A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2012. május 28., hétfő

77. Múzsa vagy szajha?


18+

" Elfelejtheti valaki szerelmét, el bosszúját, elvesztett gazdagságát; de múzsáját soha! Visszatér az hozzá, akárhányszor elűzi s gyönyörökkel árasztja el szívét."

-         Ezt vedd fel. – adom rá a bőrkabátom, ugyanis az ő pulcsijából már csavarni lehet a vizet. Nem akarom, hogy megfázzon. Szerencsére nem akadékoskodik, szó nélkül felveszi a dzsekit. Próbálok kemény lenni, de valahol mégis megmosolyogtat, hogy ilyen szeleburdi, bolond nőszemélyt sodort az utamba az élet. Persze ezt az istenért se mutatnám ki neki. Jobb ha kicsit bűnhődik és szégyelli magát, hisz van miért. A sapkám is ráadom, bár nem sokat ér, de nem érdekel. A kezeink egymásba kulcsolódnak, úgy haladunk tovább. Nem szólok hozzá, mereven előre szegezem a tekintetem, de mégis érzem, hogy lopva rám pillant. Tudom mit csinál. Az alsó ajkát harapdálja és azon gondolkodik mivel is törje meg a csendet, de ennek nem most van itt az ideje. Majd holnap. Most álmos vagyok és semmi másra nem vágyom, minthogy egy forró zuhany után magamhoz ölelhessem és aludjak.
-         Niko – suttogja a nevem bátortalanul.
-         Semmi Niko – mordulok rá, mire látványosan összehúzza magát és próbálja felvenni a tempómat. Csak most veszem észre, hogy szinte rohan mellettem. Na igen, az én lábaim majdnem kétszer olyan hosszúak, mint az övéi, ezért ha én szaporán lépkedek, akkor neki tényleg majdnem futnia kell. Kicsit lassítok, de azért még így is elég gyorsan haladok a szakadó esőben. Próbálom mindennek a jó oldalát nézni, de pokolian nehéz. A helyzetben egyetlen jót találok. Nem Los Angelesben vagyunk. Nem döglök meg a melegtől, nem folyik a seggemen is víz és nem égeti le a pofámról a bőrt az a kurva Nap. Helyette szakad az eső és szívom a szmogot, de mégis jobban őrülök ennek, mint a forróságnak.
-         Nem beszélhetnénk? – Kérdezi halkan, mikor befordulok az egyik utcasarkon, magammal rángatva őt is, akár egy rossz gyereket. Komolyan, mintha az apja lennék és ő nem lenne más, mint egy lázadó kiskamasz, aki kiszökött éjjel a tiltásom ellenére bulizni. Nem akarom tudni mit gondolnak rólunk az emberek. Kurvára nem.
-         Nem – sziszegem. – Te akartad, hogy az legyek aki, szóval most leszel szíves befogni azt a gyönyörű szád. Ma már nem akarok semmi baromságot hallani – nézek rá ingerülten. Magam sem tudom miért vagyok ideges. Jah, de. Mégis tudom. Azért mert hajnalban, ahelyett, hogy aludnék egy kibaszottul kimerítő repülőút után, rohangálnom  kell az esőben egy kurva temetőbe utána, mert még csak arra se méltat, hogy közölje, hova a picsába is rohan egy üveg vodkával és egy doboz cigivel, telefon nélkül, az éjszaka kellős közepén egy rémálomból felébredve, ami után egy törpét hív helyettem. Na, igen. Így már világos, hogy miért szivárog ki éppen a fülemen is gőz.
A lakásba érve, egyszerűen belököm az ajtót lecibálom róla a vizes göncöket és a könyökénél fogva húzom a szobája felé, de a nappaliból értetlen tekintetek merednek ránk. Látom Mikán, hogy műsorra számít, de abból most nem eszik.
- Mi a fasznak vagytok még fenn? – Nézek rájuk kérdőn.
- Mi csak kíváncsiak voltunk, hogy… - kezdi halkan Jari, de leintem.
- Él, jól van, csak flúgos – nézek Liára mérgesen. – Húzás aludni – adom ki a parancsot, mire ők jó gyerekek módjára, felállnak és visszavonulnak, ahogy mi is tesszük. Nagyon helyes…
Amint becsukódik mögöttünk az ajtó elfordítom a kulcsot a zárban. Eszem ágába sincs megkockáztatni, hogy megint vándorolni kezdjen, aztán a fürdőbe trappolok pár törölközőért. Mire visszaérek már az ágyon ül egy szál bugyiban és kapucnis pulcsiban, aminek az ujja a kézfejéig ér. Kócos és szomorú, de ez most nem kifejezetten hat meg. Csak a védelmezőösztönt kelti fel bennem.
