férfias, a bőre puha, a kisugárzása pedig bárkit elvarázsol. De most csak én fürdök a bűvkörében. Senki más.
- Örülök, hogy itt vagy - szólal meg nagy sokára. Nem válaszolok, figyelem, ahogy feláll és felöltözik, majd én is követem a példáját. A hatalmas tükör elé húz egy széket és hosszú percekig bámulja a tükörképét. Az ujjai az egyik neszesszerben kotorásznak, majd kihalász egy halvány rózsaszín színű szájfényt és az ajkaira keni. Egy kis szempillaspirállal még inkább kihangsúlyozza az így is valószínűtlenül hosszú szempilláit majd elmosolyodik. De ez a mosoly cseppet sem őszinte. Legalábbis én így érzem. Felkapja a cigarettáját és a napszemüvegét.
- Velem jössz? - fordul meg és mélyen a szemembe néz.
- Szeretnéd? - kérdezem kicsit bátortalanul. Nem igazán tudom, hogy mehetek-e avagy sem. Hogy csak azért kérdezte meg, hogy menni akarok-e mert udvarias, vagy azért, mert tényleg szeretné. Nem felel csak mosolyog és felém nyújtja a kezét. Habozás nélkül lépek mellé, majd összefűzöm az ujjaink. Egy másodpercig csak bámul az összefonódó ujjainkra, aztán felkapja a fejét, a szabad tenyerét az arcomra simítja és egy vérforraló csókot kapok. Megremegnek a térdeim. Minden egyes porcikájából süt az az erotika és be kell vallanom, hogy csókolni azt nagyon tud.
- Showtime - kacsint rám, kinyitja az ajtót és maga után húz. Alig lépünk át a küszöbön, mindenki rátámad. Villognak a vakuk, záporoznak a kérdések, biztonságiak vesznek minket körbe, ő pedig csak mosolyog és szorítja a kezem. Minden honnan kiabálnak neki, egy fotós és egy operatőr, minden egyes lépést megörökíti az utókor számára.
- Alex, ki a hölgy önnel? A barátnője? Hol ismerkedtek meg? - a riporterek egymást kiabálják túl én pedig megijedek. Kicsinek voltam ilyen helyzetbe nem egyszer, de már elszoktam tőle. Nem akarom én ezt, de nincs más választásom. A biztonságiak terelgetnek minket, míg Alex halálos nyugalommal néz végig a beszabadult sajtó képviselőkön.
- Ő a múzsám - mosolyodik el és megcirógatja a kézfejem. Hirtelen kint találjuk magunkat, az egyik hatalmas fazon pedig egy kocsiba tuszkol minket. Mire rájövök, hogy vége, már gurulunk is. Az újságírók sorra verik a sötétített üvegablakokat, de az autóban már biztonságban vagyunk.
- Hiénák - kacag fel Alex, majd előkapja az újabb whiskys üveget és a kabátzsebéből egy fehér poros zacskót kap ki. - Nyugi angyalkám, hozzájuk lehet szokni. Csak kell egy kis segítség - lengeti meg előttem a kokaint.
Mire a sajtótájékoztató helyszínére érünk mindketten be vagyunk állva elég erőteljesen. A vodka, a kokain és a fű dolgozik bennünk. Majdnem a kocsiban is lezavarunk egy menetet, de sajnos nincs rá időnk.
- Majd visszafelé bepótoljuk- zihálja a fülembe, mire megnyalom a szám szélét. Alig várom.

A koncert őrületes. Yv is leesett állal figyeli az eseményeket, én pedig a bugyimba olvadok Alextől. Profi, ehhez nem fér kétség. Egyszerűen csak attól hevesebben ver a szívem, hogy nézem. Bár lehet, hogy a kokain és whisky nem tett jót. Esetleg a koncert előtti szextől érzem még mindig így magam? Nem tudom, de lenyűgöz, ahogy ott áll, lazán, énekel és pengeti a húrokat. Szexi. Minden egyes porcikája szexi. A mosolya pedig… Úr Isten. Vagy inkább édes ördögöm? Igen. Olyan, mint a legédesebb pokolfajzat. Vibrál minden pusztán azért, mert ő a színpadon áll. A tekintete semmi jót nem ígér, valami vad, pokoli tűz ég a hatalmas szemekben. Csábító, a vérében van az egész, ilyen szempontból hasonlít Nikora. Képes a tenyeréből etetni bárkit. És a közönség zabálja. Azaz zabálná. Két szám között rágyújt egy cigarettára, végignéz a lába előtt heverő több tízezer emberen. Lenéző mosolyra húzza az ajkait, mikor egy lány megpróbál átugrani a kordonon, majd mikor a biztonságiak elcibálják a kis csajt gúnyosan felnevet. Félelmetes és vérfagyasztó a kacaja, de van benne valami, amitől jóleső görcsbe rándul a gyomrom.
Hihetetlen energiák áradnak oda vissza és én is kapok belőlük. Igen, azt hiszem ezért jöttem ide és ezért szeretek zenészek között mozogni még akkor is, ha sűrűn átkozom őket. Testközelből érezni és látni a kapcsolatot, ami létrejön művész és közönség közt? Leírhatatlan és felbecsülhetetlen. Nem sokaknak adatik meg. Ez a groupiek és a roadok kiváltásága. Csak ők tudják külső szemmel figyelni és befolyásolni az eseményeket. Csak ők láthatják a művész igazi arcát és a közönség együttes erejét. Bár egy road hatással van mindenre, hisz ő a felelős azért, hogy létrejöhessen a kapcsolat a színpad előtt és a színpadon álló közt, mégsem tud pótolni egy groupiet, amivé lassan én is válok. Az alma azt hiszem nem esett messze a fájától, anyu is így kezdte. Bár én nem szeretnék rocksztár feleség lenni, neki viszont ez volt anno minden álma, ami persze később rémálommá fajult. Én tanultam a hibájából. De azok az idők mások voltak. Ott nem sütötték rájuk a lemoshatatlan bélyeget, miszerint csak ostoba kurvák. Nekem viszont van egy fogadásom, hogy a holnapi lapokban csak Alex legújabb ribancaként fogok szerepelni. Meg fognak-e jelenni a ma készült képek? Mérget merek venni rá. Én leszek az ismeretlen lány, aki beszívva és kissé ziláltan távozott a sztár öltözőjéből. Senkiben sem fog felmerülni, hogy nem csak azért vagyok Alex mellett, hogy kielégítsem a testi szükségleteit. De nem számít, én tudom, hogy a mosolyt csak felrajzolja az arcára mielőtt belép a kamerák kereszttüzébe, én tudom, hogy bármennyire is manipulatív, mégis gyenge, hogy bármennyire is keménynek mutatkozik, olyannak, aki mindent leszar, én, egyes egyedül én tudom, hogy az álarc mögött egy sebezhető ember lakozik. Ezt még egy road se láthatja. Egy road nem foghatja a kezét, nem ölelheti át és nem segítheti át ezeken a válságokon. Mikor hullámzik körülöttük egy rakás szar, nem sokan kaphatnak értük. Túl büszkék és hiába vágynak valakire, akihez esténként hozzábújhatnak, sosem fogják kimondani. Erre csak egy nő képes ráérezni és csak egy nő tudja úgy forgatni a dolgokat, hogy a zenésze büszkesége ne sérüljön, mégis kielégüljön minden lelki szükségelte.
Tudom, hogy éjjel hátat fog fordítani nekem, tudom, hogy semmibe fog venni, de azt is tudom, hogy miért teszi majd. És ha ő hátat is fordít én odabújok majd és átölelem, mert érezni fogom, hogy minden egyes porcikája ezért áhítozik.
Pete is ilyen volt, Ryan is és Niko is… Bár Niko kilóg a sorból. Ő nem arra vágyott, hogy én bújjak hozzá. Ő azt szerette volna ha a menyasszonya öleli át. De kár ezen keseregni. Fel kell dolgozni. Ma éjjel Alex kapja azt a szeretetet, amit neki akartam adni.
- Arányos - csípek el egy szót, ami a barátnőm szájából hangzik el, mire azonnal ránézek. Yv pillanatok alatt a földön köt ki törökülésben és egy üres lapra kezd firkálni. Nézem, ahogy egy kabátot vet a papírra. De nem is akármilyet. Azt mindig is tudtam, hogy van érzéke a divathoz, de hogy ennyire… Anyám. És ez csak egy skicc. Mi lenne ha meg is csinálná? Nem is értem, hogy az anyja miért nem vette be a cégbe. Azaz értem. Sosem kiskosztümöket csinált, hanem mindig valami vad és extravagáns szereléssel rukkolt elő. De ez, amit most alkot… Eláll tőle a lélegzetem is, még a koncertről is megfeledkezem. Mindig csodáltam, hogy ennyire szuperül tudott rajzolni. Csak kapkodom a fejem, felhangzik a vastaps, a srácok levonulnak, de persze visszakövetelik őket. Alex izzadtan, de mégis egy ördögi vigyorral az arcán lép elém, majd szó nélkül a számba dugja a nyelvét és szorosan préseli a testét az enyémhez. Mire kinyitom a szemem, újra a mikrofonállvány előtt áll és énekel. Wow… Észvesztő.
- Lia - rángatja meg Yv a nadrágom szélét anélkül, hogy felnézne a papírról.
- Igen drága? - hajolok fölé és próbálok észhez térni, de Alex ízét még mindig érzem a számban és a férfias illata sem párolgott még el.
- Ez így túl… - kezd bele, de amint ránézek a skiccre, eltátom a szám.
- Tökéletes - vágok a szavába, mire vigyorogva néz fel rám.
- Tényleg tetszik? - kérdezi hol rám, hol a tervre nézve.
- Aham. Miért nem mutatod meg valakinek? - simítok végig a feje tetején.
- Annyira nem jó - mosolyog és kitépi a papírt, amit az idő közben megérkező Mandy elkoboz tőle.
- Azta - visít fel, teljesen letaglózva. - Ezt meg kell mutatni a srácoknak - néz Yvre.
- Nem - csóválja meg a barátnőm a fejét és megpróbálja visszaszerezni a papírt.
- De igen. Most ment el a jelmezesük. Kell valaki a helyére, mutasd meg Alexnek - győzködi Mandy.
- Nem - vágja rá Yv, de késő. Alex a hátamhoz simul és a nyakamba csókol. Vége a koncertnek, hiába szól a taps megint, hiába sikít mindenki. Ennyi volt.
- Mit nem? - kérdezi zihálva egy édes mosollyal az arcán, miközben a hasam cirógatja, én pedig ennyitől is készen vagyok. Erőtlenül döntöm a hátam a mellkasának az agyam pedig teljesen kikapcsol. Rossz hatással van rám…
- Ezt nézd - nyomja Mandy a kezébe a tervet, mire Alex elkomolyodik. Hümmög egy darabig aztán csillogó szemekkel néz Yvre.
- Fel vagy véve - jelenti ki. - Kéne pár póló, holnapra rajzolgasd meg őket, aztán megállunk valami anyagboltban vagy hol a fenébe és megcsinálod őket - jelenti ki, majd összekulcsolja az ujjainkat és rángatni kezd maga után.
- De én… - kezd Yv tiltakozni, mire egy pillantást vet rá Alex és azonnal elhallgat. Igen, neki nem lehet ellentmondani.
Alex és én haladunk elől, mögöttünk pedig a többiek. Az ördögfajzat mindenkivel lepacsizik, de nem mondd senkinek köszönetet. Természetesnek veszi, hogy az égvilágon mindenki a keze alá dolgozott az este folyamán. Egyetlen srác próbálja megkerülni, de nem jár jól. Laza mozdulattal a falhoz keni szerencsétlent.
- Csak utánam - sziszegi dühösen, aztán, mintha mi sem történt volna elengedi és megy tovább.
- Tetszett a koncert? - néz rám.
- Szuperek vagytok - mosolygok, mire felhúzza az egyik szemöldökét. - Te pedig egyenesen csodálatos voltál - nyomok egy puszit a szájára, mire elvigyorodik. Ó tudom, hogy mi volt a hiba az első kijelentésemben. A többes szám. Alex tenyere az öltöző ajtajában a hátamra simul, majd szó szerint betuszkol az ajtón. Nem tudom mire vélni a dolgot, fogalmam sincs mire ez a nagy sietség, de amikor megfordulok leesik minden. Az ajtót erővel csapja be maga után, a kulcsot elfordítja a zárban, lekapja a felsőjét, majd egyből nekem esik.
- Kívánlak - mormogja két csók között, de én már nem tudok megszólalni. Remegnek a térdeim és elönt a vágy. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de csak attól, hogy lerángatja rólam a pólót és a melltartót bizseregni kezd a testem. Hát még amikor megérzem a hullámzó mellkasát az enyémnek nyomódni. A térdeim remegnek, képtelenek megtartani, de nincs is rá szükség. Alex a combjaim alá nyúl és az ölébe kap, majd a kicsi zuhanyzóba visz, ott pedig a falnak lök és megszabadít a maradék ruhától is. Minden olyan gyorsan történik szinte reagálni sincs időm, máris zubog ránk a langyos víz, amitől libabőrös lesz az egész testem. A hátam a hideg csempének nyomódik, Alex forró lehelete pedig a nyakam bőrét csiklandozza. Eszméletlen. Mindenhol érzem a kezét és igyekszem én is ugyan olyan intenzitással simogatni, mint ahogy ő teszi. Fogalmam sincs mitől pörgött fel ennyire, de nem is érdekel. Csak azt tudom, hogy jó amit csinálunk, nagyon jó, marha jó… A feltörő sikolyom képtelen vagyok visszafogni, mikor a mellbimbóim kezdi morzsolgatni. Elégedetten és kissé önelégülten vigyorog rám, de a száját is akarom, így a tarkójánál fogva húzom magamhoz egy újabb csókra. Gyorsan hatol belém és egyből olyan iramra kapcsol, amit képtelenség tartani. A csempét kaparom, kutatok valami fogódzkodó után, de lehetetlen. Nincs választásom, mint az engem ölelő férfiba kapaszkodni, aki a nyakamba hörög. Imádom hallgatni a hangját, imádom, hogy képtelen kontrollálni magát. És az élvezet, ami uralja minden egyes arcvonását, még csodálatosabbá teszi. Nem akarom tudni, hogy én, hogy nézek ki, a tekintetem valószínűleg ködös, de képtelen vagyok nem a szemébe nézni, amiben vad szenvedély csillog. Tökéletes összhangban hullámzik a testünk aztán érzem, hogy ennyi és nem bírom tovább. Megfejelem a zuhanykabin falát, mikor a fejem hátrabicsaklik és megfeszül a testem, akár egy felhúzott íj. Alex is a nyakamba nyög, érzem, ahogy az élvezetének nedvei elárasztanak és ettől csak még jobb az egész. Szorosan tart egy pár másodpercig. Szinte fáj, ahogy az ujjai a bőrömbe mélyednek, majd megremeg az egész teste és szépen lassan elkezdünk lefelé csúszni. Zihálva kapaszkodunk össze, próbáljuk rendesen szedni a levegőt és visszatérni a való világba, de nem egyszerű. Túl jó volt odafent a mennyországban. Az ujjaim önkéntelenül cirógatják a kikarmolt hátát, a szétharapott nyakát és a megtépett haját, miközben ő gyengéd puszikkal gyógyítja a vállamon lévő harapásnyomokat és finoman cirógatja a derekamon lévő vöröslő ujjlenyomatokat.
- Eszméletlen vagy szépségem - suttogja rekedten, huncutul mosolyogva, amitől most nekem kúszik önelégült vigyor a képemre és egy gyors csókot nyomok a duzzadt ajkaira.
- Te sem panaszkodhatsz - búgom a fülébe, mire elneveti magát és a nyakamba puszil.
- Az évek meg a rutin - von vállat, amitől felkacagok, majd nagy nehezen lekászálódok róla, hogy rendeltetésszerűen használhassuk a zuhanyzót.

