67. Nem

„Nem tudom, mi lesz a vége, nem tudom megjósolni, ne haragudj. (...) Azt viszont megígérhetem, hogy soha nem adom fel. Mert ha tudjuk, hogy ő kell, nem adhatjuk fel.”

Talán tényleg elment az eszem, de valahogy nem érzem úgy, hogy rossz döntést hozok.

-         Menj már – szólok rá határozottan, aztán csak elmosolyodom. Még csak a hangom se remeg meg, nincs kétségem afelől, hogy ennyi volt. Egy hét alatt mennyit változik a világ. Hihetetlen. Ha akkor mondja, hogy szeret és nem nősül meg, boldogan vetem magam a karjai közé és addig csókolom míg el nem ájulunk mindketten. Most viszont nem vágyom másra csak arra, hogy tűnjön el. Tűnjön el az életemből örökre. Végeztem vele, nem érdekel mit akar, mit érez. Igen, szeretem, de majd elmúlik. Ez is ugyan úgy, mint az általa ütött sebek. Minden el fog halványodni és nem vagyok olyan, hülye, hogy újra azt tegyem, amit ő akar. Annak megint sírás lenne a vége. Nem akarok többet sírni. Elég volt belőle. Elég volt Nikoból és a hülye játékaiból.

-         Szeretsz – néz rám keményen.

-         És? Nem számított eddig sem – rántom meg a vállam. – Mégis mit képzelsz magadról Niko? – Nézek rá elképedve.

-         Én csak… - kezd bele, de az indulataim hirtelen felcsapnak és beléfojtom a szót.

-         Semmi te csak. Úgy játszottál velem, mint macska az egérrel. Hagytam, mert szerettelek. De meguntam. Mit hittél? Hogy idejössz és én boldogan a nyakadba ugrom? Nem, ezt te sem gondolhattad komolyan – nevetek fel, az arcát látva, pontosan tudva, hogy de, így gondolta. Nem jött be.

-         Nem küldhetsz el. Ezt akartuk mindketten hónapok óta és most van esélyünk rá, hogy együtt legyünk. Talán működne és boldogok lehetnénk. Mi. Ketten – magyarázza erősen gesztikulálva a kezeivel.

-         Már nem azért, de tudod, hogy mit művelsz? Itt voltam én, aki vágyott és várt rád hosszú hónapokon keresztül. Azt tehettél velem, amit akarsz hisz, elfogadtam, hogy nem lehetek több, mint a szeretőd, mert van valaki az életedben. Folyamatosan azt bizonygattad, hogy ő számodra az igazi, hogy elveszed, mert szereted és nem tudsz nélküle élni. Elfogadtam, azt mondtam rendben van, kihasználom az időt ami nekünk jutott. Erre Dániában gyűrűt adtál nekem, aztán eljött az esküvőd előtti nap. Elém dobtad, hogy szeretsz, viszonoztam, te pedig utána nem mondtál semmit. Hagytad, hogy aludjak a karjaid közt. Míg ki nem léptem az ajtón, őt akartad. Elmentem te meg hagytad… - suttogom, végig a szemébe nézve.

-         Elrohantál – szúrja közbe, de nem hagyok neki időt a magyarázkodásra.

-         Hagytad - nyomatékosítom benne a lényeget. – Nem tudom utána mi történt veled, de az biztos, hogy nem vetted el Leenat, szóval vele is csak szórakoztál. Most pedig megjelensz, hogy meg akarod próbálni velem, mert szeretsz? Nem gondolod, hogy túl sokáig húztad? És amúgy is, hogy a fenébe tudsz tükörbe nézni? Nincs hányingered? Két nővel vagy a fene tudja hánnyal játszottál! Megígérted Leenanak, hogy elveszed, nekem, meg, hogy elengedsz, mondván úgy se bírnám veled. Fel voltak állítva a játékszabályok és te mindent felborogattál. Két év után kifaroltál valaki mellől, az esküvőd napján. Velem is ezt tennéd? – húzom fel kérdőn az egyik szemöldököm, mire hevesen rázni kezdi a fejét, a barna tincsek meg ide-oda repkednek a mozdulattól a levegőben.

-         Soha. Lia, nem érted? Végre felfogtam, hogy ez, ami köztünk van – mutat rám, majd magára. – Ez szerelem. Leenat szerettem, persze, hogy szerettem, sőt talán a kezdet kezdetén még szerelmes is voltam belé, de az elillant pár hónap alatt. Viszont ami köztünk van, az nem múlik el és még csak nem is lángol kevésbé. Ezért nem vettem el. Téged akarlak és ezt az őrületet – mosolyodik el. – Szerelmes akarok lenni, bele akarok halni, veszekedni akarok veled aztán meg kibékülni, utálni akarlak és imádni, mert képesek vagyunk rá. El akarok menni a végletekig, míg szépen össze nem csiszolódunk, aztán meg nem tudom. Csak akarom ezt – suttogja a végét, az indulatos kezdet után.

-         Menj haza – vágom rá gondolkodás nélkül.

-         Nem – makacsolja meg magát, aztán lazán ledobja magát a kanapéra. – Milyen volt Tampa? – Néz rám kíváncsian, de az arcán játszó kétségbeesett ránc elárulja. Féltékeny. Csak tudnám kitől tud arról, hogy hol voltam eddig…

-         Semmi közöd hozzá. Húzz el innen – mordulok rá.

-         Nem megyek sehová – csóválja meg a fejét. – Miért nem mesélsz Seanról?

-         Komolyan nem érted? – ülök le vele szemben az asztalra. – Végeztem veled – vágom keményen a képébe, de az önelégült mosolyt még ezzel sem tudom letörölni az arcáról.

-         Csak dühös vagy. Majd elmúlik – mosolyog rám.

-         Nem – emelem fel a hangom. – Menj el! Ez az én lakásom és nem akarom, hogy itt legyél – sziszegem mérgesen, mire még szélesebb lesz a mosolya és összefűzi a hosszú karjait a mellkasa előtt.

-         Attól félsz, hogy a végén rámveted magad? Tudom, hogy nem tudsz nekem ellenállni, mert odavagy értem – csücsörít a szájával, mintha puszit akarna dobni, mire mérgesen dobbantok egyet a lábammal.

-         Ne szórakozz. Már nincs hatalmad felettem, szóval kifelé – ripakodok rá, ő viszont úgy néz ki, hogy sziklaszilárdan elhatározta, hogy a kanapémhoz növeszti a csontos seggét, egészen addig amíg el nem éri amit akar. Márpedig abból, most nem fog enni.

-         Amúgy miért laksz itt? – Néz körbe fintorogva, mire tényleg a kifakadás határára kerülök.

-         Szeretem a lakásom, de ha neked nem tetszik akkor ott van az ajtó - pattanok fel és sarkig tárom előtte. Ő viszont csak halkan kuncog és csóválja a fejét.

-         Nem, nem. Jó nekem itt. Kényelmes a kanapéd – kezd el ugrálni rajta ültében, én pedig lassan a falnak megyek, annyira idegesít. Muszáj lesz taktikát váltanom, mert ha nem akkor tényleg az életben nem tűnik el. Az óvodás módszernél, miszerint levegőnek nézem, nem jut eszembe jobb, így fujtatva ugyan, de nekiállok kicsomagolni, majd bezárkózom a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak. Nem kockáztatok, kulcsra zárom az ajtót, mert sajnos számolni kell azzal, hogy utánam jön és akkor nem biztos, hogy az agyam tud majd parancsolni a testemnek. Persze fejlődőképes vagyok, hisz a szívem parancsait már felül tudja írni, na de a kémia nagy úr, jobb nem kockáztatni.

Nevetségesek vagyunk igazából. Ő bezárkózik a fürdőbe én meg abban a pillanatban felpattanok és körbenézek a lakásában. Kíváncsi vagyok hogyan él itt, ebben a koszfészekben, de nézelődés közben végig fülelek, hogy mikor zárja el a zuhany csapját, hogy időben visszaülhessek a helyemre, ahonnan atombombával se tud majd kirobbantani.

Cseppet sem tetszik, hogy ennyire kemény, de nincs mit tenni, ezzel kell megbírkóznom.

Ha őszinte akarok lenni jót mulatok azon, ahogy a helyzetet kezeli. Tudom, hogy ki akar ölni belőlem minden reményt, de nem fog menni. Kell nekem és előbb utóbb csak rájövök, hogy érjem el, hogy megenyhüljön. Végülis igaza van, gonosz játékot űztem velük, hát ideje jóvátenni a hibáim, ezt viszont nem tudom megtenni a bejárati ajtó túloldaláról. Jobb, ha itt ragadok. A tervem egyszerű, bár fogalmam sincs mennyire válik be, de az biztos, hogy olyan leszek, mint az árnyéka. Ha elmegy, megyek vele, ha hazajön, jövök vele. Folyamatosan a sarkába fogok lihegni és előbb vagy utóbb, de elérem, hogy ismét rám merje bízni a szívét. Nekem is jár egy esély.

Viszont valahogy rá kell vennem, hogy költözzön el innen, még azelőtt, hogy rászakad a mennyezet. Undorító az egész hely, bár látszik, hogy próbálta kipofozni, de sajnos, ez a lakás nem rendbehozható. Azon se csodálkoznék, ha patkányok rohangálnának itt éjjelente.

Mire visszatér, már mindent szemrevételeztem. Túlzás lenne azt állítani, hogy tetszik a hely, de nem számít. Most arra kell koncentrálnom, hogy végre megértse, hogy eddig miért haboztam.

-         Még mindig itt vagy? – pislog rám lenézően, de már az is mosolygásra késztet, hogy egyáltalán hozzám szól.