-         Szárítsd meg a hajad – szólok rá halkan és kicsit gyengédebben, mint ahogy eddig beszélem vele.
-         Mi lenne ha nem mondanád meg, hogy mit csináljak? – Villannak meg a szemei és a kívánatos puha ajkait csíkká préseli. Cseppet sem tetszik ez a hanglejtés. Túlságosan támadó. Ó, na már csak ez hiányzott. Még, hogy ő támad! Még mit nem. Röhög a vakbelem, de tényleg. Én futkosok utána, engem vesz semmibe és még ő akad ki, mikor rászólok, hogy szárítkozzon meg, mert én hülye barom állat még így is, még most is féltem, hogy megfázik.
-         Elég legyen a hisztiből. Húzzál hajat szárítani. Most – csattanok fel.
-         Nem vagy az apám, nem mondhatod meg mit csináljak. Ha vizes hajjal akarok aludni akkor úgy fogok. Ez az én szobám és az én lakásom, itt azt csinálok amit én akarok – áll fel, keresztbe fonva a mellkasa előtt a karjait, mire végképp elgurul a gyógyszerem.
-         Na idefigyelj te hülye liba – lépkedek hozzá közelebb, mire ő hátrálni kezd, egészen addig, míg a háta a falnak nem ütközik, én meg szorosan elé lépek, de nem érek hozzá. A tenyereim a feje mellett kétoldalt a falnak támasztom és mérgesen nézek le rá, hogy tudja, bajban van. – Ne vesd el a sulykot. Jót akarok neked, nem veszed észre? Nem akarom, hogy bajod legyen. A kurva életbe, mi lenne ha felfognád végre, hogy hozzám tartozol? Hogy itt vagyok és nem bántani akarlak hanem óvni? Nem mellékesen még mindig csak egy gyerek vagy. Lehet, hogy a te neveden van a lakás, de nem te tartod fenn. Az, hogy apuci megvette neked és fizeti a számlákat, nem jelent semmit. Tudod mi a tiéd? Az a kis porfészek Los Angelesben. Az a tiéd, azt te fizeted, ahhoz van közöd, arra büszke lehetsz, erre ami itt van nem! Nem te dolgoztál meg érte, szóval ne merészeld azt mondani, hogy a tiéd. És tudod mit? Nem csinálod azt amit te akarsz, addig amíg faszságokat művelsz. Ha kell a saját baromságaidtól is megvédelek, mert kellesz, mert együtt vagyunk és tudod mit? Torkig vagyok vele, hogy mindig támadsz, mikor bizonytalan vagy, vagy félsz. Szóval most fogod magad, bemész a fürdőbe, megszárítod a hajad, megengeded a meleg vizet beállsz a zuhany alá, addig én leoperálom magamról ezt a sok vizes göncöt, aztán megyek utánad. És utána tudod mi lesz? Megtörölközünk, felöltözünk, bemászunk a paplan alá, hozzám bújsz, megcsókolsz, becsukod szépen a szemed és alszol. Érthető voltam? – Szűröm a szavakat a fogaim közt, miközben figyelem, hogy a kemény arcvonások, hogyan lágyulnak el fokozatosan. Aztán nagyon lassan felemeli a karjait és átöleli a derekam.
-         Hiányzott ez a Niko – mosolyodik el, mire fújtatok egyet, ő meg felkuncog. – Oké, oké, megyek már – nyom egy puszit a vállamra és tényleg elindul a fürdő felé.