- Baj van? - lép közelebb Cyntia hozzám, mikor már vagy huszadszorra próbálom beállítani azt a kibaszott mikrofonállványt, de képtelen vagyok a megfelelő magasságot eltalálni.
- Nem a magas emberekre lett kitalálva ez a szar. Egyhatvanas törpékre van méretezve ez a kibaszott kurva állvány. Ki kéne vágni a picsába - kiabálok és felborogatom dühömbe az egészet csak, hogy kezdhessem elölről.
- Segítsek? - néz rám mosolyogva a lány, de már felbasztam az agyam.
- Jah. Tűnj el a picsába - sziszegem, de nem veszi fel. Groupiek. Képtelenség őket megsérteni. Mindent lenyelnek… Szó szerint. Törökülésbe vágom magam a színpad közepén és rágyújtok egy cigire. Azaz rágyújtanék ha működne az öngyújtóm. Hiába kattogtatom, semmi. Hiába rázogatom, semmi.
- A faszom tele van ezzel a retkes, nyomorult kurva élettel - kelek ki magamból még jobban és olyan messzire hajítom a gyújtót, amennyire csak tudom. Kisebb pukkanással robban fel, mikor talajt ér, de már ez sem izgat. Cyntia mosolyogva felém nyújtja a saját tüzét, amit morogva kapok ki a kezéből, majd köszönet nélkül visszanyomom a markába.
- Akarsz róla beszélni? - ül le mellém.
- Miről baszd meg? Hogy elromlott az öngyújtóm és szar a mikrofonállványom? - nézek rá kérdőn. Képtelen vagyok normálisan beszélni, pedig tudom, hogy ő nem ártott nekem semmit. Nem rajta kéne levezetnem a dühöm.
- A lányról van szó - mosolyodik el és nagyot nyújtózik. - Láttam az újságokban. Ő volt melletted Nashvilleben, mikor beteg voltál, igaz? Lia - vigyorog rám mindent tudóan.
- Ne mondd ki annak a ribancnak a nevét - kiabálok rá fenyegetően miközben felpattanok mellőle és elviharzok az öltözők felé. Majd a vodka megnyugtat…

Ha magányra vágyik az ember, társaságot kap. Ha társaságban vagy, sokszor magányosnak érzed magad. Hiába mosolyogsz, hiába csevegsz, belül, ott mélyen legbelül a világ legelhagyatottabb emberének érezheted magad, hiába minden. Kár a mosolyért, a táncért, semmi nem fog feldobni. Csak az segíthet ha találsz egy embert aki kiemelkedik a szemedben a többiek közül akire képes vagy figyelni és aki képes jó irányba terelni a gondolataid.

2011. szeptember 25., vasárnap

38. Maradj velem

„Most, hogy közeledik a búcsú, az elválás, a félelem a magánytól, a kilátástalan jövőtől, és jön a rémült gondolat, hogy: "Tapadjunk össze ebben a halálra ítélt, félelmetes, reménytelen világban, mert nem jó egyedül"... mindez azt kiáltotta bennetek: "Maradj velem!"…”

- Ne - nyöszörgök, de hallom, hogy az az átkozott masina csörög.
- Ne vedd fel - hallom a mellettem fekvő, szintén álmos és rekedt hangját, miközben a karját még jobban körém fonja. A szemeim résnyire nyitom és a telefonom után nyúlok.
- Yv az, muszáj - suttogom és kibontakozok az öleléséből, amit Niko egy nagyon szúrós pillantással díjaz. Hát én sem így képzeltem ezt a reggelt. Felkapom a fotelban lévő plédet, miközben felveszem a telefont és kitelepedek az erkélyre.
- Na végre - szusszant fel Yv dühösen.
- Aludtam - morgom, miközben bebugyolálom magam a takaróba és helyet foglalok a teraszon lévő napágyon. Még csak pirkad, de úgy tűnik Yvonne-t ez egy cseppet sem érdekli.
- Gyere vissza - vált át könyörgő hangnemre, én pedig tudom, hogy baj van.
- Mi történt? - kérdezem komolyan és rágyújtok egy cigire. Yv sosem kérné, hogy menjek vissza, hacsak nem tényleg komoly dologról van szó.
- Minden a feje tetejére állt - zokog fel keservesen, amivel még jobban rám hozza a frászt. - Bennel összevesztünk, majd Andyvel is összekaptak, mire Ben összeszedte a cuccait és lelépett. Azt mondta, hogy soha a büdös életbe nem akar látni minket többé. Fogalmunk sincs hol van és én nem tudom mit csináljak. Andy kezd kiborulni, mert eddig Ben hozta neki a drogot, most viszont nem tudja honnan szerezzen és…
- Ne folytasd - szakítom félbe. - Megyek - suttogom. - Nyugodj meg és tűnj el Andy közeléből. Ha Chicagoba értem hívlak - veszek egy mély levegőt és próbálom tisztán átgondolni, hogy mit kell tennem.
- Siess - suttogja sírós hangon, amitől összefacsarodik a szívem, aztán kinyomja a hívást.
Nem szabadott volna ott hagyni őt. Egyedül. Hülye voltam és önző. Niko most már jobban van, boldogul majd nélkülem is, Alex nem érdekel talál majd mást, de Yvnek szüksége van rám. Viszont csak délután indul gép Chicagoba.
A szívem igazság szerint maradna még, noha tudja, hogy nincs értelme, csak betegápolásra voltam jó. De most, talán Nikoval kapcsolatban először az eszem győz. Van, ami felette áll. Afelett, amit iránta érzek ez pedig a barátság. Yv mellettem volt jóval azelőtt, hogy a zöldszeműt megismertem volna és azután is mellettem lesz, hogy összetöri ismét a szívem. Őt nem áldozhatom fel érte, még akkor sem ha minden porcikám maradni akar. Nem tudnék soha többé tükörbe nézni.
- Min gondolkozol ennyire kulta? - kérdezi az ajtófélfának támaszkodva a gondolataimban emlegetett személy. Még ilyen csont soványan és nyúzottan is elakad a lélegzetem a látványától. A mellkasa előtt összefonódott karokkal, lazán áll. Nincs rajta semmi más csak egy hosszú mackónadrág, a göndör sötétbarna tincsek kócosan lógnak a sápadt kissé beesett arcába. És azok a szemek… Még festék nélkül is világítanak. Káprázatosak még úgy is, hogy alattuk sötét karikák éktelenkednek. De amikor köhögni kezd észbe kapok.
- Menj be - morgok rá. - Nem hiányzik, hogy megint belázasodj.
- Jól vagyok - mosolyog rám, aztán megint fuldokolni kezd. A szemöldököm a homlokomig szalad, tudom, hogy fel kéne állnom és vissza kéne tessékelnem az ágyba, de szükségem van még egy cigarettára. Amint lecsillapodik a köhögése elém sétál, majd felránt a székből, leül és visszahúz az ölébe. Ha már így alakult, őt is betakarom és a mellkasának dőlök. Némán, néha bele-beleszívva a cigimbe ücsörgünk és nézzük, ahogy új nap virrad ránk. Hirtelen a hosszú jéghideg ujjak a kézfejemre siklanak és elcsaklizza a kezemben füstölgő szálat és mélyen beleszív.
- Ezt neked most nem kéne - dorgálom meg, mire csak azért is még egyszer beleszív és talán véglegesen a magáévá tenné a nikotinos rudat, ha nem vennem ki a kezéből.
- Elmész? - kérdezi halkan, de nem néz rám. A horizontot kémleli.
- Muszáj - bólintok és figyelem az arcát miközben beszélek. - Yvnek szüksége van rám, neked már nincs - húzom el a szám. - Bár ha jobban belegondolok sose volt - sóhajtok fel keserűen, mire az arcizmai megrándulnak és beharapja az alsó ajkát. Látom rajta, hogy megbántottam, de nem érzek bűntudatot emiatt. Érzem, hogy feszültté válik, az izmai görcsbe állnak és úgy szorítja a szék karfáját, hogy elfehérednek az ujjai. Olyan arcot vág, mintha mondani akarna valamit, de nem teszi. Inkább rágyújt egy teljes szál cigire, nem foglalkozva azzal, hogy rosszallóan bámulok rá. Kellemetlenül érzem magam az ölébe, inkább úgy döntök, hogy lelépek, de amint felállnék, a szabad kezét a csípőmre simítja.
- Maradj - kéri mélyen a szemembe nézve, amitől elmosolyodom.
- Oké, de pár perc múlva úgy is be kell mennünk, mielőtt még megint megfázol - simítok végig az arcán.
- Nem így értettem - csóválja meg a fejét, mire kikerekednek a szemeim és megáll bennem az ütő. - Maradj velem Nashville-ben - mondja ki a bűvös mondatot, amit elsőre alig tudok feldolgozni. Lassan esik le, hogy nem a képzeletem játszik velem. Már majdnem rávágom, hogy rendben, mikor bekapcsol a beépített vészjelzőm és kigyullad a fejemben az Yv nevét jelző tábla. Hirtelen bepattan, hogy én is néztem már rá így, én is kértem tőle, de elhajtott. Hát most rajtam van a sor.
- Miért tenném? - kérdezem halkan, mire összerándul. Hát megtaláltam a legfájóbb pontját. Tudom mit érez, a saját fegyverét fordítottam ellene. Ő is ezt kérdezte tőlem Londonban azon a bizonyos hajnalon.
- Még most sem hiszel a szerelemben kulta? - villannak meg a szemei. Tudom mire akar kilyukadni a gyors témaváltással, de nincs az az Isten, hogy bevalljak neki bármit is.
- Kérdésre kérdéssel? - húzom fel az egyik szemöldököm. - Mondj egy okot, hogy veled maradjak - suttogom a fülébe, amitől összerezzen.