-         Ühüm. Jól áll a sort – kacsintok rá, majd vágyakozva mérem a törékeny testét, amit egy falatnyi nadrág és egy bővebb póló takar csak. Na igen, nincs szebb dolog nála a Földön. Ellenállhatatlan az-az isteni illat, ami most, hogy frissen zuhanyozott árad belőle. Bár azt hiszem, ha szakadt mackónadrágban lenne és leevett pólóban, akkor is imádnám. Egyszerűen annyira nőies és kívánatos, mint senki más. Viszont a bókolással nem megyek semmire, hiszen csak szemforgatást kapok válaszul, majd a konyhába caflat és feltesz egy kávét főni. Miközben készül a koffein telefonál, amiből csak annyit tudok kihámozni, hogy egy óra múlva ott van valahol. Azaz, hogy ott vagyunk, mert én is megyek vele. Némán figyelem, ahogy kiüríti a bögréje tartalmát a lehető legtávolabb tőlem. A mosolyom nem tudom leplezni, hisz végig az arcom fürkészi és hiába nem szól semmit a szemei elárulják, hogy mire vágyik. Vagy túl beképzelt vagyok és csak szeretném azt hinni, hogy mellém akar ülni? Pedig de jó is lenne. Gyengéden átkarolni, megcsókolni és elsuttogni neki megint, hogy szeretem. Persze makacs ő is és nem tesz semmit, csak elvonul átöltözni, majd egy köldökig kivágott csipketopban és feszes farmerben tér vissza, amit meglátva hirtelen levegőt se kapok. Gyönyörű, de így nem mehet az utcára… Megerőszakolják azonnal. Vagy inkább én fogom hanyatt vágni ezen a kanapén, hisz őrjítő ez a szerelés rajta.

-         Gondolom maradsz – vet rám egy pillantást, miközben a cipőjét húzza fel, mire csak tátott szájjal figyelek, de megmukkanni képtelen vagyok. – Hát jó – ránt vállat, majd kislisszolna az ajtón, ha nem pattannék fel, hogy kövessem akár a pokol legmélyebb bugyrába is.

-         Hova megyünk? – Lépkedek utána, miután becsukta az ajtót.

-         Te remélem a reptérre – veti oda foghegyről, mire nagyot sóhajtok. Keményebb menet lesz ez, mint gondoltam.

Egész úton nem szól hozzám, de én se beszélek. Pedig annyi mindent mondanék és persze kérdeznék is. Felettébb fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy mégis mi volt Tampában és vajon Sean miatt ilyen-e velem…

Úgy negyed óra séta után egy bár előtt találom magam. Lia a hátsó ajtóhoz sétál, ahol egy kétajtós szekrény ácsorog, de amint meglátja, halvány mosoly jelenik meg az arcán.

-         Szia, visszajöttél? – Mosolyog rá, miközben összecsapják a tenyerüket, Lia meg felnevet.

-         Dawn mára beosztott – nyom egy puszit az óriás arcára, akinek ekkor rámtéved a pillantása és kérdőn néz rá, majd alaposan végigmér engem. Nem is tudom miért, de azonnal kihúzom magam és ugyan tisztába vagyok vele, hogy százhúsz kiló tömény izom ellen esélyem sincs, de mégis megpróbálok ráfeszíteni a satnya izmaimra, miközben megmutatom, hogy nem vagyok sokkal alacsonyabb nála. Maximum öt centi a különbség köztünk, bárki is legyen ez a nagydarab tahó.

-         Ki ő? – Bök az állával felém, mire Lia hátrapillant, lekicsinylően lebiggyeszti az ajkait, aztán visszafordul az ősember felé.

-         Senki – vágja rá, aztán bemegy. Én meg követném, ha ez az őstulok nem állná el az utamat.

-         Még nincs nyitás – szól rám keményen.

-         Ó értem – bólintok, megvilágosodva. Lia itt dolgozik. – Öhm és mikor lesz nyitás? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm, miközben kotorászni kezdek a zsebemben egy cigi után.

-         Ki van írva a főbejáratnál – veti oda, mire grimaszolni kezdek. Eszembe jutnak Jade szavai. Lia munkahelyén csak egy biztonsági őr van és a nyakam merném rá tenni, hogy ez a morcos barom az. Tehát csak meg kell várnom míg innen átmegy oda ajtót nyitni és akkor én leszek az első aki átlépi a küszöböt. A fal tövébe kuporodom és a langyos szél miatt kergetőző porszemeket figyelem, miközben egyik cigit szívom a másik után. Érzem, hogy a pasas engem néz, de megpróbálom kizárni a jelenlétét, hogy a gondolataimba merülhessek. Az utóbbi napok elmebeteg tempóban teltek. Jade, Alex és Yvonne egyszerűen nem normálisak. Yv kokain nélkül ki se kel az ágyból, Jade anyucit játszik, Alex pedig minden kétlábút meghúz aki belép. Az a ház olyan, mintha maga a modern Dionüszosz élne benne. Szex, drog, alkohol és eszement bulik. Kaját szinte nem is találni, aludni képtelenség anélkül, hogy ne hallanád, hogy élvez el hat másik ember a ház különböző pontjain és ha nem gurítasz le egy este alatt minimum egy üveg töményet visítva menekülsz el.

Nem is értem, hogy az ajtó mögött lévő lány, hogyan bírja ezt az életet. Bár Alex képeinek tanulsága szerint elég jól… Csak tudnám miért teszi. Szerelemből biztos nem. A pénz miatt se, hisz akkor ott élne és nem dolgozna csak szórná Alex vagyonát büntetlenül. Szex? Azt bárkitől megkaphatja, nem kell hozzá a törpe. Így hát a kérdés nyitott marad. Fogalmam sincs ugyanis, hogy mi lehet a válasz. Ezt maximum az ő különösen járó agytekervényeivel rendelkezve érthetném meg.

-         Ne balhézz majd – áll elém hirtelen a klub biztonsági őre szigorúan nézve rám.

-         Csak beszélni akarok vele – állok fel.

-         Az nem lesz egyszerű. Lia más, mint a többi bige. Nem fog elolvadni a két szép szemedtől – húzza el a száját újból és újból végignézve rajtam.

-         Tudom – bólintok.

-         Itt mindenki szereti őt. Na jó majdnem mindenki – kuncog fel. – De Dawn számára olyan, mintha a gyereke lenne. Egy jó tanács. Ne kezdj ki Dawnnal – suttogja, miközben az első ajtóhoz érünk, ahol jópár rossz arcú alak lézeng már. Amint a kulcs fordul a zárban és az ajtó sarkig tárul, úgy özönlenek be a bárba, mint a birkák. Én viszont csak félve lépem át a küszöböt, hisz az ajtó fölé Dante idézetét vésték. Ki itt belépsz…

Imáim ismét nem találtak meghallgatásra. Remek… Mindenki csorgó nyállal figyeli, ahogy a pult elé lépked, akár egy király, büszkén, kecsesen és fenségesen. Talán nem is lép sokkal inkább siklik a levegőben. Az agyamra megy… Főleg mikor elfoglalja az előttem lévő bárszéket.

-         Egy sört kérek – mosolyog rám, miközben a tekintetét mélyen az enyémbe fúrja. Tudom, hogy nem önthetem nyakon az itallal, bár be kell vallanom nagy a kísértés, de Dawn kitérne a hitéből, ha már az első tíz percben kirobbanna a balhé. Magamra erőltetek egy mosolyt, ami sokkal inkább vicsorgásnak tűnik és a lehető legkedvesebben szolgálom ki, miközben azt kívánom, hogy tűnjön el, jó messzire.

Egész éjjel érzem a pillantását. Sajnos képtelen vagyok kizárni, tudom, hogy ott ül és figyel, a tekintete ahányszor végigfut rajtam, annyiszor érzem úgy, hogy langyos nyári zápor pereg végig a bőrömön. Igen, minden pillantása ilyen. Azok az átkozott hipnotikus zöld szemek.

Az óra hajnal kettőt üt, mikor a tömegben egy ismerős napszemüveggel fedett arc tűnik fel. Mosolyogva kapok le egy poharat és már töltöm is a szokásos italt, hogy mire célba ér addigra már csak le kelljen tennem elé.

-         Szia tündérke – hajol át a pulton és egy puszit nyom a homlokomra, aztán egy huncut mosoly kíséretében leül, az éppen levegő után kapkodó Niko mellé.

Ketten együtt betöltik a teret. Oké, ez így hülyén hangzik, de a szikrák szó szerint ide-oda pattognak a levegőbe. Niko féltékeny, Sean mulat, én meg próbálok a munkámra koncentrálni, ami még sosem volt ilyen nehéz. Két ilyen pasi mellett? Esélytelen. A poharak többször majdnem kicsúsznak az ujjaim közül, mire Dawn csúnyán néz rám. Bocsánatkérő pillantásokkal próbálom megenyhíteni, de tudom, hogy ez nála nem jön be.

-         Mi a fene van veled? – pirít rám, mikor egymás mellé keveredünk.

-         Semmi, igyekszem – hadarom és tényleg próbálom összeszedni magam.

-         A két jómadár miatt vagy ilyen szétszórt? – bök a fejével a bárpult elé, de nem vár választ. Csak átmászik, karon ragadja őket és az irodája felé tuszkolja a fiúkat. Ijedten pislogok utánuk, de nem tehetek semmit.

Hajnal ötig nyitva vagyunk és addig se Dawn, se Sean, se Niko nem bukkannak fel. Csak zárásnál fedezem fel a kócos szőke nőt, akinek Niko a sarkában liheg és elég feldúlt képet vág. Aztán jön az újabb döbbenet, hisz a főnököm egy seprűt nyom a kezébe és ráparancsol, hogy takarítson. Niko és a takarítás??? Érdekes módon mégsem hisztizik, egyszerűen elkezd söprögetni egyetlen zokszó nélkül.

-         Hol van Sean? – Lépek Dawn mellé.

-         Hazaküldtem – vágja rá, rám se nézve.

-         Miért? – Fakadok ki.

-         Mert elég, ha egy pasi van itt. Ketten kicsit sokan voltak – morogja.

-         De akkor miért nem Nikot küldted el? – Nézek rá mérgesen.

-         Mert ő volt a makacsabb és a szerencsésebb – ránt vállat. – De mi lenne, ha a kezed járna és nem a szád? Fáradt vagyok – vet rám egy jelentőségteljes pillantást, mire puffogva ugyan, de nekiállok asztalt törölgetni.