Mosolyogva szárítom a vizes loboncot a fejem tetején, aztán ugyan olyan vigyorral a képemen kötöm fel. Végre megint az-az állat van a szobámba, akibe belezúgtam anno Helsinkiben. Kemény, erős, sérthetetlen, parancsolgató, határozott és veszélyes. Én meg imádom. Amint megnyitom a zuhany csapját, nyílik az ajtó és ő lép be mögém. Csodálattal nézem a meztelen testét, amit még mindig tökéletesnek találok. Olyan, akár egy görög Isten. Magas és nyurga, a háta széles, a csípője keskeny, a végtagjai lehetetlenül hosszúak, a nyaka kecses, a bőre makulátlan az arca pedig lélegzetelállító. De még most is a szemei azok, amik megbabonáznak. Teljesen belebolondultam. Már nem tűnik dühösnek, inkább csak fáradt és ehhez mérten is viselkedik. A tusfürdőt a tenyerébe nyomja, majd elkezdi dörzsölni a testem, miközben hagyja, hogy én is ugyan úgy simogassam a szappanos kezeimmel, a forró vízsugár alatt állva. Látom rajta, hogy alig bírja nyitva tartani a szemeit, néha elnyom egy-egy ásítást, de van aminek még ilyen állapotban sem tud parancsolni és az a teste. Bárhol érek hozzá, görcsbe rándulnak az izmai, én meg pokolian élvezem, hogy ilyen hatást váltok ki belőle.
-         Hagyd abba – mosolyodik el, mikor megint a hasa alján lévő tetoválást kezdem simogatni, aztán hátat fordít nekem. – Inkább masszírozz meg. Rám fér – néz rám a válla felett, én meg megbabonázva nyújtózkodom felfelé, hogy a lapockáin végigsimítva elérjem a vállait. Csak pár percig tart az egész, utána elzárja a csapot és kimászik a tus alól. Egy törölközőt csavar a dereka köré, egy másikat pedig a kezembe nyom, aztán csak úgy, se szó se beszéd magamra hagy. Nem haragszom rá emiatt, bár furcsállom, hogy nem esik nekem, csak kivonul a fürdőből akár egy király. Mire utolérem, már egy hosszú mackónadrágban mászik be az ágyba. Én is belebújok a pizsamámba és követem a paplan alá, ahol magához szorít, bezsebeli a csókját, jó éjt kíván és aztán rá félpercre már egyenletesen szuszog is. Én meg továbbra is figyelem őt, mosolyogva, simogatva a finom, puha bőrét.
-         Nagyon szeretlek – suttogom a fülébe mikor én is kezdek elálmosodni bár tudom, hogy nem hallja, mégis úgy érzem, hogy elalvás előtt ki kell böknöm ezt. Alig hozzáérve nyomok egy puszit a szája sarkába, mire még közelebb húz magához, dünnyög valamit az arcát pedig teljesen a nyakamba temeti. Megnyugtató a karjai közt lenni, mellette aludni.

Reggel egy tüzes csókkal ébreszt, ami meglep, de mosolyogva viszonozom, bár hirtelenjében azt se tudom, hogy hol vagyok. Nem is érdekel igazából, tök mindegy a hely, a fontos, hogy ő csókol és az ő illata vesz körbe. Nincs időm kinyitni a szemem, a nyelve már a számban van és ádáz csatát vív az enyémmel. A kezei a pólóm alá siklanak, az ujjai birtoklóan marnak a csípőmbe.
-         Reggelt - morogja a számba, majd az ajkai átvándorolnak a nyakamra, amibe finoman beleharap, én meg felnyögök. Nincs időm megszólalni, észhez térni, már ki is hámozott a felsőmből, de olyan szenvedélyesen, hogy azonnal lángra lobbantja a bőröm, a simogató mozdulatokkal, amivel egyre feljebb csúsztatja a derekamon az anyagot, a felszabadult bőrfelületet pedig apró harapásokkal borítja el.
-         Úr Isten – szakad ki belőlem, mikor a fogai a mellbimbóim kezdik karcolgatni. Vad és heves, én meg teljesen elveszítem tőle a fejem.
-         Kívánlak – nyal végig a torkomon, aztán ismét lecsap a számra. Szív, harap, markol, egy remegős kocsányává változtatva a csontjaim.
-         Basszus – mélyesztem a körmeim a hátába, mert már most azt se tudom hol vagyok és mit csinálok, mire ő szisszen fel fájdalmasan, majd még vehemensebben esik nekem. Az ujjait a combomba mélyeszti, de nem ér másképp hozzám, pedig azt várom, hogy elmerüljön bennem és újra egyek legyünk. De nem, ő mást akar. Az őrületbe kergetni. Erőszakosan a fejem fölé emeli a csuklóim, hogy a párnába szoríthassa őket, majd ismét lecsap a számra. A fogaink az erőtől összekoccannak, de semelyikünket nem érdekli a dolog. Tépjük a másik ajkait, a nyelvét hol a számba csúsztatja, hol pedig visszahúzza, én meg felnyögök, mikor elveszi tőlem a játékom. Próbálom elkapni a nyelvét a nyelvemmel, de nem enged. Ő diktál. A testem egyre jobban lüktet, minden porcikám visít érte és a gyönyörért amit adni tud. Soha, de soha nem hittem volna, hogy már ennyitől képes vagyok elélvezni, de most határozottan nagyon közel állok ahhoz, hogy átlépjem azt a bizonyos határt. A vágy amit gerjeszt egyszerűen felemészt. Játszik velem, én pedig erőtlenül vergődök alatta, amit kifejezetten élvez, legalábbis a szemei csillogása és az önelégült mosolya erről tanúskodik.