Túl okos. Nem lehet belőle semmit kicsalni. Főleg nem egy szerelmi vallomást.
Fáj minden reakciója és fáj, hogy nem mondja el mit érez. Fáj, hogy itt ül az ölemben és mégsem az enyém. Fáj az is, hogy nem vágta rá egyből, hogy velem marad. A legjobban az fáj, hogy tudom, igaza van.
Elküldtem.
Nem is egyszer.
Azt mondtam, hogy nem elég jó nekem.
Megbántottam.
Ő pedig ennek ellenére itt volt velem végig. Nem álmodtam és nem hallucináltam. Ápolt, gondoskodott rólam, vigyázott rám, fogta a kezem. Nem érdemlem meg. Főleg nem így. Ott van Leena, akit még most sem áll szándékomban elhagyni. Egy rohadék vagyok. Kihasználom. De még így is azt akarom, hogy velem maradjon. Csak még egy ici picit.
- Egy okot… - húzom el a szám. - Szerzek VIP jegyet a koncertünkre - kacsintok rá.
- Jó okot kértem - kacag fel, amitől nagyot dobban a szívem. Imádom a csilingelő nevetését hallgatni. - Honnan veszed, hogy a csontos segged és a hamis hangod akarom nézni és hallgatni másfél órán át? - néz rám huncutul.
- Hé - csapok játékosan a fenekére. - Nem hamis a hangom, a csontos seggemért pedig odavagy - vágok vissza, mire megint felnevet.
- Oké, igaz. Tényleg imádom azt a szexi hátsód - nyom egy puszit a számra, majd feláll. - Amit most leszel szíves betolni a hálóba és visszatenni az ágyba - nyúl a kezem után, amit el is fogadok.
- Még van időd ugye? - nézek rá mikor betakar állig.
- Semmi szex - nyújtja ki a nyelvét, mire kikerekednek egy fél pillanatra a szemeim aztán rajtam van a sor, hogy felnevessek.
- Miért is nem? - ülök fel az ágyon és pimaszul vigyorgok rá, mire megcsóválja a fejét.
- Tegnap még a halálodon voltál - vágja rá.
- Ma már duzzadok az életkedvtől - rángatom meg a szemöldököm somolyogva.
- Majd az öcséd felhívja a menyasszonyod és ha mákod van, majd ő leszívja az energiáid - mondja, aztán hirtelen mindketten elkomorodunk. Leena. Akit képtelen vagyok kiiktatni az életemből, de ha ő nem lenne akkor talán… Nincs talán.
Nem kérdés, hogy szeretem Liát, de másképp, mint Leenat. Mindkettő intenzív, de különböző, viszont Leena előnyt élvez és előnyt is fog míg világ a világ. Talán arabnak kellett volna születnem. Akkor mindkettőt szerethetném lelkiismeret furdalás nélkül büntetlenül. Miért ilyen bonyolult ez az egész?
- Gyere ide kulta - nyújtom felé a kezem, mire azonnal a karomba bújik. Most, hogy végre átölelhetem érzem, hogy milyen nagy szükségem van erre. Érezni akarom az illatát, a bőrét, a lényét. Közel akarom tudni magamhoz. Olyan szorosan fonom köré a karjaim, amennyire csak lehetséges és az arcom a hajába fúrom. Össze-vissza puszilgatom a feje búbját és azt kívánom, hogy álljon meg az idő.
Nem szabadna ezt éreznem, nem kéne két nőt szeretnem, nem jó ez így sehogy. Mindkettőt akarom. Miért nem lehet belőlük egyet gyúrni? Miért ennyire macerás az egész? Nem vagyok képes elhagyni Leenat még akkor sem ha érzem, hogy minden egyes perccel jobban kötődöm Liához. A tűzzel játszom. Túl erősen vonzódom a karomban tartott lányhoz és ezt a vonzalmat semelyikünk nem tagadhatja le. Kerülnöm kéne talán, de erre is képtelen vagyok. Lia hiába bombázó és hiába van ilyen őrületes hatással rám, lehetetlen, hogy miatta elhagyjam Leenat. Túl fiatal, túl őrült, túl csapongó, túl önérzetes és túlzottan tüzes.
Milyen életem lenne vele?
És amúgy is… nem is ismerjük egymást igazán. Ez csak a felszín. Viszont ott van Leena, akinek már minden rezdülését ismerem, aki már nem tud újat mutatni, aki tuti, hogy velem marad míg élek. A biztos pont az életemben. Hozzá akármikor hazamehetek. Lia nem viselné el az életet, amit élek. Leena ismer, mint a tenyerét. Tud rólam mindent és kezelni is tudja az összes baromságom. És lehet, hogy néha mosolyszünet áll be, de mindig ott vagyunk a másiknak.
Megfájdul a fejem a cikázó gondolataimtól, így eldőlök az ágyon és Liát is húzom magammal, majd elalszom.
Arra ébredek, hogy valakinek éget a pillantása. Nem kell lángésznek lennem, hogy tudjam Lia az, aki figyel.
- Indulnod kell igaz? - kérdezem még mindig csukott szemekkel.
- Igen - motyogja halkan, mire kinyitom a szemem. Az alsó ajkát harapdálva néz rám azokkal a hatalmas zöldeskék színű szemeivel. Csak egy farmer és egy fehér bő pólón van rajta, ami szabadon hagyja a fél vállát. A dús hajzuhatag kiengedve omlik a hátára, egyszerűen álomszép. Az illata friss és üde, mélyet szippantok belőle, ki tudja érezhetem-e még valaha. Felülve a tarkójára csúsztatom a tenyerem és gyengéden megcsókolom. Abban bízom, hogy elveszíti a fejét, ledönt a matracra és lekési a gépét, de nem jön be… Kontrollálja magát, eltol magától és feláll. Felkapja a táskáját, a homlokára csúsztatja a napszemüvegét és elindul az ajtó felé, én pedig utána. A liftig kísérem, míg várjuk, hogy megérkezzen a felvonó, még egy csókot váltunk. Szorítom magamhoz teljes erővel, nem akarom elengedni, de nincs más választásom.
- Elloptam a pólód - zihálja a homlokát az enyémnek támasztva. A karjai még mindig szorosan fonják körbe a nyakam, ugyan úgy, ahogy az enyémek a derekát.
- Ne menj el - suttogom és egy puszit nyomok a szájára. - Maradj itt - kérem ismét.
- Miért tenném? - kérdezi meg azt, amit pár órával ezelőtt is, majd kibontakozik az ölelésemből, beszáll a liftbe és vár egy másodpercet. - Majd ha elpárolog az anyagból az illatod, visszaküldöm a pólód - sóhajt fel végül.
- Maradj - nézek rá könyörgően.
- Miért? - kérdezi újra, de nem bírom kimondani. Mire rászánom magam, már záródik az ajtó. - Viszlát - mosolyog rám utoljára és becsukódik a felvonó ajtaja. Hiába ütöm az öklöm a kemény hideg fémbe, nem jön vissza.
- Hogy miért? - nézek ajtóra és nekidöntöm a homlokom. - Azért, mert szeretlek kulta - suttogom, de már késő. Túl késő…


- Yv pakolj, megyünk - csörtetek be a barátnőm hálószobájába, dühtől vöröslő fejjel. Három nap alatt két értelmes mondatot sem lehetett váltani Andyvel. Most pedig odáig jutottunk, hogy ő is lelép.
- Tudod már hol van Ben? - néz rám kisírt szemekkel.
- Yv, figyelj rám. Ben valami másik macát kefél, mi pedig lelépünk. Andy is elmegy, nekünk sincs miért maradnunk.
- Andy miért megy el? - néz rám értetlenül.
- Tim kiszállt, Ben eltűnt, Pete meghalt, nincs többé zenekara. Kapott egy ajánlatot valami régi ismerősétől, aki Angliában él, oda megy. Mi pedig nem maradhatunk - ráncigálom ki az ágy alól Yv táskáját.
- És mi hova megyünk? - néz rám szipogva. Azt hiszem végre sikerült felfognia, hogy Ben nem jön vissza. Három nap után ideje volt…
- Alex hívott. Santa Fe-be tartanak. Koncerteznek. Ingyen pia és koncertjegy ráadásul bemehetünk a backstage-be - magyarázom. - Nincs jobb ötletem.
- Miért nem megyünk haza? - néz rám komolyan.
- Hova haza Yv? - mosolygok rá.
- New Yorkba - suttogja.
- Mit csinálnánk New Yorkban? Beiratkoznál töri szakra az egyetemen, elmennél utána dolgozni egy múzeumba vagy férjhez mennél ahhoz, akiről azt gondolja a családod, hogy méltó hozzád és aki tökéletes befektetés nekik is? Jonathan Vickers felesége akarsz lenni édes? Azé a pattanásos képű lúzeré, aki csámcsogva eszik és nagypapaszagú kockás pulcsit hord? Te is tudod, hogy ez lenne, mert a szüleid érdekében ez állna. Addig tukmálnák a nyakadba, míg be nem adnád a derekad a békesség kedvéért. Ők pedig boldogok lennének, mert a te szüleid vállalata és az ő szüleié egyesülne. Ezt akarod Yv? Mert akkor veszek két jegyet New Yorkba - nézek mélyen a szemébe.
- Santa Fe jobban hangzik - mosolyog rám, mire aprót bólintok. Én is így gondoltam. Nincs több kérdés, nincs több kétely, megint megyünk, mert mennünk kell. Kezdem úgy érezni magam, mint valami bűnöző, aki soha, sehol nem telepedhet le. Mindig tovább kell állnia, hogy el ne kapják a rendőrök, hogy zárkába ne csukják. Menekülnöm kell a saját életem elől. Ha beadnám a derekam, ha hazamennék lecsuknának… Az a ketrec aranyból van ugyan, de hiába luxusbörtön, akkor is csak börtön. Tudom mi lenne. Apu lecsapna rám és igába kéne hajtanom a fejem. Dalokat írni ostoba kis csitriknek, akik azt se tudják, hogy miről szólnak a soraim. Az ő sikerüket nekem kéne kovácsolnom. Kiszipolyozna a saját apám. Szinte látom magam előtt az elégedetten mosolygó képét. Nem megyek vissza! Soha. Nem fogok meghajolni se előtte, se más előtt.

- Hogy a jó büdös francba - kezdem el rugdosni a bank automatát.
- Mi van? - lép mellém Yv értetlenül.
- Az a mocskos szemét utolsó gazember - szitkozódom fennhangon és tovább ütöm a pénzkiadót. A düh egyik pillanatról a másikra önt el. Ha itt lenne előttem tuti, hogy beverném a képét. Utálom, teljes szívből gyűlölöm. Miért mindig engem szopat? Miért?
- Hé, hé, hé - karol belém Yvonne és elhúz a fémdoboz mellől. - Kiről beszélsz és mi a baj?
- Az apámról - sziszegem dühösen, miközben remegő kezekkel rágyújtok egy cigire. Fel tudnék robbanni a méregtől. Kikapcsol a rendszerem, se nem hallok, se nem látok annyira ideges vagyok. Forognak a fogaskerekek a fejemben, csak nagy sokára tűnik fel, hogy Yv beszél hozzám és rázogat. A vörös köd az agyamról csak nehezen kúszik tova.
- Mit csinált? - néz a szemembe a barátnőm.
- Korlátozta a levehető pénzösszeget - sziszegem.
- De hát.. - kapja ki Yv a kezemből a kártyám és azt a pár dollárt amihez sikerült hozzájutnom. - Ez az a kártya, amin a szerzői jogdíjaid vannak, nem? - néz rám kérdőn, mire elhúzom a szám és aprót bólintok.
- Megdolgoztam azért a pénzért. Nem volt ehhez joga - suttogom.
- Hívd fel - dobja fel az ötletet. - Talán csak valami hiba történt - kezd bele, mire cinikusan felnevetek.
- Ezt te se gondolod komolyan. Tudod, hogy ő volt, de ha szeretnéd felhívom nagyon szívesen - mosolygok rá, majd tárcsázok.
Nem kell sokat várni szinte azonnal felveszi a telefonját az apám.
- Szia - köszön trillázó és marha elégedett hangon. Ha eddig csak egy hajszálnyi esélyt is láttam volna arra, hogy mégsem ő volt, akkor az ezennel szétfoszlott teljesen.
- Kérem vissza a pénzem - támadok neki azonnal.
- Kisasszony mi ez a hangnem? - kérdezi kicsit ingerülten, de tudom, hogy mulat rajtam.
- Add vissza a pénzem. Most - követelőzöm.
- Majd ha megtanulsz felelősséggel bánni vele tárgyalhatunk a dologról - csattan fel.
- Az az én pénzem. Amit tőled kapok azt megvonhatod, de a sajátomról akadj le te seggfej - üvöltök vele torkom szakadtából. - Megdolgoztam minden egyes centért! Az enyém - kiabálok.
- Na ebből aztán elég volt! Tudod, hogy egy kisebb vagyont elkúrtál a semmire? Repülgetsz itt jobbra balra Kansas, Nashville, Chicago, megszálltál a legjobb hotel luxuslakosztályában és egyetlen éjszakát se töltöttél ott. Mégis mit képzelsz? - sziszegi dühösen.
- Azt csinálok a saját keresetemmel, amit akarok. Mindenért megdolgoztam, neked pedig semmi közöd ahhoz az összeghez…- kezdek bele, de félbeszakít.
- Emlékeztetnélek rá, hogy még kiskorú vagy. Az összes dolgodhoz közöm van - sziszegi.
- Sose érdekeltelek basszus. Soha nem akartál engem, sosem foglalkoztál velem, sose voltál ott egy iskolai ünnepségen se, soha nem voltál mellettem. Soha, de soha nem érdekelt téged semmi, ami velem kapcsolatos. Csak szívatni tudsz cseszd meg. Miért nem akadsz le rólam? Miért? Foglalkozz a kis házi kedvenceddel, Jennel, rólam pedig szállj le. Hagyd, hogy éljem az életem. Ha eddig nem foglalkoztál velem, akkor ezután se tedd. Tudom, hogy ki nem állhatsz és hidd el ez az érzés maximálisan kölcsönös. Gyűlöllek érted? Minden szarról te tehetsz egyedül! Mert egy önző, egoista, Isten komplexusos seggfej vagy baszd meg! Miért kell neked az én pénzemen ülni? Becsődült a cég és kiderült, hogy mégis szar zenész vagy? Vagy megint nekiálltál heroinozni és feltűnne a cicamicádnak, ha a saját pénzedből költenél rá? Gondolom megosztod vele a számlád, mert az ócska kis csitri csak a pénzed miatt van veled te vén fasz - kiabálok torkom szakadtából. Az se izgat, hogy mindenki engem néz.
- Elég volt - csattan fel. Tudom, hogy a drogos múltja és a kora emlegetése kiveri nála a biztosítékot, de nem érdekel.
- Legalább tiszta tűt használj te kretén. Tudod én leszarnám ha megdögölnél, de Jennek kellesz és anyu is szeret még mindig. Jah és ha megint kórházba kerülsz túladagolással nekem ne üzenj, hogy menjek be meglátogatni, mert nem foglak. Ültem melletted eleget kicsinek… - sziszegem.
- Nelli, hagyd abba - szól rám határozottan. - Nem gyűlöllek, sosem tettem. A gyerekem vagy a fenébe is. Tudom, hogy hibáztam és nem volt normális gyerekkorod a munkám miatt, de nem vághatsz minden egyes baklövést a fejemhez. Gyere vissza New Yorkba és megoldunk mindent - magyarázza.
- Mit akarsz megoldani? - kacagok fel hisztérikusan.
- Mit basszus? Add vissza a pénzem és meg van oldva az összes probléma. Nincs rád szükségem Matt. Soha nem is volt - vágom a fejéhez.
- Ha nem jössz vissza, nem oldom fel a limitet - vágja rá. A szavainak mindig súlya van. Ha egyszer valamit kijelent az úgy is van…
- Nem megyek - makacsolom meg magam azért is. Olyanok vagyunk, mint két domináns makacs bika, akik ha egyszer összeakasztják a szarvuk addig nem tágítanak, míg a másiké le nem törik. Csak azért is…
- Kíváncsi vagyok, hogy hogyan boldogulsz majd annyi pénzből. Nelli, te nem vagy hozzászokva ahhoz, hogy meg kelljen szorítani a szíjat. Te világ életedben két kézzel szórtad a pénzt. Nem fogod kibírni. Jobban járnál ha már most feladnád - mondja gúnyosan.
- Azt hiszed nem maradok életben? - sziszegem. - Akkor csak figyelj.
- Alig várom mihez fogsz kezdeni magaddal. Mész anyucihoz? - gúnyolódik tovább.
- Tudod mit? - húzom mosolyra a szám.
- Igen? - kérdez vissza.
- Kapd be - vágom rá és kinyomom a hívást.