Nikoval egyszerre végzünk, az öltözőig követ és ugyan ott vár rám, mikor kilépek, hogy végre hazavonszoljam magam. Fáradt vagyok és semmi másra nem vágyom, csak egy forró zuhanyra és az ágyamra. Meg sem lepődök, hogy velem együtt sétál. Néha a szemem sarkából rápillantok. Látszik rajta, hogy ezerrel forognak a fogaskerekek az agyában, hogy mondani akar valamit, nekem meg elkezdi fúrni az oldalam a kíváncsiság, hogy vajon miért ilyen, hogy Dawn mit mondott nekik, hogy hogyan vette rá Seant, hogy távozzon és mit jelenthetett az, hogy Niko volt a szerencsésebb. Mégsem szólalok meg, nem kérdezek semmit, de mikor a könyökömhöz ér hirtelen, megroggyannak a térdeim, hisz egy villámcsapással ér fel, ahogy a bőre a bőrömhöz ér. Nem tudok gátat szabni a testemen végigfutó remegésnek, túl kimerült vagyok hozzá, ezt viszont Niko is észreveszi és egy halvány mosoly jelenik meg az arcán, majd azonnal el is komorul.

-         Mi van köztetek azzal a pojácával? – Szegezi nekem a kérdést, miközben alig pár méterre ácsorgunk a házamtól. Pár srác a szomszéd házból méregetni kezdi Nikot, látom, hogy csak arra várnak, hogy elhajtsam vagy felsikítsak. Biztos vagyok benne, hogy ha bármelyiket is megtenném, negyed óra múlva kizsebelve, egy golyóval a fejében lenne eltemetve. Néha én is csodálkozom azon, hogy eddig senki nem törte rám az ajtót, sőt kifejezetten kedvesek velem az itteni srácok.

-         Gyere – morgok rá. Pedig tudom, hogy el kéne zavarnom, de hiába minden, nem akarom megkockáztatni, hogy bármi baja legyen.

-         Válaszolnál? – Emeli fel a hangját, mire észreveszem, hogy a házamban lakó kétajtós szekrények közelebb lépnek hozzánk egyel.

-         Fogd be a szád és menjünk be. Most – parancsolok rá halkan, mire összeráncolja a homlokát, de elindul. Csak akkor merem kifújni a tüdőmben rekedt levegőt, mikor bezáródik mögöttem az ajtó. Aztán megint bennem reked a szufla, mikor a fejem két oldalán két hatalmas tenyér landol. Niko teste az enyémhez préselődik és dühösen pislog le rám.

-         Eressz el – csapok a mellkasára, de olyan, mintha egy sziklát ütögetnék egy lúdtollal. Egész éjjel dolgoztam, alig bírom megemelni a karjaim, nincs erőm még csak Istenesen pofon verni se, pedig azt kéne.

-         Mi közöd van ahhoz a szerencsétlenhez? – Támad nekem, mire szorosan lehunyom a szemhéjaim. Sírni szeretnék. Fáradt vagyok, egyedül akarok lenni, a fejemre szeretném húzni a takarót és eltűnni a világ elől, erre megint vele kell küzdenem. Még a saját lakásomba is.

-         Hagyj békén – nyöszörgöm, miközben leeresztem a karom, amin végigcsúszik a táskám és egy tompa puffanással földet ér.

-         Kulta, tudnom kell – lágyul el a hangja és az orra hegyét finoman végighúzza a nyakamon. Erőtlenül állok az ajtónak vetetett háttal és szaporán nyelem vissza a könnyeim, amik igazából nem is tudom, miért akarnak feltörni. Talán az egész napos frusztráltság, talán az álmosság, talán az örök érzelmi harc, ami bennem dúl az oka.

-         Nem mindegy? – Kérdezem alig hallhatóan. Úgy érzem, így állva képes lennék elaludni, olyan gyorsan tör rám az ólmos fáradtság.

-         Nem – suttogja vissza, a homlokát az enyémnek döntve. - Nyisd ki a szemed.

-         Elengedsz? – Kérdem még mindig csukott szemhéjakkal.

-         Ha kinyitod a szemeid – mormolja. Az édes meleg lehelete cirógatja a bőröm, hirtelen megint ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy a karjaiba folyjak. Olyan jól esne most, ha szorosan magához ölelne, a karjába kapna, bevinne a hálóba és együtt aludnánk. Ő szorosan a hátamhoz simulna én meg hozzá igazodnék. Érezném a hátamon, ahogy ver a szíve, a tarkómba lélegezne. Imádnám, de nem lehet. Nagy erőfeszítések árán felnyitom a szeme, hogy a tekintetem az övébe fúrjam. Vagy egy percig állunk így, mélyen a másik szemébe nézve. Nem gondolkodom, csak meredek a bársonyosan zöld íriszekbe. Niko kapcsol gyorsabban, nagyot sóhajt és eláll az utamból, mire automatikusan megindulok a fürdő felé. Mikor előbukkanok, ugyan úgy ott ül a kanapén, mint délután. Fogalmam sincs miért, de a kezébe nyomok egy tiszta törölközőt, amit egy hálás mosollyal fogad el. Míg fürdik a kanapéra dobok egy párnát és egy pokrócot, behúzom a vastag sötétítőfüggönyöket, aztán bemászok a puha paplan alá és szinte azonnal el is alszom.

A plafon hosszú, sötét repedéseit bámulom. A kezeim a hasamon pihennek, én viszont képtelen vagyok elaludni, hiába érzem, hogy rámférne az alvás. Hallom, ahogy odabent forgolódik a nő, akit szeretek és a szívem szakad meg, hogy nem bújhatok mellé, nem ölelhetem át, nem érezhetem a teste melegét, a csókja ízét, a bőre illatát. Már az is nagy dolog, hogy idedobott egy párnát és egy takarót, hálásnak kéne lennem, de nem tudom beérni ennyivel. Őt akarom, nem a hülye kanapéját. Nekem aztán a földön is jó lenne, csak ő legyen mellettem.

De ez a Sean mindent megfog tenni annak érdekében, hogy elvegye tőlem a szívét, a szerelmét és igen úgy tűnik, hogy nagyon jó úton jár. A fenyegetése, miszerint az övé lesz, kezd megrémiszteni. Ha Dawn nincs, már valószínűleg megöltem volna. Az önelégült képe, ahogy a szája szélét nyalogatta, miközben magamból kikelve üvöltöttem vele, ő pedig karba font kezekkel, szivarozgatott halálos, hűvös nyugalommal. Semmit nem tudtam kiszedni belőle. Nem szólt hozzám egy szót se. Csak figyelmeztetett, hogy hiába kapálózok, mert elkéstem, ő pedig ki fogja ezt használni. Ismét belegondolok, hogy mi lenne, ha nem én nyerek Dawn buta játékában, amin a tét az volt, hogy ki megy el…

A tehetetlen düh, kezdi szétcincálni az idegeim. Már attól megőrülök, hogy belegondolok, hogy ő aludhatna vele. Az én nőmmel.

Bár nagyon úgy tűnt, hogy Seant cseppet sem zavarja, hogy el kell mennie. Nem tiltakozott. Egyszerűen felállt és kisétált a hátsó ajtón egy hamiskás mosoly kíséretében, mire majdnem a torkának ugrottam. Életemben nem voltam még ilyen féltékeny senkire. Még Alexre sem. Van abban a pasiban valami veszélyes, valami, amitől tartok. Talán ő az első pasas, akit ellenfélnek tekintek? Hiszen eddig mindenkit lenéztem, mert pontosan tudtam, hogy bármelyik nőt elcsábíthatom, hogy nincs olyan férfi, aki felvenné a versenyt velem, mert képes vagyok rá, hogy akárkit lenyomjak egy nő szívéért folytatott harcban. Most viszont pánikolok és rettegek. 

Amit csak erősít, mikor meghallom, hogy Lia felsikít. Őrült módjára pattanok fel és rohanok hozzá, hogy megnézzem mi a baja. Csak álmodik, de az egész teste izzadtságban úszik, az arcát pedig, a könnyei áztatják. Gyorsan húzom a karomba, a matracán térdelve és lassan simogatni kezdem, mire kipattannak a szemei és zihálva kapkod levegő után, miközben a mellkasára tapasztja a tenyerét.

-         Csss, csak álom volt, csak álom – ringatom, mire úgy kap utánam, mint fulldokló a mentőcsónakért. Az arcát a mellkasomba fúrja és már-már fájón szorít magához. Érzem milyen eszeveszett módon ver a szíve, a lélegezte el-elakad, minden porcikája remeg. – Nincs semmi baj Kulta, itt vagyok – puszilgatom megnyugtatóan.

-         Tudom – zihálja remegős hangon és nem ereszt. Hosszú percekig tart, míg lenyugszik, aztán magával húz az ágyba, én meg nem eresztem el. Túlságosan feldúlt.

-         Elmondod? – Kérdezem a haját simogatva.

-         Mira – nyöszörög. – Megint kísért – suttogja a bőrömbe.

-         A barátnőd? – Ráncolom a homlokom.

-         Igen – bólint finoman. – Férgek rágták és halott volt és… - csuklik el a hangja.

-         Ne, hagyd – suttogom, még közelebb húzva magamhoz. – Aludj, itt maradok veled – zárom szorosan a karjaimba, mire aprót bólint megint. Nehezen alszik vissza, de amikor halkan dúdolgatni kezdek, ellazulnak az izmai, aztán csak arra leszek figyelmes, hogy újra egyenletesen szedi a levegőt, teljesen elernyedve, a mellkasomhoz simulva. Én meg élvezem, hogy mellettem talált menedéket az álmai elől, egészen addig, míg engem is le nem dönt a fáradtság.

Reggel egyedül ébredek, Lia nincs sehol, de érzem a rántotta és kávé illatát a levegőben terjengeni, így biztos vagyok benne, hogy nincs túl messze. Nagyot nyújtózom, mélyet szippantok az ágynemű friss illatából és élvezem, ahogy a langyos levegő végigfut a takaró alól előbukkanó felhevült bőrömön.