- Hé, haver - vág Mad vállon. - Mi van veled? - mosolyog rám mindent tudóan.
- Hiányzik - húzom el a szám. Még mindig csak kapkodok a levegő után. Patakokban folyik rólam a víz, szúr a tüdőm és még mindig kapar a torkom, de muszáj volt színpadra állnom. Nem vagyok száz százalékos, de a közönségért bármit. Az öltözőig egymás mellett haladunk, mindenki gratulál nekünk, tényleg jó koncert volt. Mindenki pörgött, a közönség csodálatos volt. Nem is tudom hány plüssállatot meg egyéb kacatot dobáltak fel nekünk, amit természetesen összeszedtünk, megköszöntünk és sok zenekarral ellentétben, akik ezeket a dolgokat kivágják az első kukába, mi haza fogjuk őket vinni. Bár lassan egy egész játékboltot nyithatnánk a rajongóktól kapott plüssökből, de nem számít. Mind értékes a szemünkben. Az öltözőben nincs senki mikor belépünk. Pedig abban reménykedtem, hogy Lia a kanapén fog ülni mosolyogva, majd mikor meglát felpattan, a karomba ugrik és édes csókot kapok tőle. Fogalmam sincs miért gondoltam, hogy itt lesz. Esélytelen. Valahol Amerika másik szegletében van, ki tudja hol, ki tudja kivel…
- Hívd fel - szólal meg Mad, mikor a hűtőhöz lépek és kiveszek egy üveg whiskyt.
- Mi van? - fordulok felé döbbenten.
- Hívd fel - ismétli el. - Hátha idejön és hozhatná a barátnőjét is - kacsint rám.
- Nem hívhatom fel - csóválom meg a fejem.
- Miért is nem? - kotyog bele Jari is a társalgásunkba, miközben egy tiszta törölközővel átdörgöli a haját.
- Mert semmi értelme nincs - vágom rá.
- Persze - horkant fel Mika és megcsóválja a fejét.
- Marha vagy - lép be Brandon is.
- Kösz, te meg igazán kedves vagy baszd meg - sziszegem.
- Igaza van - szól be ismét Jari. - Szereted, akkor meg… - kezdi el, de én lecsapok rá.
- Hé, állj! Ki mondta, hogy szeretem? - nézek rá összeszűkült szemekkel.
- Te - vágja rá mosolyogva.
- Hogy mi van? - kerekednek ki a szemeim.
- Betegen vagy ezerszer szerelmet vallottál neki - kuncog fel Mad. - Elég nyálas volt - röhög fel.
- Én nem vallottam neki szerelmet - tiltakozom azonnal.
- De bizony - bólogat Mika bőszen.
- Nem - kötöm továbbra is az ebet a karóhoz.
- Niko, mindenki hallotta. Még Lia is - vereget vállon Aleksi nevetve. Katjara nézek, aki csak vállat von és vigyorog, jelezve, hogy a fiúk nem hazudnak. Bennem viszont ettől az infótól egy világ dől össze. A kanapéra rogyok és alaposan meghúzom a whiskys üveget.
- Na most meg mi lelt bratyó? - huppan mellém Oliver, aki úgy döntött mellettünk marad míg tart a turné.
- Lia hallotta - suttogom a gondolataimba mélyedve. Hallotta, hogy szeretem és nem reagált semmit. Átvert. Tudja, hogy mit érzek ezek szerint és ez nem volt számára elég indok, hogy mellettem maradjon. Csak játszott velem. Minden szava, simogatása, csókja hazugság volt. Minden egyes dolog, amivel azt hitette el velem, hogy fontos vagyok neki, hogy számítok a számára, nem volt őszinte. De miért tette? Mi volt a célja? Bosszút akart állni! Hát persze. De nem jött össze neki. Nem játszhat velem megint. De a szemei… Nem mégsem. Nem hazudhatott ekkorát. A szemeivel nem hazudhatott, még akkor sem ha a világ legnagyobb színésznője veszett el benne. Képtelenség. Szeretet csillogott a zöldeskék szempárban, sőt talán szerelem is.
- Niko, hahó - lengeti meg az öcsém a kezét a szemem előtt, mire megrázom a fejem és megpróbálok rá fókuszálni. Kicsit elbambultam azt hiszem.
- Mi van? - mordulok rá.
- Lia nem érthette mit mondasz. Finnül beszéltél - somolyog, mire kikerekednek a szemeim és megkönnyebbülten sóhajtok fel.
Nem vert át… Máris más színben pompázik a világ.

- Ez egy tragacs. Ha elvisz minket Santa Fe-ig én esküszöm, hogy megeszem a kalapom - nézek végig morgolódva a kocsin.
- Kisanyám, ez egy tutkó verda - vigyorog a képembe az elhízott, maximum két foggal rendelkező testszagú pasas.
- Hát persze - horkantok fel.
- Kell vagy sem? - biccenti félre a fejét és türelmetlenül kezd dobolni az ujjaival a motorháztetőn.
- Kell - vágja rá Yv és egy borítékot nyújt át a fazonnak. Nem tudom, hogy jó ötlet-e ezzel a rakás ócskavassal elindulni. Azon se csodálkoznék ha Chicagoból se jutnánk ki vele. Bár a pasi esküdözik, hogy semmi baja, de szerintem csak a szentlélek tartja egybe az ezer éves Cabriot. Bár ha jobban belegondolok nincs más választásunk. Yvnek a szülei alapjáraton nem engedik, hogy napi ötven dolcsinál többet levegyen a kártyájáról és most apu gondoskodott arról, hogy én se válogathassak. Pár márkás táskát és nálunk lévő ékszert eladtunk, így jött össze annyi, hogy ezt a rozsdás szart megvegyük. A lényeg, hogy eljussunk Santa Fe-be utána pedig már megoldjuk. Azaz remélem, hogy megoldjuk. A jó szerencse kezébe vagyunk az egyszer biztos.
- Lia pattanj be, te vezetsz - szól rám Yv vigyorogva és halálosan lelkesen. Már sehol nincs a kisírt szemű lány, aki napokig azt várta, hogy a piros hajú gitárosa visszatérjen hozzá. Huss, a szerelem eltűnt, mintha a szél kapta volna fel.
Mi pedig megint úton vagyunk. Megint egy zenész után megyünk. Nem hiszem el… Tényleg nem vagyok normális. Megkeseríti mind az életem és mégis állandó jelleggel utánuk rohangálok. Kész elmebaj. Főleg Alexék után menni. Mégis mi a frászt csinálok? Alex őrült, a bandája minden tagja drog, alkohol és prosti függő. Eddig nem voltam hívő, de most azt hiszem kezdhetek imádkozni…


Menni vagy nem menni? Ha menni, merre menni? Ha nem menni, miért nem? Aztán persze mindig megkavarodnak a dolgok. Soha semmi nem a tervek szerint alakul. Mert van, hogy nem mondjuk el mit gondolunk igazából. Nem valljuk be, hogy szeretünk valakit és hát a másik nem tudhatja ha nem beszélünk. Ez meg megint mindent összezavar. Hülye kis játszmák, mocskos kis buktatók, kimondatlan érzések… Mennyivel könnyebb lenne ha egyenesen beszélnénk…

2011. szeptember 19., hétfő

37. Beteg

„Az infúzió és a tabletták néha nem a legmegfelelőbb kezelés egy beteg számára. Sokszor csak annyi kell, hogy megérintsen az, akit szeretsz, hogy halld a hangját, és tudd, hogy hazaérkeztél. Néha ennyi is elég ahhoz, hogy visszatérj a másik oldalról.”

- Gyere velem - gördül fölém Alex vigyorogva. A parkban fetrengünk a puha nedves füvön, de annyi pia és kokain van a szervezetünkbe, hogy fel se tűnik, hogy csöpög az eső. Egész nap így ment ez. Esett egy kicsit, aztán elállt. Ilyen Chicago.
- Hova? - simítok végig mosolyogva az arcán.
- Turnézni, aztán meg haza Los Angelesbe - néz mélyen a szemembe.
- Miért? - húzom össze a szemöldököm.
- Hogy miért? - kérdez vissza, mintha tök kézenfekvő lenne, hogy miért akarja, hogy vele menjek. - Ezért - ül fel, majd a fűben szétszórt lapok után nyúl és rám dobálja őket. Mindegyiken dalszövegek vagy dalszöveg kezdemények vannak. Az összeset ő írta, miközben engem nézett. Nála érdekesebb pasassal nem igazán találkoztam még. Olyan, mint valami kis méregzsák és mégis ha ránézek egy törékeny embert látok csak. Két napja vagyunk Chicago-ban, azóta pedig szinte minden percet együtt töltünk. Nem is értem miért alakult ez így. Bár azt hiszem ideje lenne hazamennem. Andy és Yv valószínűleg már halálra aggódták miattam magukat. De a telefonom lemerült és sehol se találom a töltőm. Na jó, bevallom, nem is igazán kerestem. Alex és bandája maximálisan lefoglalt. Még a csajokkal is sikerült megtalálnom a közös nevezőt. Kicsit olyan az egész, mint mikor gyerek voltam és anyu nem volt velünk, így apu vigyázott rám és a tesómra. Ők is így éltek. A groupiek egy szobában a zenekar tagjaival, akikről zokszó nélkül mindig gondoskodtak. Jenről és rólam se feledkeztek el soha. Ha apuék nem értek rá, vállalták a babysitter szerepet és pesztráltak minket, ráadásul mosolyogva és tök kedvesen, pusztán azért, mert mi voltunk imádtuk tárgyának gyerekei.
Alexék egyetlen hatalmas lakosztályt bérelnek, ahol mind a heten együtt laknak. Azaz per pillanat velem együtt nyolcan. Két szobából, két fürdőből, egy nappaliból és egy konyhaszerű valamiből áll a hely, ahol megszálltak. Alexé a külön szoba természetesen, de a srácok ezt cseppet sem sajnálják. Joshua és Mark a három lánnyal osztja meg az óriási francia ágyat. Elsőre nem gondoltam volna, hogy elférnek öten, de aztán rájöttem, hogy lehetséges a dolog, főleg, hogy a három lány úgy tapad a két srácra, mint valami vérszívó pióca, még akkor is, mikor alszanak. Debby öccse akiről kiderült, hogy édeske helyett a Luis nevet kapta, megnyerte a nappaliban lévő kanapét. Én pedig Alex mellett alszom esténként. Néha elég nehéz ellenállni neki és nem összegabalyodni vele, de érdekel, így nem adom be olyan könnyen a derekam neki, mint ahogy ő azt gondolta. De egyelőre úgy néz ki, hogy kitart és elfogadja a folyamatos visszautasítást és beéri egy-két ártatlan csókkal.

- Niko, a fene egyen meg elég volt ebből - ripakodik rám Tia.
- Most meg mi bajod van? - nézek rá tökéletesen érdektelenül.
- Olyan vagy, mint egy kibaszott szellem - ragadja meg a vállaim és kicsit megráz, hátha észhez térek, de nem megy. Semmi sem megy mióta ő elment azzal az idiótával. Mindent csak rutinból csinálok, még a szívem is rutinból tart életben.
- Megcsinálom a dolgom nem? - nézek rá kérdőn. Még vitázni sincs kedvem. Hagyom, hogy tereljen, de nem csak neki. Mindenki azt tehet velem, amit akar. Nem érdekel.
- Igen, elmész az interjúkra, végigcsinálod a koncerteket, a csinos hátsód is betolod a kötelező bulikra, de semmi élet nincs benned. Mit tegyek Niko? Mit? Mit szeretnél, hogy jobban érzed magad? Hozzak fel csajokat? Milyen kell? Szőke, barna, fekete, vörös? Nagy vagy kis mellű? Pia kell? Valami új lemez? Főzessem meg a kedvenc ételed a szakáccsal? Mit szeretnél az Istenért? - néz rám kétségbeesve, míg én csak bámulok rá.
- Lia - nyögöm ki, hogy mit szeretnék. - Liát hozd ide. Ő kell - suttogom.
- Hidd el kicsim, hogy megtenném, de nem tudom hol van. Már három ember keresi. Nincs Andyékkel, de ha megtalálom idehozom neked. Addig viszont egyél valamit - tol elém egy tálcát, de nem bírok ránézni az ételre.
- Nem kérek - csóválom meg a fejem.
- Niko, le fogsz betegedni. Már így is gyenge vagy. Nem hiányzik, hogy elkapj valami flancos influenzát. Egyél, csak egy kicsit - néz rám könyörgően.
- Nem vagyok éhes - nézek a szemébe mélyen.
- Kérlek szépen. Ne csináld ezt velem - simogatja meg az arcom és könnyek csillannak meg a szemében. - Csak egy keveset. Legalább csak egy narancsot - rimánkodik tovább.
- Nem. Aludni akarok - suttogom, de nincs erőm ahhoz se, hogy felálljak.
- Te is tudod, hogy nem fogsz aludni. Csak nézed majd a plafont az elsötétített szobában. Nem zárkózhatsz be ennyire, nem bírom végignézni. Fontos vagy nekem, a srácoknak is. Aggódunk érted - fogja meg Tia a kezem.
- Csak egy kis művészi mélypont - húzom el a szám. - Majd kilábalok belőle - kényszerítek ki magamból egy mosolyt, hogy megnyugtassam vele Tiát.
- Niko, ez nem vicces. Nagyon nem az. Tudom, hogy milyen, amikor elkezdesz csúszni lefelé és nem akarom. Nem akarom, hogy megint depressziós legyél - suttogja.
- Késő Tia. Már benyelt a sötétség. Elmegyek, lefeküdni. Holnap találkozunk az interjún - suttogom és nagy nehezen mozgásra bírom a tagjaim. Elmászok a hálószobáig, levetkőzöm, behúzom a vastag sötétítő függönyöket és bebújok a meleg takaró alá. Csak nézek ki a fejemből, ami majd széthasad. Tiának igaza volt. Elkaptam valami szart, a kérdés csak az, hogy mikor dönt le a lábamról.

- Igen, tessék? - veszem fel a mobilom, amit nagy nehezen csak sikerült feltöltenem.
- Cornelia? - kérdezi egy bizonytalan női hang.
- Ühüm - nyammogom, miközben egy újabb epret tüntetek el a számban. Alex minden mozdulatom kocsányon lógó szemekkel figyeli én pedig direkt szórakozom vele. A busszal épp Kansas felé tartunk. Végülis csak rávett hogy, mint a múzsája vele tartsak a turnéra. Andy és Yv ennek a hírnek cseppet sem örültek persze, de nem igazán tud érdekelni a véleményük. Csak az számít, hogy én most ebben a percben itt akarok lenni, ezen a turnébuszon Alexel és a többiekkel.
- Tia vagyok. Niko asszisztense - mutatkozik be a nő, mire félrenyelem az epret.
- Hogy mi van? - prüszkölöm és felülök a bőrkanapén, amin eddig fetrengtem. Alex szemöldöke a homlokáig szalad, gőze nincs arról mi történik, de látszik, hogy kíváncsi.
- Szükségem van rád Cornelia. Niko beteg, nagyon beteg. Téged akar - suttogja és el-elcsuklik a hangja a visszatartott sírástól. Megszólalni se tudok. Vajon mi baja van?
- Honnan tudja a számom? - kérdezem meg halkan, pedig igazából nem is erre vagyok kíváncsi.
- A barátnőd adta meg. Cornelia, figyelj rám. Niko rosszul van és nem hajlandó semmilyen gyógyszert bevenni, míg te nem jössz ide. Még a dokinak se akarja hagyni, hogy megvizsgálja - darálja a nő kétségbeesetten.
- Mi baja van? - kérdezem halkan.
- Fogalmunk sincs. Lázas, félrebeszél, annyi ereje sincs, hogy kikeljen az ágyból, nem akar enni és ha így folytatja tovább ki fog száradni. Ide kell jönnöd - magyarázza én pedig bepánikozol.
- Miért nem a menyasszonyát hívod? - kérdezem kicsit keserűen.
- Mert téged hív és nem őt - csattan fel a nő.
- Én… Ne haragudj, de nem mehetek. Nem - nyöszörgöm.
- Lia kérlek - fogja könyörgőre a dolgot. - Itt vagyunk Nashvilleben…
- Ne! Elég! Nem akarom tudni. Sajnálom - suttogom, majd kinyomom a hívást és ki is kapcsolom a készüléket.
- Baj van? - simítja Alex a tenyerét a vállamra.
- Én… Nem tudom - temetem a két tenyerem közé az arcom. El akarok bújni a világ elől. Ez így nem ér. Miért én? Miért mindig csak én? A két felem ádáz csatát kezd vívni egymással, a gondolataim villám gyorsan cikáznak, megfájdul a fejem. Tanácstalan vagyok. Oda kéne mennem, csak megnézni, hogy hogy van. Szüksége van rám. Ezt suttogja az egyik felem. De a másik felem azt üvölti, hogy hülyeség lenne. Őt se érdekelte soha, hogy mi van velem. Mi a frászt csináljak? Édes Istenem…

Csak toporgok az impozáns épület üvegajtaja előtt. Bemenjek vagy ne menjek be? Ez itt a kérdés. Ott van, valahol. Az egyik szobában fekszik betegen. Kellek neki. Gyerünk Lia, mély levegő és indulás. A cipőm hangosan koppan a márványpadlón. Ahogy belépek, minden szem rám szegeződik. Valahogy kilógok a sorból, a lila térd fölé érő pörgős szoknyámmal, aminek az aljára egy rakás tüll van varrva. A fekete csizma, a túlméretezett egyszerű fehér póló, ami leesik a fél vállamról nem igazán megy a szettemhez. Legalábbis a hallban ücsörgő dámák szerint nem. Azt hiszik csak valami ostoba csitri vagyok, aki egy híresség után kajtat. Aki csak megpróbál belógni a hotelbe, hogy álmai netovábbjával találkozhasson. Ha tudnák… A recepció elé érve, az öltönyös pasas tetőtől talpig végig mér és elhúzza a száját. Oké, kócos vagyok, szakadt és alig van nálam valami cucc, de sebtiben döntöttem el, hogy Nashville-be jövök. Fél óra ücsörgés után megkértem Alexet, hogy tegyenek ki a legközelebbi reptéren, ő pedig vonakodva bár, de teljesítette a kérésem. Kilenc órát vártam a gépre, majd iderepültem és az előző egy órát a szálló bejárata előtt töltöttem, magammal vitázva. Nem értem mit várnak tőlem ezek az emberek? Nem készültem fel arra, hogy itt fogok kikötni. Ki gondolta volna? Senki. Még én magam sem. Sőt ha őszinte akarok lenni még most sem hiszem el, hogy tényleg voltam olyan hülye barom állat, hogy idejöttem. Miatta.
- Segíthetek kisasszony? - kérdezi a tőle telhető legudvariasabb hangnemben a recepciós.
- Ami az illeti igen - bólintok. - Niko Koskinenhez jöttem. Ha minden igaz itt szállt meg - húzom én is a lehető legkedvesebb mosolyra az ajkaim.
- Nem adhatok ki információt a szállodai vendégeiről - csóválja meg a fejét és lenéző pillantásokkal méreget.
- Na ide figyeljen - csapom fel a homlokomra a napszemüvegem, hogy ténylegesen a pasas szemébe nézhessek. - Tudom, hogy itt van - bökök az üvegajtón túlra, ahol pár szépreményű lány lézeng, hátha megpillanthatják valamelyiküket. Az összes Kulo feliratú pólóban feszít. Egyértelmű, hogy Nikoékra várnak.
- Az úr nem szólt arról, hogy vendéget vár - mondja a pasas kimérten. - Nem engedhetem fel.
- Kiveszek egy szobát - sóhajtok fel, hátha könnyebben zöld ágra vergődünk akkor, ha én is a hotel vendége vagyok.
- Ön? Hölgyem, ne vicceljen kérem - mosolyog rám a pasi, mintha a világ legviccesebb sztoriját mondtam volna el neki.
- Nem viccelek - sziszegem és elé csúsztatom a bankkártyám. - A legjobb lakosztályt kérem.
- Kisasszony, ne haragudjon, de csak önre kell nézni és… - kezd bele, de elpattan nálam az a bizonyos húr.
- Na ide figyeljen uram. Van rá pénzem, van hozzá nevem is, hogy megszálljak az önök elcseszett hoteljában. Vagy ideadja a legjobb szoba kulcsát és elveszi a kártyám, vagy idehívja a főnökét - csattanok fel.
- Valami probléma van? - lép mögém egy idős őszülő hajú, Armani öltönybe bújt férfi, mire a recepciós önelégülten vigyorogva elmeséli az eddigi társalgásunk. Szívem szerint itt a hallban gyújtanék rá egy szál cigarettára, de nem lehet. A pultnak vetetett háttal nézem a szálloda igazgatóját, aki érdekes pillantásokkal méreget.
- Megmondaná a nevét kisasszony? - néz rám kedvesen mosolyogva.
- Cornelia Anders - vágom rá, mire a recepciós pasas szeme kikerekedik és hirtelen elsápad. Az igazgató mindent tudó mosollyal az arcán, biccent egyet. Utálom bevetni a vezetéknevem, de néha muszáj. Ez pedig pont egy ilyen eset.
- Philip a legjobb szobát a kisasszonynak és ne számolja fel az első éjszakát neki. Elnézést a kellemetlenségekért hölgyem. A bárban ma este a vendégünk és megköszönném ha erről a kis incidensről nem tenne említést az édesapjának - mosolyog rám.
- Ha megkapom Niko Koskinen szobaszámát, lakat lesz a számon - bólintok. A recepciós csak tátog, mint a partra vetett hal, míg az igazgató a pult mögé lép és egy fehér papírlapra három számot firkál fel. - Philip a kulcsot - szól a még mindig sokkos állapotú ürgére erélyesen, aki hirtelen észbe kap, fordul perdül és máris előttem van a mágneskártya az információval együtt. - Köszönöm uraim - mosolygok rájuk.
- Ha bármi szüksége van… - kezd bele az igazgató, mire felnevetek.
- Majd szólok, nyugodjon meg.
Nem a saját szobám felé veszem az irányt. A fehér lapra firkált számok a szemem előtt lebegnek, az ajtó előtt viszont megint megtorpanok. Mit keresek én itt?
Nem. Nem mehetek be. El kell mennem. Most.
Hirtelen döntök ismét a menekülés mellett. Pedig csak egy karnyújtásnyira van a kilincs, csak le kéne nyomni és bemenni. Képtelen vagyok rá. Sarkon fordulva viszont egy széles mellkasnak ütközöm.
- Lia - leheli a szőke dobos megkönnyebbülten, miközben szorosan tart. Ha nem így tenne valószínűleg már rég hátast dobtam volna.
- Mika - nyögök fel. Lebuktam…
- Eljöttél - mosolyodik el. - Gyere, menjünk be, hívom az orvost, Niko most már biztos megengedi, hogy megvizsgálja. El se hiszem, hogy itt vagy. Már azt hittük, hogy… De mindegy, lényegtelen. Itt vagy. Nem lesz baj - darálja felszabadultan, miközben összefűzi az ujjaink és majdnem benyit a szobába.
- Ne Mika! Nem megyek be - csóválom meg a fejem kétségbeesve. - Hülye ötlet volt idejönni - sóhajtom és megpróbálok kiszabadulni a fogságból.
- Tessék? - néz rám Mika döbbenten.
- Elmegyek. Ne mondd el neki, hogy itt voltam. Én csak.. Hülye voltam. Sajnálom… Mennem kell. Eressz el - hadoválom.
- Nem - sziszegi. - Odabent - bök az ajtóra dühösen - a legjobb barátom fekszik. Öntudatlan, félrebeszél, szarul van Lia. Téged hív kétségbeesve és én ezt nézem négy napja a fiúkkal. Be fogsz menni. Látnia kell téged, mert ha nem, akkor nem tudom mi lesz vele. Soha, de soha nem láttam még így. Nem érted? Gyenge, lázas, nem eszik, alig iszik, nem hajlandó bevenni a gyógyszereket és mi nem tudtuk mit tegyünk, csak tehetetlenül néztük, hogy szenved. Segítened kell - néz mélyen a szemembe.
- Én… Én… Én… - hebegem.
- Nem - csattan fel. - Most nem rólad van szó, hanem Nikoról. Bemegyünk és kész - nyomja le a kilincset és mire észbe kapok már én is a szobában találom magam. A nappaliban egy rakás fáradt, elkámpicsorodott, karikás szemű, aggódó rockzenész ül. De amint felpillantanak rám, mindegyikük arcán megjelenik egy reményteli mosoly.
- Eljöttél - suttogja Jari hitetlenkedve.
- Menj be hozzá - pattan fel Mad és a csukott ajtó felé kezd taszigálni. Aleksi ölében Katjaval csak aprót biccent és mosolyog. Remeg a lábam, de elindulok.
A hálószobában sötétség uralkodik. Csak én lépem át a küszöböt, mindenki más a nappaliban marad. Kell pár másodperc míg a szemem hozzászokik a sötétséghez. Niko az ágyon fekszik, félig kitakarózva és halkan szuszog. Az ajtónak döntöm a hátam és nézem. Tényleg pocsékul néz ki. Az arca beesett és még szokásosnál is sápadtabbnak tűnik, a légzését pedig a legnagyobb jóindulattal sem lehet szabályosnak minősíteni. Ismét működésbe lép a köztünk lévő mágnesesség, így a lábaim maguktól indulnak meg felé. Az ágy szélére ülök, a tenyerem pedig a homlokára simítom, ami szó szerint forró.
- Lia - nyög fel, mire majdnem elsírom magam. Alig pár napja még makk egészségesen ereje tejében szorított magához. Most pedig gyenge és védtelen. Kiszolgáltatott. A bőrét verejtékréteg fedi, a haja nedvesen tapad a homlokára. A most is kócos izzadtságban fürdő tincseket kisimogatom az arcából, aztán felállok mellőle és bemegyek a fürdőbe. A legkisebb törölközőt megnedvesítem, aztán ismét az ágya szélére telepedek és a hideg vizes anyaggal letörlöm a bőrét. Remeg az egész teste, a fogai összekoccannak, az arca kínlódó grimaszba torzul, megpróbál elhúzódni, a hideg ruha elől, de nem hagyom neki.
- Lia - suttogja.
- Itt vagyok. Csss… - motyogom halkan.
- Melegem van - nyöszörög és a pulcsija aljához kap, hogy le bírja hámozni magáról. - Nagyon melegem van - leheli alig hallhatóan. - Engedd, hogy levegyem - kéri csukott szemmel, mikor lefogom a csuklóját, hogy ne bírjon levetkőzni.
- Kinyitom az ablakot és akkor jobb lesz - nyomok egy puszit az arcára.
- Ne menj el. Tudom, hogy csak álmodlak, de maradj még - kap a csuklóm után és erőtlenül fűzi a kezem köré a hosszú ujjait.
- Csak kinyitom az ablakot - mondom el neki még egyszer.
- Csak az ablakot - ismétli utánam, majd nagyot nyel és elenged.

- Kéne némi fájdalom és lázcsillapító na meg valami vitamin. Meg egy kancsó forró tea - lépek ki Niko szobájából, mikor végre megnyugszik és ismét mély álomba szenderül. - Le kell vinni valahogy a lázát - sóhajtok fel fáradtan. Már én se tudom mikor aludtam utoljára egy kiadósat, de most nem is számít. Az a lényeg, hogy ő meggyógyuljon. Aztán majd alszom…
- Leküldök valakit a patikába - pattan fel Mad.
- Tehát te vagy az a bizonyos Cornelia - néz rám halványan mosolyogva egy harminc év körüli nő. - Tia vagyok. A srácok pótmamája - lép elém és kezet nyújt. - Velem beszéltél telefonon.
- Emlékszem - bólintok.
- Nem hittem, hogy idejössz - suttogja.
- Én se - sóhajtok fel, mire mindenki elmosolyodik a szobában.
- Köszönöm - ölel meg hirtelen Tia, amit nem tudok mire vélni. Sután ölelek vissza, majd végignézek a nappaliban összegyűlt díszes társaságon. Mindenki itt van, mindenkinek félelem csillog a szemeiben. Még Brandon is aggódik és egy poént sem ereszt el. Oliver az alsó ajkát rágcsálja, míg Liza a kézfejét cirógatja. Katja Aleksi vállára dönti fejét és hálásan pislog rám, ugyan úgy, ahogy a férje. Jari az ujjait tördeli, Mad hadar valamit a telefonba, Mika pedig csak bámul rám.
- Hol van Leena? - kérdezem halkan, mire mindenki idegesen mocorogni kezd.
- Leena nem jön. Helsinkiben van - adja meg a választ Oliver. - Nem bírja a betegeket - húzza el a száját.
- Pompás - veszek mély levegőt. - Akkor én most visszamegyek - bökök az ajtóra. - Mad - fordulok mégis vissza egy pillanatra. - Majd lehet, hogy le kéne zuhanyoztatni ha felébred. Segítesz? - kérdezem halkan.
- Mint múltkor? Persze - kacsint rám. Ő sem felejtette el ezek szerint a heroinos kis akció utáni küzdelmünket. De ez most más. Nagyon más.