Próbálok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, hiába nem enged közel magához, mégis itt vagyok és amíg ez így van, addig nem érdekel semmi.

A szobából kilépve azonnal megpillantom. Az ablakban ücsörög, kissé kócosan és gyűrötten, mélyen a gondolataiba merülve. A kezében egy szál cigaretta füstölög, de nem a normál dohánnyal töltött fajtából. Homlokráncolva csoszogok el a kávéig, nem szólok bele, hogy mit szív, hisz semmi jogom hozzá, de gyorsan észbe kapok. Ez az ő otthona és az ő kávéja.

- Jó reggelt – suttogom, mert nem akarom megijeszteni.

- Neked is – biccent egyet komoran.

- Kaphatok egy bögrével? – Kérdezem rekedten a kávéskancsóra bökve, mire újabb bólintás a válasz, én meg megkönnyebbülve töltök magamnak, aztán az egyik székre ülve figyelni kezdem. Az arcán egy oda nem illő ránc díszeleg, ami nem akar kisimulni percek múltán sem. Valami láthatatlan erő húz felé. Át akarom ölelni, a nyakába szeretnék csókolni és el akarom simogatni azt a ráncocskát. Az életemet adnám azért, hogy boldog legyen, de most nem tűnik annak. Ezerrel gondolkozom azon, hogy hogyan derítsem jobb kedvre, szeretném hallani, ahogy nevet vagy legalább csak egy kis mosolyt kipréselni belőle. Ugyan ő nem szól hozzám, de én mégis beszélni kezdek.

- Szeretnéd látni Airát? – Kérdezem halkan, miközben a fotelben pihenő nadrágom zsebébe nyúlok, hogy előkutassam a telefonom, amin vagy ezer kép van a kishölgyről, aztán szépen Lia mellé osonok, aki érdekes pillantásokkal mérget, de mikor a kezébe ejtem a készüléket, nyomkodni kezdi a gombokat. Én meg elmesélem, hogy melyik kép mikor készült, hogy mennyire meg voltam ijedve, mikor Katja először a kezembe nyomta és, hogy Aleksit mennyire megváltoztatta az apaság. Nem szól egy szót sem, de látszik rajta, hogy figyel. Néha-néha felfelé görbül a szája széle, de soha nem tart sokáig. Lassan néz végig minden egyes fotót, majd mikor a végére ér visszaadja a mobilom és a szemembe néz.

- Nagyon aranyos – suttogja, aztán újra az utca felé fordítja a tekintetét, én pedig úgy érzem meg vagyok lőve. Fáradt, tanácstalan sóhaj tör fel belőlem, majd egy újabb bögre koffeint töltök magamnak és visszatelepedek a székre.

- Nézd, tudom, hogy haragszol, hogy csalódtál bennem, hogy hülye voltam. Tudom Kulta. De engedd, hogy jóvátegyem. Szeretni akarlak, de nem hagyod és ezzel megnehezíted mindkettőnk dolgá. Hát nem érted, hogy boldogok lehetnénk? Kaptunk egy esélyt.

- Hagyd abba – szakít félbe. - Nincs ennek semmi értelme. El kellett volna venned Leenat.

- Ne mondd ezt – szisszenek fel.

- De igaz – kapja rám a tekintetét és keményen néz a szemembe. – Végig igazad volt. Nem illünk össze. Semmi közös nincs bennünk, sosem működne, hisz nem ugyan azt akarjuk az élettől. Te céltudatos vagy és zenélni akarsz, amihez kell egy bástya mögéd. Leena jó bástya, én nem. Én nem tudnálak nélkülözni fél évig, míg te turnézol – csóválja meg finoman a fejét.

- Hát akkor magammal vinnélek – vágom rá, mert úgy gondolom, hogy ez nem lehet probléma.

- Nem. Utaztam eleget, tudom milyen, nem vágyom rá. De azt se bírnám, hogy mástól kapod meg azt, amit én a távolság miatt nem tudnék neked megadni. Belehalnék és utálnálak egy idő után, bármi is lenne. Ha veled mennék, ki nem állhatnám a szállodai szobákat, ha letelepednék, gyűlölném, hogy sosem vagy velem. Nem működne. Csak tönkre menne ez az egész álom – mosolyodik el keserűen. – Nem akarom Niko. Hagyd meg nekem egy szép emléknek azt, ami köztünk volt. Egy gyönyörű meseszerű emléknek, amire mindig visszatekinthetek, ha szomorú vagyok, jó? – Néz rám kérlelően, mire újból kezd felmenni bennem a pumpa. Nem lehet ennyire makacs, nem mondhat le ilyen könnyen rólam, mondván, hogy nem menne. Igen, én hajtogattam ezt neki, de csak azért, mert ostoba módon azt hittem így könnyebb lesz őt elengedni. Hát nem lett.

- Nem kérheted ezt tőlem. Nem lehetsz önző, az-az én reszortom – szűröm a szavakat a fogaim közt, megpróbálva visszafogni a bennem fortyogó vadállatot, aki szíve szerint odamenne, megrázná a vállánál fogva, hogy térjen végre észhez, majd megcsókolná és ott az ablakban mutatná meg neki, hogy mennyire is szereti.

- Tessék? – kerekednek ki a szemei, mire rágyújtok egy újabb szál cigire.

- Szeretlek és nem érdekel, hogy mit gondolsz. Nem érdekel, hogy mi lenne ha, mert biztos vagyok benne, hogy megtalálnánk a megoldást. Tudom, hogy szeretjük egymást annyira, hogy a munka ezt az egészet ne befolyásolja. És tudd meg, hogy sértő, hogy azt hiszed, hogy másnál keresném a boldogságot, mikor nem vagy velem. Hogy lehetsz ennyire ostoba? – Nézek mélyen a szeme közé, mire gúnyosan felnevet.

- Ó várjunk, én se értem miért feltételezem ezt rólad – vált cinikussá a hangja. – Hány nővel is csaltad meg Leenat aki életed szerelme volt? Az egyetlent, akit el akartál venni? – Vágja a képembe, mire felhorkantok, hisz annak megvolt az oka, de vele soha nem tenném meg. – Niko, valljuk be, nem rólad mintázták a hűség mintaképét. Zenész vagy és a farkad vezérel. Ráadásul saját tapasztalatim szerint elég nagy étvággyal rendelkezel. Meddig bírnád szex nélkül? Két napig? Három? – Gúnyolódik, mire mérgembe az asztalra csapok.

- Akármeddig, mert nem tekintek a nőkre tárgyként. Leenat nem azért csaltam, mert nem bírtam a gatyámban tartani a farkam, hanem azért, mert fájdalmat akartam neki okozni, hisz ő is ezt tette velem, ahányszor félrekefélt. Mindig csorbát ejtett a büszkeségemen és úgy voltam vele, hogy ha neki szabad hát nekem is. Amúgy sem tudod milyen érzés, egy olyan nővel élni, aki a karrierjéért képes megcsalni a férfit akit szeret, mert ha másban nem is hát, abban biztos vagyok, hogy szeretetett végig. Mégis megtette, széttette egy rakás fickó előtt a lábát, miközben én vártam otthon, akár egy ostoba pincsikutya, mert elvakított az, amit éreztem az elején. Fogalmad sincs milyen érzés, mikor pofánver a valóság, hogy milyen mikor a nő, akiért akármit odaadtál volna, akit elképzeltél a gyereked anyjaként, megcsal a saját házunkban, a saját ágyunkban. Meg tudtam volna ölni mindkettejüket és utána magammal is végeztem volna simán, de nem tettem, mert úgy voltam vele, hogy felül kell emelkednem és meg kell bocsátanom. De újból megcsalt, én ostoba pedig még főztem is aznap, mert hittem neki, hogy soha többé nem fordul elő. Vacsorával vártam haza minden este, gyertyát gyújtottam és vártam. De nem jött, mert valaki más alatt izzadt. Hát akkor kezdem el én is más nőkkel együtt lenni. Szóval ne ítélj el, míg nem tudod, hogy milyen, ha a nő, akivel együtt élsz és szeretsz más kölnijétől bűzölögve, betépve ér haza és ennek ellenére is úgy érzed ki kell tartanod mellette – fakadok ki, mire pislogás nélkül mered rám. 

- Sajnálom – suttogja végül.

- Ne sajnáld, én voltam a bolond, mert hagytam, hogy ezt tegye. Már az elsőnél ki kellett volna vágnom és nem kellett volna ennyire ragaszkodnom hozzá, de tudod mikor jó volt, akkor nagyon jó volt és ezekért na pillanatokért képtelen voltam elengedni. Csak az esküvő napján döbbentem rá, hogy már nem elég az a néhány boldog perc hisz tudom, hogy veled mindig boldog lennék és ezért nem megyek el. Ha beledöglök Lia akkor is küzdeni fogok értünk, mert megmutattad, hogy lehet ez más is. Tehát nem küldhetsz el. Most már nem.

- Niko, sajnálom, de nem. Én ezt nem csinálom – néz rám elszántan.

- Majd meglátjuk – fogadom el a kihívást. – Azt akarod, hogy udvaroljak? Meglesz. És lehet, hogy most úgy érzed, hogy nem adod nekem a szíved, de el fogom nyerni ismét, mert nem múlt el, amit irántam érzel – szegem fel az állam. – Tehát mi a mai program? – állok fel és kérdőn nézek rá.

- Hagyd ezt abba – néz rám kérlelően.

- Nem - vágom rá, majd bevonulok a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak és lecsillapodjon a bennem dúló vihar.

- Nem maradhatsz örökké Los Angelesben – kiabál utánam, de nem számít. Semmi nem számít. Nincs mit vesztenem.

Újból menekülök. Úgy csapódok Alex karjaiba, mintha maga az ördög üldözne. Persze Niko is bejut a pokolfajzat házába. Kezdem érezni, hogy egy ajtó sem riasztja vissza, mert a fejébe vette, hogy engem akar. Istenem mennyit vártam arra, hogy így legyen, hogy ennyire szeressen, hogy bármit megtegyen értem és most, hogy eljött ez pillanat mégsem gondolom úgy, hogy számítana. Nem akarom már. Úgyis csak összetörné a szívem. Félek. 