Nem tudom, hogy ébren vagyok-e vagy csak álmodom. Annyi tuti, hogy mindenem fáj, de van egy angyal, aki gondoskodik rólam. Nincs erőm ahhoz, hogy kinyissam a szemem, de hallom, hogy suttog hozzám. Nem értem mit mondd, de a hangja megnyugtat. Az illatát is érzem. Valami finom virágillat árad belőle.
- Lia - ismerem fel. Ez hozzá tartozik. Neki van virágillata. Az arcomra mosoly kúszik, mikor megérzem, hogy végigsimít az arcomon, a finom puha ujjaival. Olyan, mintha valaki egy tollpihével cirógatna. Így már az sem érdekel, hogy a testem tűzben ég. Tényleg olyan, mintha a forró lángcsóvák nyaldosnák a bőröm. Szénné akarnak égetni, de nem számít. Érzem az illatát és az érintését, hallom, hogy beszél hozzám. Talán már nincs sok időm hátra. Talán… Igen, el kell mondanom neki. Tapogatózom egy ideig, majd rábukkanok a kezére. Az ujjainkat ő fűzi össze.
- Lia - lehelem erőtlenül. - Szeretlek. Nagyon szeretlek. Lia… - susogom, aztán érzem, hogy megint elnyel a sötétség.

Nem értem mit beszél. Finnül karattyol én pedig csitítom. Még mindig forr az egész teste. Hiába a hűtő fürdő, nem ért semmit. Most már igazán kezdek pánikolni. A torkán alig bírtam lenyomni a gyógyszereket, ahhoz sincs ereje, hogy felüljön. Szörnyen néz ki. De most már aludni fog. Én pedig mellé fekszem, állig betakarom és én szintén álomba merülök.
Reggel a köhögésére ébredek. A poharat felkapva a hát mögé csúszom, hagyom, hogy a mellkasomnak dőljön és megitatom, amitől kicsit enyhül a fuldoklása. Akár egy elveszett kisfiú, úgy bújik a karomba, aztán ismét kidől. Lassan viszont muszáj lesz kicsit magához téríteni. Ennie is kell valamit.

- Hagyj - nyöszörgöm. Kapar a torkom és olyan álmosnak érzem magam… Erőtlennek.
- Ébredj - suttogja az angyal, mire elkezdem erőltetni a szemhéjaim. Most is érzem, hogy simogat és apró puszikat nyom a homlokomra. Olyan finom az illata… - Kelj fel kicsim - susogja tovább. Ha ő kéri, akkor képes vagyok rá. Ha ő kér, akkor bármit megteszek. Még a szemem is kinyitom. De olyan nehéz, mintha ólomsúlyokat raktak volna rájuk.
- Lia - nyögök fel, mikor meglátom az arcát. Tényleg nem tudom, hogy álom-e vagy valóság. De ha csak képzelődöm, akkor még akarom… Még tovább, örökké, sőt azon is túl.
- Szia - mosolyog rám.
- Nyúzott vagy - lehelem. A szemei alatt sötét karikák éktelenkednek, de a szeme csillogása a régi. Hatalmas erőfeszítések árán felemelem a kezem és az arcára simítom a tenyerem. Olyan, mintha igazi lenne. Puha, meleg, bársonyos és villámok cikáznak a bőröm alatt, csak attól, hogy megérintem.
- Te is szarul nézel ki - vigyorog rám, mire halvány mosolyra húzódnak az ajkaim. Ez is olyan tipikus Liás válasz. - Ülj fel - szól rám halkan, én pedig teszem, amit kér. A hátam mögé párnát tuszkol, majd egy tálcát tesz elém. Remeg a kezem, képtelen vagyok a számhoz emelni anélkül a levest, hogy a felét ne borítanám magamra, így ő lapátolja belém az ételt. Hálásan pislogok rá. Most, hogy eszem rájövök, hogy tényleg éhes voltam. Nézem és nézem bár még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy tényleg itt van. De ha hallucináció az egész, hát akkor az agy tényleg csodákra képes.

Szó szerint megküzdünk azért, hogy Niko egy újabb hűtőfürdőt tudjon venni. Képtelen megállni a lábán, ha Maddel nem tartanánk két oldalról egyszerűen összecsuklana, de nincs más választásunk. A melegítőnadrág és a póló, ami eddig rajta volt amúgy is átizzadt már, plusz az ágyneműcserének és az alapos szellőztetésnek is eljött már az ideje. Míg Mad locsolja a kádba a hideg vizet, addig én hozatok fel még egy kancsó teát és előveszek neki pár ruhát. A szobalány gyorsan dolgozik, mire Nikoék végeznek addigra ő is, így nem kell várni arra, hogy visszafektessük.
- Kell még segíteni valamit? - néz rám Mad kérdőn.
- Nem, most már alszik. Bevette a gyógyszerét, evett szóval most én megyek el végre fürdeni - nézek rá fáradtan mosolyogva.
Jó érzés köztük mozogni, gondoskodni Nikoról. Élvezem még akkor is, ha szívem szerint itt helyben állva elaludnék. Mad két lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot és olyat tesz, amire tőle nem számítok, megölel. Úgy szorít magához, mintha az életét menteném meg aztán motyog valamit, de egy szavát se értem, mert finnül magyaráz. Aztán elenged, megsimogatja az arcom és mélyen a szemembe néz.
- Sokat jelent ez neki - bök a fejével az ágy felé. - És nekünk is. Nélküled nem tudom mi lenne - néz rám hálásan.
- Belé tuszkoltátok volna ti is a gyógyszereket és a levest - mosolygok rá, mire elvigyorodik és tagadólag megcsóválja a fejét.
- Nem ismered kislány. Ha valamit nem akar még ilyen állapotban is képes ellenállni - suttogja aztán sarkon fordul és kivonul a szobából. Mosolyogva mászok el a kádig, amit tele engedek forró vízzel, majd elmerülök a habokban teljesen. Jól esik a meleg vízben áztatni magam, kicsit felfrissít, de ennek ellenére is érzem, hogy fáradt vagyok. Mivel nem áll szándékomban a kádban éjszakázni gyorsan megmosom a hajam és minden porcikám, majd Niko egyik pólójában bújok bele, aminek az illatából nagyot szippantok. A parfüm és dohány édes keveréke eltelíti a tüdőm, olyan, mint valami drog, mosolyognom kell minden szippantás után. Nincs kedvem a kanapén aludni, így mellébújok. Amúgy is ha szüksége van valamire jobb ha mellette vagyok. Na meg az sem utolsó szempont, hogy ő is az ágyban tartózkodik, van kinek a hátához simulni a vastag takaró alatt. Mivel semmi áron nem akart pólót felvenni, mondván csak félmeztelenül tud aludni, így a tenyerem közvetlenül a puha bőrére tudom simítani, az arcom pedig a lapockái közé fúrom és mélyeket lélegzek az illatából. Érzem, hogy összefűzi az ujjainkat, a tenyerem közvetlenül a szíve fölé csúsztatja, majd dünnyög valamit, aztán végleg leterít a fáradtság.

Szomjas vagyok. Azaz ha pontos akarok lenni szomjan halok. Még mindig fáj a torkom, még most is nehéz kinyitni a szemem, de összeszedem magam. A résnyire nyitott szemhéjaim alól félve pislogok ki, de szerencsére sötét van. Aztán feltűnik egy kar, ami nem az enyém. A karhoz tartozó tenyér a mellkasomon pihen, az ujjaink szorosan össze vannak fonva, az illetőnek őrületes illata van és a hátamba szuszog. Tudom, hogy ki van mögöttem, de megint nem vagyok biztos a dolgomban, talán beleőrültem a hiányába, vagy az influenza elvette az eszem. A szomjúság viszont az elmeállapotomról is elvonja a figyelmem, így finoman kibújok a szorításból és lehúzom az éjjeli szekrényen lévő pohár tartalmát. Nem tudom rá merjek-e nézni a mögöttem fekvő arcára, de a kíváncsiság nagy úr. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor a sejtésem beigazolódik. Lia az, vagy ha mégsem, akkor még mindig tökéletes a hallucinációm. Megnyugodva bújok vissza mellé, nézem a gyönyörű arcát, hallgatom, ahogy a szuszog és felfedezem, hogy az én pólóm van rajta. Édes, ahogy összegömbölyödve alszik, mosolyognom kell a látványtól. Egyszerűen boldoggá tesz még akkor is, ha csak a képzeletem szüleménye. Az egyik szőke tincse az arcába hullik, ami zavarja a bámészkodásom. Félek attól, hogy ha hozzáérek köddé válik, de mégis kisimítom a kósza hajszálakat. Szerencsés flótás lehetek ugyanis nem válik semmivé a lénye.
- Aludj és ne bámulj - motyogja halkan, mire egy fél pillanatra megáll bennem az ütő. Nem gondoltam volna, hogy ébren van, pedig igen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy álmosan pislogva néz fel rám.
- Fent vagy? - kérdezem halkan.
- Felkeltem arra, hogy mocorogtál. Azt hittem valami baj van - suttogja. - De most pihenned kell, szóval csukd be a szemed és alvás - mosolyog rám.
- Így nem megy - csóválom meg a fejem, mire összeráncolja a homlokát.
- Hozzak valamit?
- Szomjas vagyok - vigyorgok rá, majd egy kisebb fuldokló roham jön rám, amitől ő már pattanna is ki az ágyból, de a köhögésem fél perc alatt lecsillapodik.
- Hozok vizet - ül fel, de elkapom a csuklóját és visszarántom magam mellé.
- Nem vízre szomjazom, azt most ittam - mosolygok rá még mindig kicsit krahácsolva és a szokásosnál is rekedtebb hangon. - Nem tudom, hogy tényleg itt vagy-e de igazán megcsókolhatnál - somolygok, mire rosszallóan megcsóválja a fejét és addig araszol míg az orrunk össze nem ér.
- És ha én is beteg leszek? - kérdezi halkan, de még a hangjából is kihallani, hogy élvezi, hogy kínoz.
- Ápollak - nyomok egy puszit a szájára.
- Megígéred, hogy alszol? - futtatja végig a nyelvét az alsó ajkamon.
- Bármit megígérek - fésülöm az ujjaim a hajába, majd bezsebelem, ami jár nekem.

A test legyengül, ha a lélek is gyenge. Ha a szív fáj, fáj az élet is. Ha pofon üt valaki, akkor nem csak az arcunk ég, hanem mindenünk. Nem bírjuk feldolgozni a megalázást. Hajlamosak vagyunk egy-egy lelki sérülés után elhagyni magunkat. Hagyjuk, hogy betegség ami megmérgezte a lelkünk átterjedjen a testünkre is. Hogy felemésszen a kín, a hiány, a szégyen. Van, hogy saját magunk ellen fordulunk és önmagunkat zabáljuk fel. Nem rossz taktika. Ha megszűnünk létezni, megszűnik minden fájdalmunk is. Megéri?

2011. szeptember 12., hétfő

36. Újra meg újra

18+


„Nem akarok tőled semmit, mégis várom a pillanatot, mikor újra láthatlak. Menekülök a férfiak elől, s a végén a te karjaid közt találom magam. Mi történik velem? Mi ez a furcsa kettős érzés?”

http://www.youtube.com/watch?v=S7QXMdPSQDo


- Te elmebeteg, hülye barom - kap el Mad a nyakamnál fogva és a backstage falához ken. - Elment az a csepp eszed is, ami volt? Agyon taposhattak volna ha túlzottan beindulnak, te pedig, mert ott van Lia beugrasz közéjük? - üvölt torka szakadtából.
- Egy szikláról is levetette volna magát, ha ott van Lia - morogja Jari dühösen. Valahogy az akcióm senkit nem tesz boldoggá. Még engem se, ugyanis mire a tomboló tömeg közepéig jutottam, eltűnt. A biztonságiak szedtek ki, még mielőtt ténylegesen cafatokra cincál a nép.
- Jól vagy? - ront be Oliver az öltözőnkbe. Csoda, hogy elkapott a kezdés előtt, de sikerült neki. Jól esik, hogy itt van. Elvégre a testvérem és elég rég nem láttam, valahogy mindig különböző városban bolyongunk és ritka, hogy ketten egy helyen lennénk. Ez a mai nap és a véletlen műve csak. Mégis boldog vagyok, hogy az én hóbortos öcsikém így aggódik értem, hogy megnézi mit is csinálok, pedig tudom, hogy igazából magasról tesz rá, hogy a bátyja zenész. Mindenki más sztárnak tart, számára viszont csak egy testvér vagyok szerencsére. Az arca hófehér, látszik a szemén, hogy komolyan berezelt a kis akciómtól, így igyekszem megnyugtatni.
- Aha, de jobban lennék ha Mad elengedne - nézek jelentőségteljesen a barátomra.
- Ostoba - lép be Brandon és Tia az ajtón, tökéletes egyetértésben. Van egy olyan tippem, hogy a kedves jelző nekem szól.
- Bocsi skacok, lebaszhattok, de csak később, mert most dolgom van - szólalok meg és elindulok kifelé.
- Feltett szándékod, hogy annak ellenére, amit mondtam megkeresed Anders lányát, igaz? - néz rám Tia lemondóan.
- Aham - bólintok mosolyogva.
- Hiába fáradsz - sóhajt fel az öcsém.
- Mert? - nézek rá kérdőn.
- Lelépett valami Alex nevű fazonnal vacsizni. A pasi az előttetek lévő együttes énekese, ha jól emlékszem - néz elgondolkodva maga elé.
- Mi van? - kerekednek ki a szemeim és érzem, hogy az agyamra leszáll a lila köd.
- Niko, Lia elment randizni Alex-el - ismétli el a tesóm, amit elsőre is felfogtam.
- Honnan tudod ki Lia? - néz rá Jari kérdőn. Mintha a fejembe olvasna, én is pont ezt akartam kérdezni.
- Chicago-ban megpróbáltam felszedni, tudjátok jó nő én meg pasi vagyok és meg akartam húzni… - kezd bele, de eldurran az agyam és most én vagyok, aki a torkánál fogva ken valakit a falhoz.
- Mondd, hogy nem feküdtél le vele, mert ha igen, én leszarom, hogy az öcsém vagy, kibelezlek - sziszegem Oli képébe dühösen. Ennyit a testvéri szeretetről.
- Engedd el a tesód, haver - teszi Brandon a vállamra a kezét.
- Maradj ki ebből - üvöltök rá. - Lefeküdtél vele igaz? - hajolok Oliver képébe és dühösen fröcsögöm a szavakat.
- Engedj már el te elmebeteg kretén - tapasztja a két tenyerét a mellkasomra és ellök magától, de abban a pillanatban vissza is nyomom a falhoz, mire gyomorszájon vág, én pedig visszakézből orrba törlöm. Le se tagadhatnánk, hogy testvérek vagyunk, ugyanis innentől semelyikünk nem képes leállni. Oli jó erőben van, de én vagyok a magasabb és a gyorsabb, így sikerül Istenesen állba vernem, mire akkorát pancsol be, hogy szó szerint csillagokat látok.
- Elég legyen - kap el Mad, míg Brandon Olivert próbálja meg moderálni.
- Megdugta - üvöltök torkom szakadtából és tovább kapálózok Oli felé, hogy a dühöm le bírjam verni rajta. Az öcsém lefeküdt Liával. Úgy érzem szétszakadok, nem vagyok képes elviselni ezt…
- Nem dugtam meg - üvölt Oli magából kikelve, de az agyam már rég eldurrant.
- Ne hazudj! Legalább valld be! Jó volt? Bár hülye kérdés, vele csak jó lehetett - kiabálok.
- Kussolj már el - ordít tovább az öcsém. - Nem dugtam meg. Csak csókolóztunk, de az is azért volt, mert be akarta bizonyítani, hogy Liza belém van zúgva és én nem hittem el neki. Liának köszönhetem, hogy kinyílt a szemem és most együtt vagyunk - magyarázza dühösen. - Te meg engedj már el - szól rá Brandonra, mire a barátom kérdőn néz a többiekre, akik aprót biccentenek, így Oli kiszabadul, de én nem, ugyanis Mad továbbra is szorosan tart.
- Na elég volt. Leülni - veszi át Tia az irányítást. Először Olira bök és a kanapéra, majd Madre mordul, aki azonnal elereszt. - Niko, nem - sziszegi mikor megindulok, hogy addig üssem Olit, míg lélegzik. Az is zavar, hogy megcsókolta, nem volt hozzá joga, bár jobb, mintha lefeküdtek volna egymással. - Leülsz, most - bök a sarokban lévő székre. - Ne mondjam el megint Niko Koskinen - csattan fel. A szemei villámokat szórnak, ha Mad morogna így magasról leszarnám, de Tiával nem ildomos ujjat húzni. Puffogva huppanok le, majd rágyújtok egy cigire és gyilkos pillantással méregetem az öcsémet.
- Hol vacsizik? - kérdezem halkan.