-         Kitegyem? – Néz rám a hatalmas szemeivel Alex, mire csak kézen fogom és felvonszolom a hálószobájába, aztán amint kulcsra záródik az ajtó, az ágyra rogyok, ő meg csak bámul rám értetlenül. Lassan görbül mosolyra a szája, aztán egyszerűen mellém fekszik, a mellkasára von és nem szól egy szót sem, csak simogat. Nem tudom, meddig vagyunk fent, bezárkózva, nem is érdekel. Csak a megnyugvást érzem, ami mindig elönt, ha ő velem van. Olyan, mintha mindentől képes lenne megvédeni. Igen, még a saját szívemtől is. Jól esik a pici, meleg testhez bújni, tudván, hogy úgy sem veszi komolyan a problémát. Alex egyszerűen csak Alex, aki megrekedt érzelmileg egy tizennégy éves gyerek szintjén. A hormonjai és az ösztönei irányítják, de persze odabent lapul valahol egy férfi is, aki időről időre kitör belőle, plusz ott van a művész is, aki úgy bánik a szavakkal, mint senki más. Mint egy angyal, aki belebújt az ördög bőrébe. Csodálatos és imádom, bár tudom, hogy van odalent valaki, aki sokkal de sokkal többet jelent nála. Ez, ami köztem és az édes kis pokolfajzatom között van más. Csodálom őt, ő pedig használ engem. Tökéletes és kiegyenlített az egész. Nem bukhat senki semmit.

-         Meddig bujkálunk még az égimeszelő elől? – Kérdezi a sokadik cigaretta után.

-         Nem tudom. Örökre? – Pislogok fel rá, mire nevetni kezd.

-         Tudod, hogy nem lehet. Ma van egy kisebb fellépésünk. Velem jöhetsz, el tudlak rejteni előle, de azt hiszem, hogy nem lesz könnyű vele – simít végig az államon, majd lágy csókot hint az ajkaimra.

-         Miért suttogsz? – Kérdezem tőle én is lehalkítva a hangom, mire huncut fény gyúl a szemeiben.

-         Mert van egy fogadásom arra nézve, hogy a küszöbön ül és azt találgatja, hogy mit csinálunk órák óta a csukott ajtó mögött – gyűr maga alá vigyorogva. – Márpedig ha azt akarod, hogy azt higgye, hogy őrült jót kefélünk, akkor nem kéne hallania ezt a beszélgetést – húzza végig a nyelve hegyét játékosan a kulcscsontomon.

-         Szerinted tényleg itt ül? – Nézek rá, majd önkéntelenül a fekete tincsek közé túrok.

-         Megnézzük? – Kérdezi incselkedve.

-         Alex – szorítom ökölbe a kezem, ezzel meghúzva a haját, mire felszisszen egy kicsit, aztán látom, ahogy fokozatosan elönti a vágy. – Nem vagy vicces – morgom.

-         Nekem tetszik, hogy itt nyavalyogtok mindketten – nyújtja ki a nyelvét, majd gyorsan mellém gördül és az éjjeliszekrényen lévő whiskyért nyúl, amit azonnal meg is húz, aztán az én kezembe nyomja az üveget.

-         Gonosz vagy – nézek rá.

-         Te meg aljas. És? – ránt vállat és megint ott van az a gonoszkodó él a hangjában, ami a tekintetét is uralja.

-         Nem is vagyok aljas – bököm a mutatóujjam a bordái közé, mire ugrik egyet és egy hirtelen mozdulattal az ölembe ül, kicsavarja a kezemből az üveget, majd fél kézzel összefogja a csuklóim és a fejem felé szorítja őket.

-         Ne bökdöss, mert megbökdöslek – néz rám vészjóslóan, de nem bírja sokáig és velem együtt elneveti magát. – Amúgy igenis aljas vagy – puszil homlokon. – Itt húzol engem és hagyod, hogy pátyolgassam a lelked, pedig sokkal inkább dugnunk kéne, de ezzel egy időben őt is a sírba viszed, mert azt hiszi, hogy a lepedőt gyűrjük, pedig csak nyavalyogsz itt édesem – suttogja a számba, hogy aztán a nyelve hegyével rajzolhassa körbe az ajkaim. – És addig szórakoztál, míg el kell kezdenem készülődni, tehát igenis aljas vagy és csak játszol velünk, szerencsétlen férfiakkal, akik epedve várjuk, hogy a kegyeidbe fogadj minket – mosolyodik el, majd lemászik rólam és a formás fenekét a fürdőbe tolja.

-         Nem vagyok aljas – suttogom a szoba csendjében, miután hallom, hogy megnyitotta a csapot, aztán csak kisajátítom a whiskys üveget és várom, hogy újra előbukkanjon egy szál törölközőbe tekerve. Az utána lévő menetrendet pedig már pontosan tudom. Kapkodva öltözik, majd elkezd sürgetni mindenkit és teljesen felpörögeti magát, míg el nem érünk a koncert helyszínéig, ami ki tudja hol van. Csak egy biztos, hogy ma is meg leszek áldva…

66. Késtél

" Azért a helyedben nem várnék túl sokáig. Te tudod a legjobban, hogy az idő értékes ajándék. A várakozás pedig veszélyes is lehet. Néha elmegy a hajó, és akkor már késő bánat."

A Nap cirógatja a bőröm én pedig mosolygok. Furcsa, de tényleg mosoly játszik az arcomon és nem a mű fajta. Ez őszinte.

Talán azért, mert szabadnak érzem magam. A motorháztetőn ücsörögve, az ég felé emelem a fejem és nézem a madarakat, akik az égen repkednek. Gyönyörűek. Teljesen elbűvölnek a fent mozgolódó bárányfelhők és a napsugarak, amik melegítik a testem.

Nem érzek semmit. Azaz ez így nem igaz. Érzek, de nem azt, amit kéne. Már nem akarok sírni, nem érzek kínt. Egyszerűen csak elengedtem. Véget ért, megértettem és elfogadtam ezt. Azt hittem nehezebb lesz. Sokkal nehezebb. De nem.

Átjár a béke, a csend megnyugtat és még a várakozás sem idegesít.

Lehet, hogy elment az eszem? Nem számít. Nem akarok gondolkodni. Jobb úgy, hogy üres a fejem és nem azon töprengek, vajon normális-e, hogy nem pörgeti le az agyam újra és újra, azt, ahogy Niko kimondja Leenanak az igent épp ezekben a percekben.

A lemondás talán mégsem olyan rossz dolog. Talán jobb, mint az, amit eddig csináltam. Hisz eddig makacsul reménykedtem abban, hogy valamiféle másik életben majd együtt leszünk. Persze ez hülyeség, hisz ez nem egy mese. De nem is számít.

Az jobban foglalkoztat, hogy Sean merre jár. Már négy óra van és ő még mindig sehol. Pedig azt mondta, hogy háromkor indul. De nem járt erre. Már háromszor ellenőriztem a kocsi rendszámát, biztos vagyok a dolgomba. Tehát nincs más, mint, hogy tovább várjak. Csak most már a motorháztetőn fekve.

Legalább lesz valami színem. Halkan dúdolgatva figyelem tovább az elsuhanó bárányfelhőket és madarakat az égen, míg meg nem hallok egy halk torokköszörülést, ami arra késztet, hogy azonnal felüljek.

-         Késtél – tolom a napszemüvegem a fejem tetejére, hogy az előttem álló, térdnadrágos, tornacipős, kockás inges férfi szemébe nézhessek.

-         Te jöttél korán tündérke – ránt vállát, majd a csomagtartóhoz lép és beteszi a táskáját. 

-         Azt mondtad háromkor indulsz. Háromnegyed öt van – tolom az orra elé a csuklómon lévő órát, mire elmosolyodik, lecsatolja rólam és laza mozdulattal a földre hajítja, hogy aztán ráugorva kinyírja az időmutatót.

-         Nem értem miről beszélsz – nevet fel.

-         Te most… - nézek rá elképedve. – Lógsz egy órával – bököm a mutatóujjam a bordái közé.

-         Nem lógok semmivel. Inkább te lógsz nekem – jelenti ki határozottan, mire teljesen összezavarodok.

-         Miért is?

-         Mert a hülye idővel jössz. Kit érdekel? Kit izgat milyen nap van, milyen hónap, év vagy, hogy éppen mennyit mutat egy szerkezet? Ahány óra van a világon annyiféle idő van. Valahol most van három. Tehát? Időben vagyok – mosolyog rám.

-         Ez nem így megy – szólok rá, miközben felkapja az én táskám is, hogy bevágja a hátsó ülésre.

-         De igen.

-         Sean – emelkedik két oktávval a hangszínem. – Valld be, hogy késtél.

-         Mert ha nem akkor mit csinálsz? – dől a kocsinak karba tett kezekkel, mire csak tátogok, hisz tényleg semmit nem tehetek. – Azt hittem nem jössz – néz rám a napszemüveget az ujjai közt forgatva.

-         De itt voltam időben – morgom.

-         Jaj fogd már be – nevet fel, hogy aztán megkerülje a kocsit és bepattanjon a kormány mögé. – És szállj be – szól rám, mielőtt bezárná az ajtót.

Én meg automatikusan bepattanok mellé. Még be se csatolom a biztonsági övem, de már rá is lépett a gázra, hogy veszett tempóba induljon el Tampa felé. Nem igazán értem miért nem akar repülni, hisz jóval gyorsabb lenne, de nem kötekedem. Vele nem is lehet. Ha valamit ezt már megtanultam.

Az ágy szélén ücsörgök és bámulom az öltönyöm. A hamutálból már lassan kicsorognak a csikkek, az óra lassan vánszorog. Vagy inkább túl gyorsan. Nem is tudom. Túl sok minden kavarog a fejemben. Öltöznöm kéne, nősülnöm kéne, boldognak kéne lennem, izgatottnak és mégis ezekből semmit nem érzek. Csak egy szélvészként elrohanó lány körül forognak a gondolataim. Vajon milyen lenne vele élni? Őt szeretni szabadon? A gyűrű, amit neki adtam a szőnyegen hever. Lassan emelem fel, hogy az ujjaim közt forgathassam egy darabig. A tekintetem az ágy azon felére téved, ahol ő feküdt nemrég. A teste körvonalai még látszanak az összegyűrt lepedőn, a feje nyoma még ott van a párnán. Az illatát árasztja magából az ágynemű, én meg úgy érzem fuldoklom.

Hirtelen határozok. Mint a villám úgy állok be a zuhany alá, hogy aztán gyorsan felöltözzek és kocsiba pattanjak. Nézem Miami utcáit, miközben idegesen dobolok a lábammal. Talán hülyeséget csinálok. A partra érve mindenhol emberek rohangálnak. Rózsaszín virágokkal díszítik a széksorokat, mert ma esküvő lesz. Minden tökéletes. Akár egy tündérmesében. Ahogy Leena megálmodta. Tengerpart, sirályok, óceán, sós levegő, rózsaszirmok, puha homok. Gyönyörű és mégis olyan idegen az egész. Hátborzongató. De csak számomra. Mert mindenki más mosolyogva figyel. A vendégek kis csoportokat alkotva beszélgetnek, de én valaki olyat keresek a szememmel, aki el bírja mondani hol van Leena.

Aztán meglátom az anyukáját és nagy levegőt veszek. Ő is észrevesz és széles mosollyal az arcán lép mellém.

-         Á Niko, hát ideértél? – nevet rám, majd két puszit nyom az arcomra. – Ideges vagy te is drágám, igaz? – karol belém, mire nagy levegővel nyugtatom magam. Muszáj türelmesnek lennem. – Tudod Leena gyönyörű, bár kicsit megijedt, hogy nem jössz el, de én mondtam neki, hogy ne aggódjon, mert szereted és nem hagynád cserben – magyaráz lelkesen. – Annyira örülök, hogy így döntöttetek. Olyan csodálatos ez nap – érzékenyül el, én meg hallgatok, mint a sült hal, nem merek megmukkani sem. – Két fiatal szerelmes összeköti az életét. Jaj kisfiam, nálad jobbat keresve se találhatott volna – szorongatja meg a kezem, mire végre megtalálom a hangom.

-         Asszonyom – köszörülöm meg a torkom, mire furán néz rám, hisz már vagy másfél éve tegeződünk. – Tudnom kell, hol van Leena – suttogom bizalmaskodó hangon mélyen a szemébe nézve. Tudom, hogy ő se tud előállni annak ha a lehető legmélyebb hangomon szólok hozzá, miközben a szemébe nézek.

-         De hát rosszat jelent, ha meglátod a menyasszonyt az esküvő előtt – motyogja bizonytalanul és még pislogni se mer.

-         Beszélnem kell vele – suttogom mosolyogva.

-         Értem – ragyog fel az arca. – Tudod Leena apja is beszélt velem az esküvőnk előtt. Biztos akart lenni benne, hogy nem mondok nemet az oltár előtt. Erről van szó igaz? – kacsint rám, mire tétován bólintok egyet. Jobb ha ebbe a hitbe ringatja magát. – Hát rendben van – sóhajt színpadiasan nagyot. – Ha bemész az épületbe, fordulj balra és a második ajtó lesz az – paskolja meg finoman az arcom. – De vigyázz meg ne lássanak – mosolyog, mire bólogatni kezdek, aztán kitépem magam a karjai közül és elindulok arra amerre mondta.

-         Kisfiam, hova mész? – kap el anyu az ajtóban, mire csak megcsóválom a fejem és haladok tovább. – Niko – hallom, ahogy utánam kiabál, de csak egy cél vezérel. Beszélnem kell Leenaval. Muszáj. Kopogás nélkül rontok be a szobába, majd azonnal kulcsra is zárom az ajtót. Amint megpillant, felsikít és a paraván mögé bújik. De késő. Láttam. Láttam, hogy a törékeny alakját milyen finoman vonja körbe a tört fehér selyem. Olyan akár egy igazi angyal. Az arcát lágy csigákba keretezik a gesztenyebarna fürtök. Nincs mit tagadni. Álomszép.

-         Mit keresel te itt? – les ki a spanyolfal mögül.

-         Beszélnünk kell – csuklik el a hangom.

-         Mégis miről? – néz rám értetlenül. – Nem ennek a cuccnak kéne rajtad lennie Niko. Mondd, hogy nem öntötted le semmivel – mosolyog rám.

-         Nem – csóválom meg a fejem és közelebb sétálok hozzá. – Nem öntöttem le.

-         Baj van? – lép ki végül a ruhát takaró fal mögül végül. Ő sem igazán babonás, ahogy én sem. Bár ezek után, lehet annak kéne lennünk.

-         Nem vehetlek el – bököm ki, amit már egy órája tudok. Látom, ahogy lesápad, majd a székbe kapaszkodik.

-         Mi az, hogy nem vehetsz el? – kérdezi halkan, értetlenül, összezavarodva. – Valami baj van a papírokkal? – néz rám kérdőn.

-         Nem – fogom meg a remegő kezeit. – Nincs baj a papírokkal. Csak nem tehetem – suttogom halkan.

-         Miért? – kérdezi sírós hangon.

-         Leena figyelj rám – ölelem magamhoz szorosan, hisz ez nem csak neki, de nekem is nehéz. – Nem tehetem, mert nem vagyok benne biztos. Nem vagyok biztos benne, hogy jó döntés lenne ha most összeházasodnánk. Azt akarom, hogy egy életre szóljon. De kétségeim vannak és ezért nem vehetlek el – szorítom magamhoz a remegő karcsú testet, miközben imádkozom, hogy megértse.

-         Én is félek – szipogja, az ingem markolva. – De tudom, hogy jók vagyunk együtt – néz fel könnytől maszatos arccal. – Mindig jók voltunk Niko. Nem lenne hiba, örökre szólna – próbál meggyőzni, de döntöttem és nem változtatom meg a véleményem.

-         Lehetséges és ha így van, akkor te leszel a nő, aki mellett megöregszem – bólintok és lesimogatom a könnycseppeket az arcáról.

-         De nem most – susogja halkan, majd fürkészően nézi az arcom egy darabig. – Miatta igaz? Lia miatt.

-         Igen. Tudnom kell, hogy milyen lenne vele. Sose tudnék megszabadulni tőle, ha nem próbálom meg – simogatom meg az arcát gyengéden, remélve, hogy enyhítem a szavaim okozta sebeket.

-         Tehát most elhagysz, de ha nem működik vele a dolog visszajössz? – pislog rám hatalmasra tágult szemekkel.

-         Valami olyasmi. De ha nem vársz rám, azt is megértem – sütöm le most én a szemeim. Tudom, hogy sokat kérek és nem játszom tisztességesen.

-         Nem fog annyira szeretni, mint én – lép egyet hátra, majd leveszi a fátylat és finoman a székre dobja. – Most pedig menj és keresd meg. Próbáld meg – bámul rám az antik tükörből, ami a szobában van. A szívem valami furcsa melegség önti el. Talán hála. Hisz elenged mindenféle nagyjelenet nélkül. Fáj a szívem érte, de muszáj megtennem. Muszáj, hogy tudjam miről maradhatok le.

-         Ne haragudj – indulok el lassan az ajtó felé miközben hányni tudnék. Magamtól vagy a helyzettől? Nem is tudom. Csak azt tudom, hogy Leena elengedett, hogy könnyebb volt az egész, mint hittem. Még nem egészen dolgozta fel az agyam azt, ami történt az elmúlt percekben.

-         Várni foglak – fordul velem szembe és elszántan néz rám. Büszkén felszegett állal, keményen, akár a szikla.

-         Tudom – bólogatok, de a kezem már a kilincset markolja.

-         Menj – suttogja, mire kattan a zár én pedig, akár egy holtkóros rohanok. Lélekszakadva rohanok a reptérre, miközben őt hívom. A nőt, aki tegnap éjjel végre kimondta, amit akartam. Szeretlek.

Valaki eszelős módon zörgeti az ajtóm, már vagy negyed órája és nagyon úgy tűnik esze ágában sincs abbahagyni, míg be nem engedem. Félkómában egy szál semmibe tántorgok le az ajtóig, hogy feltépve az illető arcába üvöltsek.

-         Mi a faszomat akarsz hajnali háromkor? – kiabálok torkom szakadtából morcosan dörzsölgetve a szemem.

-         Hol van Lia? – sodor félre egy nálam majdnem két fejjel magasabb alak a küszöbről. – Lia – kiabál a házban, mire Yvonne és Jade is felbukkannak a lépcső tetején, én pedig becsukom az ajtót a váratlan vendégem mögött.

-         Nincs itt – köszörülöm meg a torkom álmosan, mire hirtelen a falhoz ken és nagyon közelről az arcomba sziszeg.

-         Hazudsz.

-         Nem hazudik – lépked le Jade az ingembe bújva a lépcsőn, Yvonne meg csak áll sóbálvánnyá dermedve és pislog a lovagra.

-         Khm… Elengednéd a torkom? – nyöszörgöm, ugyanis úgy szorítja az ujjait a nyakamra, hogy alig kapok levegőt. Ugyan lazít a szorításán, bár tudom, hogy nem a kérésem miatt. Jade varázsa rá is hatással van. Igen, a csaj az ő tökét is elkapta a puszta pillantásával, a laza eleganciájával, a magamutogatásával. Nem hozza zavarba, hogy a testéből szinte mindent lát egy idegen, inkább hanyagul rágyújt egy cigire és újra ránéz a hívatlan látogatóra, aki felzargatott minket éjnek idején.

-         Engedd el Koskinen – parancsol rá finoman, a hangjában mégis van valami furcsa fenyegetésszerű él, amit Niko is megérez és azonnal elengedi a torkom. Csak tudnám honnan ismeri Jade őt is… Ha vele is dugott én tuti felvágom az ereim. De míg ezen gondolkodom, tovább peregnek az események. 