A lábam lóbálom a bárszéken és hangosan kacagok. Hát nem igazán erre számítottam mikor a velem szemben ülő pasas elhívott vacsorázni. Vegaburgert eszünk, a kólánkba rumot öntöttünk, nevetgélünk és egymás szájába tömködjük a sült krumplit, amit előtte bőségesen beletunkolunk a szószba. Azt hittem csak egy ”ki ha én nem”- féle, mitugrász bohóc. Na bumm… Tévedtem. Kiderül, hogy van humora, esze, érzékeny és mégis ördögi.
- Már az oviban is azt mondtam, hogy híres zenész leszek, de mindig kinevettek - húzza ki magát. - Te mi akartál lenni kicsinek?
- Az apám főnöke - motyogom a szívószálam végét rágcsálva.
- Az apukád főnöke? - kerekednek ki Alex szemei.
- Aha, de aztán rájöttem, hogy apu a saját maga főnöke. Az apukám meg mégse akartam lenni - magyarázom, mire Alex hangos nevetésben tör ki.
- Furcsa eszmefuttatás - mosolyog rám.
- Te is furcsa srác vagy - mosolygok rá bűbájosan.
- Akkor mi furcsák tartsunk össze - kacsint rám. - Látod azt a lányt? - bök mögém a fejével, mire diszkréten rápillantok.
- Mi van vele? - kérdezem értetlenül.
- Tetszel neki - suttogja, mire játékosan vállon csapom.
- Bolond vagy - kacagok fel.
- Nem, tényleg tetszel neki - bizonygatja. A tekintete az enyémbe mélyed.
- Gyönyörűek a szemeid - nézek rá elgondolkodva. Tényleg csodaszép hatalmas zöldes árnyalatú szemei vannak.
- Gyönyörű a mosolyod - suttogja és megfogja az asztalon pihenő kezem, majd az arca egyre közelebb araszol az enyémhez. Tudom mit szeretne, de mielőtt az ajkaink találkoznának, elhúzódom és egy krumplit nyomok a számba, miközben olyan ártatlanul pislogok rá, mint valami ma született bárány. Alex egy pillanatra ledermed, aztán elneveti magát és visszavonulót fúj. Tovább eszünk, aztán sétálni indulunk. Be nem áll a szája, de jó hallgatni a sok vicces sztorit, amit mesél. Azt hiszem Pete óta ő az első pasi, aki képes elterelni a gondolataim és aki mellett úgy érzem, hogy élek. Nem egy árnyék vagyok, hanem érző ember és ő váltja ki ezt belőlem. Hatással van rám és ez ritka. Maximum öt centivel magasabb nálam mégis úgy érzem, hogy fölém tornyosul. Talán a kisugárzása miatt. Az arca szinte lányos, mégis van benne valami amitől határozottan férfiasnak tűnik. Tiszta ellentmondásos a pasi…
- Itt lakom - mosolygok rá, mikor megállunk a hotel előtt, ahol megszálltunk.
- Ó - néz rám, majd fel a villogó neontáblára.
- Köszönöm a vacsorát Alex - lépek hozzá közelebb és egy puszit nyomok az arcára.
- Nem hívsz fel egy italra, igaz? - húzza féloldalas mosolyra az ajkait.
- Olvasol a gondolataimban - nevetek fel.
- És a számod elkérhetem? - néz rám édesen mosolyogva.
- Fel fogsz hívni? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.
- Majd kiderül - rántja meg a vállát, mire felkacagok és egy bólintás után beírom a felém nyújtott mobiljába a telefonszámom.
- Akkor jó éjt - nézek ismét a szemébe.
- Jó éjszakát - biccent, mire sarkon fordulok és elindulok. Alex hirtelen elkapja a csuklóm és magával szembe penderít. Az arcán ördögi mosoly játszik, a szemei izgatottan csillognak, miközben a két tenyere közé veszi az arcom és gyengéden megcsókol. Ó, Istenem, már idejét se tudom mikor csókolt meg valaki ennyire gyengéden. Pete volt az utolsó azt hiszem. A nyelve lassú táncba hívja az enyémet, míg a hüvelykujja az arccsontom cirógatja. Még a térdem is beleremeg annyira jó. Sokáig ízlelgetjük egymást és tényleg csak azért szakadunk el a másiktól, mert már létfontosságú, hogy oxigént préseljünk a tüdőnkbe.
- Hej ha - zihálja, a homlokát az enyémnek támasztva, mire én is nagyot nyelek. Úgy érzem képtelen vagyok kinyitni a szemem, mert csak álmodom és ha megtenném akkor tuti, hogy felébrednék. Életem egyik legjobb csókja, semmi kétség.
- Hej ha bizony - kuncogok fel, miután nagy nehezen összeszedem a gondolataim.
- Biztos nem engedsz fel? - susogja, mire kipattannak a szemeim. Hát ha meg akarsz dönteni, azért meg kell küzdened.
- Biztos. Jó éjszakát Alex - bólintok és kibontakozom az öleléséből. Ezer wattos vigyorral az arcomon megyek fel a szobámba.

Órák óta csak ülök a pici ágyon a koromsötét szobában és az öngyújtómmal játszom. Ideges, izgatott, féltékeny és dühös vagyok, félek, örülök és még ki tudja milyen érzések nem kavarognak bennem. Aztán halk cipőkopogásra leszek figyelmes, majd a kulcs elfordul a zárban és kinyílik az ajtó. Hallom a szuszogását, ahogy lerúgja a cipőjét, ledobja a táskáját és csak ezután kapcsolja fel a villanyt. A tükörben önmagát nézi, az arcát, ami most is gyönyörű. A szemei édesen csillognak. Talán ha nem sóhajtok fel megkönnyebbülten azért, mert egyedül jött fel, akkor észre se vesz. De nem bírom, a tüdőmben tartott levegőt hangosan fújom ki, mire megmerevedik. Nem néz felém, nem tudhatja ki vagyok és mégis…
- Hogy jutottál be a szobámba Niko? - kérdezi cseppet sem barátságosan.
- Ebben a hotelben rosszak a zárak. Egy sima zsebkés is elég ahhoz, hogy be lehessen törni - vallok színt. Zavar, hogy még mindig az arcképét nézi. Csak pár lépés választ el minket és mégis olyan érzésem van, hogy egy oltári mély szakadék tátong köztünk, amin képtelenség átjutni.
- Oké, most, hogy tesztelted a szobám zárját, mehetsz is - suttogja. A hangja szinte mar. Nem örül nekem. Nagyon nem.
- Nem ezért jöttem - suttogom fejcsóválva és felállok, hogy ha már ő nem jön hozzám közelebb, akkor én tegyem meg. Az illata betölti a levegőt, megőrjít.
- Nem érdekel miért vagy itt. Menj el, örökre - sziszegi, akár egy mérges kígyó.
- Nem mehetek, amíg… - kezdek bele, de persze, hogy nem hagyja, hogy végigmondjam, amit akarok. Dühösen fordul velem szembe, ha pillantással ölni lehetne, már végem lenne, az arca és a tekintete semmi jót nem ígér.
- Azt mondtam, hogy takarodj az életemből, végleg. Nem akarlak látni, nem akarlak hallani, nem akarok tőled semmit. Főleg nem azt, hogy miután megdugtál áradozz a menyasszonyodról és végül lepattints. Takarodj most azonnal - bök az ajtóra. Majd felrobban a méregtől, én viszont csak mosolyogni tudok. Annyira gyönyörű és még mindig ott lobog benne az a mérhetetlen tűz, amit úgy imádok benne. A vakmerőség, hogy senkitől és semmitől nem fél. Lenyűgöz, elvarázsol és ismét nem tudok ellenállni neki.
- Senki nem mert még kidobni a szobájából - lépek elé somolyogva. - Bár ha jobban belegondolok senki nem is akart - ráncolom össze a homlokom.
- Menj már - kiabál rám és türelmetlenül dobbant egyet a lábával is.
- Nem - vágom rá csípőből.
- Most szórakozol velem? - visít fel, mint valami hisztis kislány.
- Nem, nem áll szándékomban szórakozni veled - simítok végig a meztelen karján. A bőre most is ugyan olyan bársonyosan puha, mint amilyen Londonban volt. Hihetetlen, olyan akár a kisbabáké, na nem mintha túl sok kisbabához értem volna már hozzá, de emlékszem, hogy az öcsém is ilyen puha volt, mikor hazahozták a kórházból. Selymes, lágy és finom. Simogatni akarom még, de ellöki a kezem.
- Ne érj hozzám - fröcsögi felém a szavakat.
- Tudom, hogy szereted mikor megérintelek - nézek mélyen a szemébe. Érzem, hogy önelégült mosoly kúszik az arcomra, de azzal is tisztában vagyok, hogy ezzel tovább bőszítem.
- Undorodom az érintésedtől - vágja rá, mire halk nevetés tör fel a torkomból. A szemeimmel fogva tartom a pillantását, miközben még közelebb lépek hozzá. A testünk közt alig egy milliméter van már csak. Fel kell szegnie az állát, ha nem akarja a beszélgetést a mellkasommal folytatni, de még így is van benne valami különös büszkeség.
- Be is venném, ha nem remegne az egész tested, mint a nyárfalevél és ha nem lennél tiszta libabőr. A tested elárult kulta - tekerem az egyik szőke tincsét az ujjaim köré.
- Tudod mit? - csillannak fel a szemei, az én gyomrom pedig görcsbe rándul a pillantásától. Azt hiszem félnem kéne attól, hogy mit talált ki, de ezt meg is cáfolja azzal, hogy a pici tenyerét végighúzza a mellkasomon, majd megragadja a pulóverem alját és lerángatja rólam az anyagot. A döbbenettől megmozdulni se tudok. Mikor került ő a nyeregbe? Talán akkor mikor nekiállt az ágy felé taszigálni, én meg hagytam magam. - Ezt akarod? Vedd el - szól a kihívás, majd egyetlen mozdulattal az ágyra lök és az ölembe mászik, miközben megszabadul a felsőjétől. Szinte letépi rólam az övet, majd a gombokat is kioldja a farmeromon. Vibrál a levegő, érzem, hogy a vágy magával fog sodorni mégis úgy ülök ott akár egy kuka, meg se bírok mozdulni a sokktól. Bezzeg Lia… A nyakamra tapad az édes ajkaival, a fogai közé szívja az érzékeny bőrt, miközben teljesen hozzám simul. A körmeivel a derekamtól a tarkómig végigkarcol a gerincem vonalán, majd a hajamba markol és hátrarántja a fejem, hogy könnyedén a torkomba haraphasson. Felszisszenek, attól, hogy tépi a tincseim, miközben a fogait a bőrömbe mélyeszti. Valahol sejtem, hogy a dühét így próbálja levezetni, nem véletlenül okoz fájdalmat, tényleg szét akar szedni. A derekára simítom a tenyerem. Nem érdekel, hogy ennyire durva velem, végül is megérdemlem. Gyengéden simogatom a hátát és hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Nem hiszem, hogy tisztában van azzal, hogy a fájdalomnál jóval nagyobb kéjt okoz. Próbálom visszafogni magam, bár szívem szerint én is nekiesnék és leszaggatnám róla az összes ruhát, hogy végre ismét eggyé váljak vele. A kulcscsontom se hagyja nyom nélkül. Úgy érzem magam, mint valami birka, akit meg kell bélyegezni, de még ezt se bánom. Nem érdekel ha nyoma lesz holnap annak, hogy mit műveltünk az éjszaka. Az ujjaim hirtelen a melltartójába akadnak, zavar a falatnyi anyag, így egy gyors mozdulattal szétpattintom a kapcsot és lehámozom róla. A csípőjével érzéki köröket ír le, az ölemben ülve, amivel még tovább feszíti azt a bizonyos húrt. Ha így megy tovább, nem sokáig fog tartani az első menet. Ha tovább mocorog nekem annyi, így inkább a fenekébe markolva megemelem és az egyik mellbimbóját kezdem szívogatni. Ég a bőröm, forr a vérem, lángba borul az egész szoba és ezt csak vele tudom átélni. Eszeveszett tempóban ráncigáljuk le a másikról a nadrágot, majd a maradék fehérneműt, hogy végre meztelenül dőlhessünk el az ágyon. Most én kerülök felülre, de így is megtalálja a módját annak, hogy szétszaggasson. Hol a hajam tépi, hol belém harap, hol a hátamat és a vállaimat cifrázza ki a körmeivel. Kezdem úgy érezni, hogy túlságosan eldurvult a játékunk. Most már képtelen vagyok kesztyűs kézzel bánni vele, a csípőjét és a combjait markolom, miközben a nyelvem ellentmondást nem tűrően a szájába tolom, válaszul viszont azonnal megharap én pedig felmordulok. Na, ebből elég volt! A számba szívom a nyelvét és visszaadom. Cafatokra akarom cincálni a bestiát, úgy ahogy ő is engem. A körmeit a hasfalamba mélyeszti, nálam pedig végérvényesen elpattan a húr, a csuklóit a feje mellett a matracba nyomom, érzem, hogy szabadulni akar, de nem engedem, szorítom a kezeit, miközben a térdem a combjai közé fúrom, hogy szét tudjam feszíteni őket. A nyakát a fogaimmal karcolom végig, míg ő vergődik alattam, de esélye sincs. Kihasználom az erőfölényem pofátlanul, aztán megérzem a belőle áradó forróságot és elveszem, ami nekem jár. Tövig nyomulok a testébe, mire megdermed és hangosan felnyög. Már rég nem tudom kontrollálni magam, felnyársalom újra és újra, valami veszett, ördögi tempóban. Hallom ahogy nyögdécsel, érzem, hogy mocorog miközben tovább hajtom magunkat a beteljesülés felé. Kénytelen vagyok összeszorítani a fogaim, az agyam hátsó zugában motoszkál, hogy neki talán több idő kell, mint nekem, az önuralmam viszont véges.
- Eressz - lihegi és a markomban lévő csuklóját picit megmozdítja. Nem vagyok biztos abban, hogy jól teszem de elengedem, mire gyengéden magához ölel, az ujjait a tarkómra simítja és lehúz magához, hogy meg tudjon csókolni. Az íze új dimenzióba repít, a nyelve boszorkányos módon gabalyodik össze az enyémmel, a szíve dübörgését a mellkasomon érzem, a lábaival átöleli a derekam és még közelebb húz magához. A testünk körül forr a levegő, én pedig érzem, hogy ennyi volt, nem bírom tovább. Egyszerre mordulunk fel, érzem, hogy sikerült őt is eljuttatni a csúcsra, ugyan abban a pillanatban mikor az én testem is megremeg és végigfut a gerincemen a semmihez sem hasonlítható bizsergés, ami magával ránt és eltemet. Talán egy egész percig tart a teljes képszakadás. Semmire nem tudok koncentrálni, csak a testem remegésére, arra, hogy még a lábujjam is belezsibbadt az édes kielégülésbe. Tompán hallom, hogy mindketten csak kapkodunk levegő után, miközben úgy szorítjuk a másikat, mintha az életünk múlna róla. A bőre illata keveredik az izzadtság és a szex illatával, valami különleges elegyet alkotva, amit olyan mélyen szippantok be, amennyire csak lehetséges. El akarom raktározni magamban örökre. Aztán lehullanak a kezei rólam, a lábai se tartanak már fogva. A teste megdermed, mire felnézek. Az arcvonásai megkeményednek, de még mindig enyhe pír játszik a bőrén az előbb átéltektől.
- Most már mehetsz - mondja jéghideg hangon, mikor a pillantásunk találkozik.
- Hat lóval se tudnának most elvontatni mellőled - lehelem.
- Még a leendő feleséged se? - húzza gúnyos mosolyra az ajkait.
- Ne keverd bele - kérem halkan és mellégördülök, hogy aztán utánanyúlva magamra húzzam félig. Nem akar hozzám bújni, de nem érdekel az ellenállása. A karom a dereka köré fonom és szorosan tartom. Ismét zsizsegni kezd. - Csss… Hagyd abba a mocorgást, csak maradj így - suttogom a haját simogatva.
- Engedj el - sziszegi, majd sikerül kiszabadulnia a karomból, de csak az ágy széléig jut, ugyanis azonnal utána kapok.
- Nekem így is jó - mosolyodom el, miközben visszadöntöm az ágyba, a fél karommal a vállát ölelem át, a másikat a nyaka alá csúsztatom, míg a lábam átvetem a csípőjén, hogy esélye se legyen a szabadulásra. Teljesen a hátához simulok, az arcom a nyakhajlatába fúrom és mélyeket lélegzek az illatából. Teljesen kikapcsolok, nem gondolok se Leena-ra, se a bandára, se senkire. Valami földöntúli nyugalom száll meg, nem kattogok semmin csak élvezem, hogy itt van mellettem.