-         Hol van? – néz Niko a lépcső tetején álldogáló szőkeségre, akihez lassan, de biztosan csatlakozik Louis és Lily is. Yv persze nem szólal meg, így kénytelen vagyok én oldani a feszült hangulatot.

-         Le kell cserélnem a biztonságiakat – morgok, miközben a nappaliba szambázok, hogy magam köré tekerhessek egy takarót. Bár… Én vagyok itthon. De mégis.

-         Te adtál nekik szabadnapot és te hagytad nyitva a kaput is – emlékeztet Jade mosolyogva, majd lepkeszárny finomsággal végigsimít a lapockámon, amitől azonnal görcsbe rándul a gyomrom.

-         Jogos, de most az a kérdés, hogy te mit keresel itt – fordulok Niko felé még mindig kissé duzzogva, amiért felkeltett és ha ez nem lenne elég még fojtogatott is kicsit.

-         Liát – vágja rá kapásból.

-         Csüccs –veregeti meg Jade a kanapét maga mellett, mire finn azonnal mellé ül. – Lia, mint gondolom észrevetted nincs itt. Tampa környékén kéne keresned drága – fordul vele szembe és azzal a hülye tanulmányozó, vesééig látó pillantásával méregeti. De Koskinen nem jön zavarba.

-         Neked ma van a nászéjszakád – találja meg Yvonne is a hangját.

-         Nem nősültem meg – suttogja rekedten, elkámpicsorodva, miközben rágyújt egy cigire, mire mindannyian megütközve nézünk rá. – Szeretem Liát, nem vehettem el mást feleségül – magyarázza. – De mit keres Tampában? És mikor jön vissza? És mégis miért nem veled van? – néz rám vádlón, mire nevetni kezdek.

-         Mert a madárka huss – intek légiesen a kezemmel egyet – elrepült a kalitkából.

-         Sose volt bezárva – köszörüli meg Jade a torkát, mire szemforgatva lehuppanok a fotelomba. Igaza van…

-         Az Isten verje meg. Valaki válaszolna? Mi a fenét keres Lia Tampában? – csattan fel Niko, mire mind rákapjuk a tekintetünk. Idegesnek tűnik, frusztráltnak.

-         Gyógyírt a sebeire – suttogom a szemébe nézve. – Én nem tudtam meggyógyítani. De lehet, hogy van valaki akinek sikerülhet – magyarázom, mire feldúlt arccal pattan fel.

-         Kicsoda? – fakad ki.

-         Sean. Sean Benson.

-         Na nem – nevet fel hitetlenkedve. – Az a pasas az apja lehetne. Nem. Te most csak szórakozol velem igaz? Na jó. Te ott – bök Lilyre. – Hol van Lia? – szegezi neki a kérdést.

-         Már elmondta Alex – pislog Lily nagyokat.

-         Oké, ha nem akartok segíteni az is jó – puffog, majd a kijárat felé indul.

-         Leülsz – parancsol rá Jade ellentmondást nem tűrő hangon, de Niko csak megtorpan. – Most – teszi hozzá kicsit finomabb hangnemben, mire ez a makacs öszvér visszasétál és helyet foglal a formás hátsóján. Ajjaj.. Ha Lia tudná, hogy megdicsértem magamban az elfuserált királyfija seggét… Magamban jót mosolygok, ahogy magam elé képzelem az arcát, de nincs időm merengeni, ugyanis Jade egy szempillantás alatt új játszmát kezd, olyat amiben ő irányít és csak remélhetjük, hogy a játék vége tényleg olyan lesz, mint ahogy azt ő megálmodta. Lia megérdemli, hogy boldog legyen. 

Jade… Hogy is fogalmazzak? Lenyűgöz. Irtó gyorsan jár az esze és a nyelve is, de úgy tűnik kedveli Liát és hegyeket is mozgatna érte. Felkészít mindenre, kioktat az ellenfélről, gondoskodik rólam én pedig figyelek. Figyelem, hogy miközben velem foglalkozik, hogyan pesztrálja Alexet, hogyan figyel oda minden apró részeltre, ami a házzal, a házban élőkkel kapcsolatos és hogyan szereli le Yvonne-t seperc alatt, aki finoman fogalmazva sincs oda értem. Néha elképedve figyelem az eseményeket. Reggelire az itt lévők whiskyt kortyolgatnak, majd ebédre kokaint fogyasztanak, éjszaka viszont beindul az élet és mindenki felpörög a drogoktól, a házra pedig simán ki lehetne írni, hogy bordély. Alig bírom a minden nap pontban hétkor megjelenő pillangókat levakarni magamról, de úgy tűnik Alex élvezi ezt az őrült hedonista életet. Megpróbálom az esti tivornyák közben elképzelni, hogy Lia is az idegenek közt sürög forog, de nem megy. Ő nem ide való. Nem Alex mellé.

Ő hozzám való.

Vajon helyes-e így gondolkodnom?

Hiszen elküldtem jó párszor, sőt az utolsó percben is, mikor már minden porcikám fájdalmasan sajgott érte, a lelkemről nem is beszélve, akkor sem állítottam meg. Pedig elég lett volna annyit mondanom neki, hogy: Nem veszek el mást feleségül, mert téged szeretlek. Hisz akkor már mélyen legbelül tudtam, hogy az esküvőmnek fuccs, hogy nem hajtom igába a fejem, mert képtelen vagyok rá.

Talán mindenki tudta már. Hisz amint kirohantam az ajtón, hogy taxit fogjak, jöttek a gratulációk. Mindenki szerint helyes döntést hoztam, bár anyám kicsit dühös, hisz ráhoztam a szívbajt, mikor meglátott a helyszínen. Ő már feladta a reményt. Vajon hányan voltak még így ezzel titkon?

De a legfőbb kérdés, hogy Lia mit gondol.

Ő feladta?

Feladott engem?

Sőt, sokkal inkább: feladott minket?

Van még esélyem?

Francba, ő úgy tudja, hogy megnősültem és most egy újabb zenésszel sütteti valahol a hasát Tampa egyik flancos tengerpartján. Ki tudja mit művelnek, míg engem szétmar itt ezen az átkozott kanapén a féltékenység. Nem tudok nem arra gondolni, hogy most, hogy esélyt adtam magunknak, ő mással van. Egy idegen férfi ér hozzá, hogy megcsókolja, hogy… Elég!

Ha így folytatom tovább, tényleg megőrülök. Nem számít, nem szabad, hogy számítson, hogy most mit művel, mert amint visszajön az enyém lesz. Szeret és én is szeretem. Hibáztunk mindketten, de most van esélyünk helyrehozni. Ugyan az utolsó pillanatban ébredtem erre rá, de hát inkább most, mint soha. Már csak annyi kell, hogy felhívjon valakit, hogy visszajött.

Az utolsó Tampai reggel. Teljes nyugalom. Hiába nyitom ki a szeme és várom a keserűséget, mert vissza kell mennem, nincs sehol. Egyszerűen csak nyugodt vagyok. Más talán azt mondaná, amit érzek az puszta beletörődés. Biztos van, aki úgy hiszi, beletörődtem a sorsomba és, hogy elfogadtam azt, hogy Niko Koskinen nem lehet az enyém, mert egy hete már máshoz tartozik.

De én mégsem így gondolkodom. Én úgy érzem büszke lehetek, hisz nincs mit szégyellnem. Miért is lenne? A szerelem nem szégyen és lehet, hogy sok-sok időbe fog telni míg elfelejtem, de egyszer talán majd jön más, aki ugyan úgy felkavar. Talán Sean, aki mosolyogva főzi le a reggeli kávét és hagyja, hogy a konyhaasztalon ülve lógassam a lábam mosolyogva, az óceánt figyelve.

-         Tessék tündérke – nyom egy bögrét a kezembe mosolyogva, mire hálásan pislogok rá és felé terelődnek a gondolataim. Egész héten nem csináltunk semmit. És a semmit szó szerint kell érteni. Ő olvasott én tv-t néztem, aztán cseréltünk. Néha úsztunk egyet és igen, egyszer elvitt egy part menti bárba is, ahol sikerült Istenesen leinni magunkat, de nem beszélgettünk igazán. Csak a legszükségesebb dolgokat vitattuk meg, mint például, hogy mi legyen az ebéd, vagy ki megy hamarabb zuhanyozni.

Azt tudtam, hogy gondolkodni akar és ez a hét arra jó, hogy a turnéja ellőt kitisztítsa az agyát és a szervezetét, de hogy így teszi ezt… Erről álmodni se mertem. Azt hittem az ágyban akarja tölteni az idejét, erre pedig még csak meg sem csókolt. Én az egyik szobában aludtam, ő meg a másikban, az első éjszakát leszámítva, amikor ismét rémálmom volt. Pete és Mira újra kísértettek, bár nem tudom miért… Rég nem bukkantak fel, de most újra megjelentek. Talán valami jel volt, talán nem, én igazán nem tudom. Az biztos, hogy Sean ébresztett, majd átölelt és velem maradt egész éjjel. A karjai közt pedig biztonságban voltam, a teste azon éjjelen puha volt és meleg, a bőréből áradó illat teljesen lehiggasztott és ez a kábult álomszerű varázs még most is tart. De vissza kell térnünk a valóságba.

-         Felhívlak – ölel át a lakásom kapujába, miután kiszedte a taxiból a csomagomat. Újból mélyeket lélegzek az illatából, komolyan olyan, mintha valami drog lenne, de kényszeresen úgy érzem, hogy a lehető legtöbbet kell magamba szívni belőle, hogy kibírjam az életemet.

-         Mikor? – nézek rá, mint valami szerelmes csitri, de csak újabb nevetéssel válaszol.

-         Tündérke, az idő… - kezdi el, de én fejezem be helyette.

-         Nem számít.

-         Nem bizony – puszilja meg az orrom hegyét, majd végigsimít a hajamon.

-         Sean – szólok utána, mikor visszaszállna a taxiba, mire satuféket nyom és kérdőn pislog rám. – Miért nem csókoltál meg az egy hét alatt egyszer sem? – ráncolom össze a homlokom, mire olyan öblös férfias nevetés szakad ki belőle, amilyet régen hallottam és amitől görcsbe rándul az ember lányának a gyomra.

-         Múltkor te nem csókoltál meg, hát most én nem tettem. Nem jött még el az a pillanat, amikor meg kéne csókoljalak – kacsint rám.

-         És mikor jön el? – kiabálok utána, mikor beül az autóba és becsukja maga mögött.

-         Nekem van időm tündérke – nevet fel, miután lehúzta az ablakot a taxi pedig elindult, én meg csak állok lefagyva és kezdem kapisgálni, hogy ez a pasas nem úgy működik, mint a többi. Ő sokkal furcsább és különlegesebb…

A lépcsőn felmászva, valamiért vibrál a levegő, de én ostoba ezt is az előbb eltávozó férfinak tudom be. Mikor felérek az utolsó lépcsőfordulóhoz, akkor viszont szimatolni kezdek. Valami ismerős illat terjeng a levegőben. Intenzív, nagyon intenzív.

Dohány.

Parfüm.

Niko.

Ott ül az ajtóm előtt, hosszú fekete kabátban, egy fekete farmerben és tornacipőben. A szemei a szokottnál is karikásabbak, a haja a kócosnál is kócosabb, a bőre pedig hófehér, mint a frissen meszelt fal. A hosszú kecses ujjai közt egy szál cigaretta füstölög, de amint meglát azonnal felpattan és kidobja a nyitott ablakon az égő csikket, aztán leporolja magát. Én meg nagyokat pislogok egy darabig. Most valaki nagyon, de nagyon csúnya tréfát űz velem ugye? Nem szívtam semmit egy hete, nem is ittam, nem hallucinálhatok. Hát akkor nincs más magyarázat, minthogy elment az eszem, míg felértem a harmadikra.

A lépcső tetején állva ledobom a táskám a földre és kirobban belőlem a nevetés. Ha már őrült vagyok legalább élvezem. Hisz mi a fenét is keresne ő itt? Nős… Valahol süttetnie kéne azt a büntetni valóan tökéletes, lapos, bársonyosan puha és hihetetlenül sápadt bőrrel fedett hasát a nejével. És azt is teszi. Csak az agyam szórakozik velem. Hihetetlen, hogy mikre nem képes a képzelet, meg a megkattanás. Zseniális, de tényleg.

A képzelt Nikom zsebre tett kézzel ácsorog előttem, bizonytalanul egyik lábáról a másikra állva és még az előbbinél is fehérebb. Az alsó ajkát rágcsálja, a nadrágzseben pedig átsejlik, hogy az ujjaival a combján dobol.  Ideges?

Nem, az igazi Niko sosem ideges, tehát ez itt előttem csak egy rossz agyszülemény.

Hisz az igazi Niko mindig hűvös, magabiztos és kemény.

Ez pedig itt nem más, mint valami roncs. Egy korcs utánzat.

-         Miért nevetsz? – találja meg végül a hangját, ami pont ugyan olyan, mint az igazié, csak sokkal bizonytalanabbul cseng.

-         Semmi, semmi – legyintek, majd felkapom a cuccom és az ajtómhoz lépek. A kulcs könnyedén elfordul a zárban, én pedig belépek az ódon falak közé. Még mindig nem egy palota, de legalább az enyém. A kulcsaim a poros dohányzóasztalon landolnak, én meg az ablakhoz sétálok, hogy némi friss levegőt engedjek a dohos szagú falak közé.

-         Bejöhetek? – hallom meg a rekedt hangot, mire felé fordulok és csak most tűnik fel, hogy nem csuktam be a bejárati ajtót.

-         Tehetek ellene bármit is? – merül fel bennem a kérdés, de csak az értetlen félrebiccentett fejű ismerős idegen reakciója döbbent rá, hogy hangosan is kimondtam, amit gondoltam. Viszont ő továbbra is a küszöbön toporog, majd mély levegőt vesz és átlépi a pokol kapuját. Na jó, ez túlzás, de tényleg olyan fejet vág, mint minden egyes ismerősöm, aki beteszi a lábát a lakásomba. Rajta is látszik az undor és az, hogy nem érti mit keresek ebben a kis koszfészekben. Ő viszont nem szól semmit. Így egyre biztosabb vagyok viszont abban, hogy csak valami elmebeteg képzelgés. De ha az, miért nincs gyűrű az ujján? Hisz nős és ezt a tudatalattim is tudja, ergo rá kéne kerülnie az ujjára egy aranygyűrűnek. Na jó mégsem arany. Niko nem az az aranyt hordó fajta. Fehérarany inkább. Vagy ezüst. De mondjuk ha én mentem volna hozzá tuti nem valami szokványos gyűrűt választok. Ha jobban belegondolok Nikohoz a fa illik a legjobban. Fából egyáltalán lehet gyűrűt csinálni? Biztosan. Igen azt hiszem az lett volna a tökéletes választás. Egy egyszerű sima fagyűrű, amin látszik az erezet, finom lakkréteggel bevonva. Hisz a fák gyönyörűek és tudom, hogy ő is imádja őket. Éppen ezért nem is értem Leena miért egy amerikai tengerpartra szervezte az esküvőjüket. Egy finn erdő… Na igen. Az pompás lett volna. De Niko meg a napfény? Oké a naplementét szereti, de a meleget nem.

A fenébe elég lesz. Kár ezen agyalni.

- Lia – suttogja, egyre közelebb és közelebb lépve, amitől ösztönösen hátrálni kezdek, hisz az illata fojtogatóvá teszi a levegőt. Mindenhol ott van, árad a pórusaiból. De nem! Csak megőrültem. Talán fel kéne hívni Alexet, hogy jöjjön értem. Lehet, hogy túlságosan rákaptam a drogra és most egy hét után jelentkeznek az elvonási tünetek. Elég gáz ha már tisztán is hallucinálok. Vagy tényleg valami nem stimmel velem? És mi van ha agytumorom van? Jézus. Túl fiatal vagyok még… Én nem… Nem akarok meghalni.

A hátam hirtelen a hideg téglának simul, egy meleg test pedig az enyémhez. Dobog a szíve, lélegzik és azok a hülye zöld szemek. Nem hiszem el. Már egy képzelgésnek is bedőlök? – Kulta, mi a baj? – emeli fel a kezét és nagyon finoman megcirógatja az arcom, amitől kocsonyává válnak a térdeim és remegni kezd az egész testem. Mire feleszmélek, már patakokban folynak a könnyeim, bár magam sem tudom miért. Csak remegek a karjai közt, akár a nyárfalevél, kapkodok a levegő után, mert azt hiszem jobb lesz, de nem, mert csak romlik az egész, hisz az illat, a dohány és parfüm keverékének édes kombinációja eltelíti a tüdőm.

Rémült, akár egy őzike. Talán hátrább kéne lépnem, lehet, hogy zavarja, hogy ennyire közel vagyok hozzá, hogy fölé tornyosulok. Nem tudom. Az arcán gyors egymás utánba peregnek le a könnyek, amitől teljesen összezavarodom. Tippem sincs, hogy miért sír, de azt se értem, hogy miért nevet közben levegő után kapkodva. Mint egy őrült úgy néz rám.

-         Kulta – suttogom ijedten, mire hirtelen megdermed és csak bámul rám. A tenyerét a mellkasára szorítja, de így látom a nyakán lüktető éren, hogy mennyire szapora a pulzusa.

-         Nem lehetsz igazi megint – csóválja meg a fejét, nekem meg kell egy jó másodperc, mire rájövök, mit akar ezzel mondani.

-         Nem vettem el, igazi vagyok és érted jöttem. Szeretlek – mosolygok rá, mire megint nevetni kezd.

-         Tényleg megbolondultam – kacag a fejét csóválva.

-         Nem – ölelem át és egy puszit nyomok a homlokára. Sok ez neki. Egy hete még elengedtem, most meg azt mondom szeretem. Túl sokáig szórakoztam, joggal gondolja, hogy szimplán elment az esze. Zaklatott és ezen nincs mit csodálni.

-         Mondd megint – suttogja.

-         Mit? Hogy szeretlek? – ölelem még mindig szorosan magamhoz. Olyan jó a karomban tartani. Mindig így kéne lennie ennek. És így is lesz.

-         Igen, mondd – bólogat bőszen, mire rajtam a sor, hogy mosolyogni kezdjek.

-         Szeretlek és ha kell ezerszer elmondom neked. Van rá időnk, ha úgy alakul akár egy egész életnyi – somolygok bőszen. Egy darabig furcsán néz rám, mintha mérlegelne valamit, ettől pedig újra elbizonytalanodom. Nem tudom mit akar vagy mi történik egyáltalán, pedig most a fél karom odaadnám azért, hogy a fejébe láthassak. Érdekel, hogy milyen gondolatok peregnek odabent, bár tudom, hogy ez lehetetlen. Csak remélni lehet, hogy nem küld el a pokolba.

-         Én is szeretlek – suttogja halkan, mire mázsás kőtömbök gurulnak le a szívemről. Csak most tűnik fel mióta cipelem őket és mekkora teher volt rajtam.

-         Mondd megint – simulok hozzá boldogan, hisz nem akarom elhinni, hogy igaz lehet. Piszok mázlista lehetek, hisz a nő, akit szeretek viszont szeret és hiába minden hülyeségem ad még egy esélyt.

-         Szeretlek – susogja mélyen a szemembe nézve, mire közelebb hajolok hozzá, hogy megcsókolhassam, de meglepő módon eltol magától, aztán ellép előlem. Csak egyszerűen kisiklik a kezeim közül. – Viszont – perdül velem ismét szembe és a tekintetét az enyémbe fúrja. – Vége van. Elkéstél Niko. Vége.

-         Nem – csóválom meg a fejem döbbenten, miközben kipréselem magamból ezt a kis szót.

-         Késő – suttogja. – Menj el.

      -     Ne – nyöszörgöm, miközben az egész világ felfordul körülöttem.