Órákig fekszem a karjaiban, némán, összezavarodva, kiborulva. Utálom magam. Mit utálom, sokkal inkább gyűlölöm magam. Gyűlölöm magam, mert szeretem őt. Talán még nem igazi sírig tartó szerelemmel, de szeretem. És még pár ilyen éjszaka után tuti biztossá válna, hogy visszavonhatatlanul és halálosan beleszeressek. A táskámmal szemezek, a földön heverő ruháimmal. Fel kéne öltöznöm és le kéne lépnem még azelőtt, hogy felkelne. De olyan jó érzés, hallani ahogy szuszog, az orrán kiáramló levegő borzolja a tarkómon lévő kis pihéket. A teste melege, engem is melegít, az illatát az orromban érzem folyamatosan. Olyan ismerős még most is. Dohány és az a kesernyés, fűszeres férfias parfüm… A szíve nyugodtan és erőteljesen ver, a hátamon érzem, minden dobbanását. Képtelen vagyok elaludni. El kell mennem… Andy meg fogja érteni és Yv is. Estére ők is hazajönnek úgy is, én meg hagyok nekik egy cetlit a recepción, hogy hamarabb leléptem, mert valami iszonyatosan sürgős dolgom van.
Lassan bontakozok ki az öleléséből, mire dünnyögni kezd, de nem ébred fel. Pár kósza, kócos, barna tincs az arcába hullik, ahogy a hátára gördül, az arca édes fintorba torzul, biztos vagyok benne, hogy álmodik. Nagyot sóhajt, majd a vonásai kisimulnak, az ajkai résnyire elnyílnak és tovább durmol. Mosolyogva emelem fel a földről a melltartóm, de alighogy bekapcsolom, a hosszú kecses ujjai a csuklómra fonódnak.
- Mondd, hogy még nincs reggel - suttogja rekedt álmos hangon, mire hátrafordulok. A szemeit összeszorítja én pedig szívem szerint megcsókolnám.
- Nem, nincs még reggel - suttogom én is.
- Akkor viszont megint szökni akarsz - állapítja meg kómásan. - Inkább bújj ide - dünnyögi és még mindig csukott szemmel felül az ágyon, hogy a hátamhoz tudjon simulni. A hosszú karjaival magához húz, a tenyerét a hasamra simítja és a nyakamba csókol. Hát lehet ellenállni ennek? Francba. Erőtlenül dőlök a mellkasának és hagyom, hogy simogasson, kényeztessen. Lassan dől hanyatt, a lábam pedig azonnal átvetem a csípőjén. Itt a búcsú szex ideje azt hiszem. Még egy utolsó nekem is jár… A mellkasát csókolgatom, míg ő a hátam és a hajam simogatja. Aztán lassan magamba vezetem és mozogni kezdek. Azt hiszem, amit most csinálunk azt hívják úgy, hogy szeretkezés. A másik testének minden egyes porcikáján végigsimítunk, bőr csúszik a bőrön, néha összeszedi magát és felül, hogy egy csókot lophasson, néha én hajolok le hozzá, hogy ugyan ezt tegyem. Sehol nincs a pár órával ezelőtti vadság, most a gyengédség veszi át az uralmat a mozdulatainkon. Puszikkal gyógyítjuk, a másik testén lévő sebeket, amiket nem is olyan régen szereztünk. A fogaim és a körmeim nyoma mindenhol ott virít a bőrén, néha fel is szisszen, mikor egy-egy nagyobb karcoláson vagy véraláfutáson végighúzom a nyelvem. Kár, hogy a szívem nem tudja meggyógyítani. Addig, addig tekerem a csípőm még végül ismét lecsap ránk az orgazmus örvénylő áradata. Lihegve borulok rá, hát ennyi volt. Pár perc után érzem, hogy ismét elalszik. Tovább cirógatom a karját, aztán meglátom a bal kezét. A gyűrűsujján lévő vastag ezüst gyűrűn egy gravírozott név díszeleg. Leena… Keserűen felnevetnék, ha nem aludna, így inkább az öltözés mellett teszem le a voksom.
Halkan, vissza se nézve csukom be magam után az ajtót. Szerencsém van. Mélyen alszik, nem tud megállítani.

- Hol van Lia? - támadok a szőke hajú lánynak, aki még csak most ébredhetett fel, ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy a világát nem tudja.
- Azzal a tegnap esti énekes pasival ment el, de ezt tudod - néz rám összeszűkült szemekkel, az ajtóban ácsorogva.
- Visszajött, együtt voltunk egész éjjel, de mikor felkeltem, nem volt sehol - darálom idegesen.
- Visszament Chicagóba - hallok meg egy rekedt hangot a hátam mögött. A szöszi cukorborsó az.
- Mi van? - kerekednek ki a szemeim.
- Lelépett, hagyott egy üzenetet a recepción, miszerint otthon majd találkozunk. Hol van Ben Yvonne? - kérdezi a szőke álmos szemű lányt.
- Ő is lelépett - húzza el a száját. - Este összekaptunk, szóval gondolom valami maca fölött izzadt egész éjjel - sóhajt fel.
- Te is más alatt izzadtál - néz rajta Andy végig. - Ez nem Ben pólója - állapítja meg. - És nem is a tiéd - húzza össze a szemeit.
- Alattam izzadt - lép ki Mad Yv szobájából egy szál alsógatyában és elég dühös képet vág. - Bár nem hiszem, hogy bármi elszámolással tartozik neked - fröcsögi, de én még mindig csak sokkoltan bámulom a kettősüket. Hát ezek meg, hogy keveredtek össze?

- Elvihetünk? - parkol le mellettem egy hatalmas busz, az ajtaja nyitva van, a lépcsőn pedig egy talpig feketében lévő fazon áll vigyorogva. A kezében egy üveg pezsgőt tart és még csak hajnali öt van.
- Alex? - nézek rá kérdőn.
- Biza - bólogat bőszen. A fű szaga hirtelen csap fejbe. A kezéből áradó cigiből árad. - Hova mész ilyen korán reggel szépségem? - tolja fel a homlokára a napszemüvegét.
- Vissza Chicagóba - adom meg a választ.
- Akkor pattanj fel, elviszünk - kacsint rám, majd megfordul és eltűnik a busz belsejében.
Nem tudom, hogy jó ötlet-e, de követem. Az ajtó bezáródik mögöttem, a busz pedig elindul.
- Csüccs le - veregeti meg a bőrkanapét maga mellett. - Vodkát? Sört? Pezsgőt? Whiskyt? - kínál meg.
- Víz nincs? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.
- Viccelsz ugye? - kérdezi és úgy néz rám, mintha elmeháborodott lennék. - Ezen a buszon csak a sofőr lehet józan.
- Értem - bólintok és leülök mellé. - Mi ez a fura hang? - kérdezem pár perc után, ugyanis az emeletről, zihálás hallatszik le.
- Joshua és Mark - nevet fel. - Szórakoztatják a lányaink - mosolyog és meghúzza a pezsgősüveget.
- A lányaitok? - ráncolom össze a homlokom értetlenül.
- Aham - bólogat és egy újabb füves cigire gyújt rá. - Mandy, Deborah és Lily. Tudod ők olyan nagyon közeli rajongók. Már ha érted mire gondolok - néz mélyen a szemembe és huncut mosolyra húzza az ajakit.
- Groupiek - bólintok. - Te hogy-hogy nem vagy odafent? - kíváncsiskodom.
- Már voltam fent eleget. Meguntam - vonja meg a vállát. - És amúgy is fenn van még egy srác. Debby baby öccse, de én csak édeskének hívom, rossz a névmemóriám. Meg ne kérdezd, hogy keveredett közénk. Itt van és kész - mosolyog.
- Ez komoly? - kerekednek ki a szemeim. - Végignézi, hogy hogyan kefélik a nővérét?
- Ó, szerintem ő is beszállt. Azt hiszem nem kell félteni - kacag fel, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Azt hiszem mégsem kellett volna felszállnom erre a buszra. - Kérsz? - nyújtja felém a füves cigit, amit el is veszek azonnal, hogy mélyet szívhassak belőle. Ezt az utat csak így lehet majd elviselni azt hiszem. Alex az ölembe hajtja a fejét, néha iszik, néha beleszív a marihuánába, aminek a füstjét lassan vágni lehet a zárt térben. Én Niko-n gondolkodom, miközben önkéntelenül is Alex haját simogatom, ő pedig engem néz. Nem beszélgetünk, de nem is kell azt hiszem. Jól van ez így.
- Fű szagot érzek? - jelenik meg egy kócos vörös hajú lány az emeletről levezető lépcső alján, egy szál ingben és egy falatnyi csipkés francia bugyiban. - Jaj tigrisem, nem mondtad, hogy hoztál vendéget is - lép közelebb hozzánk, majd kinyitja a hűtőt és lehajol, hogy elővegyen egy teli whiskys üveget.
- Mi van cica, megszomjaztál? - simít végig Alex a combján, mire a csajszi kacér mosollyal az arcán rápillant. Ha szemmel le lehetne valakit vetkőztetni… Na igen, akkor Alexen most nem lenne ruha. Beleiszik az üvegbe, majd lehajol és az orrom előtt megcsókolja az ölemben fekvő férfit.
- Inkább éhes vagyok - suttogja Alex szájába. - Nem jöttök fel? Van még hely - néz ránk mosolyogva, mire meghűl bennem a vér.
- Most nem kicsim. Majd később ellátom a bajod - csap játékosan a fenekére Alex nevetve. - Inkább vidd fel a piát a fiúknak, nem hiányzik, hogy szomjan haljon a bandám kétharmada - kuncog.
- Gondoskodom róluk ne aggódj - simít végig a lány a borostás arcon, majd rám pillant. - Amanda vagyok - mutatkozik be.
- Cornelia - biccentek egyet, kicsit távolságtartóan.
- Akkor én most felmentem, még találkozunk - nevet fel magabiztosan. Hát anyukám nekem eszemben sincs még egyszer erre a buszra feltenni a lábam. Csak jussak el Chicago-ig.

Újra meg újra ugyan abba a csapdába esünk. Újra meg újra megpróbálunk elmenekülni. Újra meg újra kudarcba fullad a kísérletünk. Rájövünk valaha, hogy felesleges minden szabadulásért tett lépésünk? Feladjuk? Vagy újra meg újra meg újra megpróbáljuk?