-         Kibaszott gyönyörű vagy mikor íjként megfeszülsz alattam – nyal végig a két mellem közti ösvényen, amitől még inkább meghajlik a testem.
-         Niko – nyöszörgöm, mikor a vállamba harap és nem ereszt, csak hozzám dörzsöli a kőkemény férfiasságát, amitől már csillagokat látok. Hihetetlen.
-         Csss, élvezd – csókolja végig az állam vonalát, majd az egyik kezével elengedi a csuklóim, mert pontosan tudja, hogy elég a fél mancsa is ahhoz, hogy gúzsba kössön és mozdulni se tudjak. Hát még mikor a felszabadult kezével a belsőcombom kezdi simogatni, majd váratlanul két ujját is belém csúsztatja, úgy érzem magam mintha a mennyben lennék. Már csak sóhajtozásra futja, a szívem éppen készül felmondani a szolgálatot, ennyi gyönyört ugyanis még ő sem tud elviselni. A testem lúdbőrözik, verejtékezik, a torkom csak erőtlen sóhajok hagyják el, miközben vergődök a fölém tornyosuló, életerős, illatos és kívánatos férfitest alatt, akár egy partra vetett hal. Próbálok gátat szabni az élvezetnek, de nem megy. A kezei édesen gyötörnek, kínoznak és hiába akarok vele elélvezni, nem bírom tovább. A kielégülés bódító érzése futótűzként árad szét a testemben, görcsbe rántva minden porcikám és ő ekkor dönt úgy, hogy az ujjait kihúzza belőlem és szusszanásnyi időt se hagyva nekem, úgy siklik belém, mintha mindig is egyek lettünk volna, ezzel pedig azt éri el, hogy fuldoklom a kéjben. A szemeim fennakadnak, a gerincem lassan eltörik annyira meghajlik, de őt ez kicsit sem érdekli. A csípőmbe markol és irdatlan tempóval kezd mozogni bennem, amit alig bírok követni. Az orgazmus szinte minden erőt kivett belőlem, így korán reggel, de aztán valami megmagyarázhatatlan erő arra késztet, hogy kapjam össze magam. A kezeim is szabadok már, így nincs mi visszatartson attól, hogy érintsem, csókoljam és simogassam, a tejfehér selymes bőrt. A hangok amik a torkából törnek fel, mikor a formás fenekébe markolok, hogy még jobban magamba húzzam, megérnek egy misét, hát még a férfias nyögések, mik akkor kívánkoznak ki belőle, mikor a hasa alján lévő tetoválást végigkarcolom a körmeimmel, miközben a fülcimpájába harapok. Megveszek érte és már megint a mennyország kapujában ácsorgok. A mozdulatok egyre állatiasabbá válnak, a karjai birtoklóan kulcsolják körbe a derekam, hogy egyetlen mozdulattal megfordítsa a helyzetünk, de egy fejrázás és két lökés után, mintha nem is ezt akarta volna tenni. Visszafordít maga alá, a sarkára ül, felránt az ölébe, a fenekembe markol és a nyakam harapdálja, amitől felszisszenek, hisz a fogai szinte feltépik a bőröm. Kész, végem van, nem bírom tovább. Tompa sikollyal adom tudtára, hogy ismét a fellegekbe repített, de rá kell jönnöm, hogy a saját élvezete sokkal jobban lefoglalja. A vállamba harapva hörög és remeg, én meg csak szorítom magamhoz, a nyakába lihegve. Aztán puff megszűnik a világ, hanyatt dőlök az ágyon, ő pedig rajtam feküdve kapkod levegő után.
-         Neked is jó reggelt – mosolyodok el, óráknak tűnő percek után, még mindig zihálva, dübörgő szívvel, mire azonnal felkuncog.
-         Nem bírtam tovább aludni, aztán meg nem tudtalak tovább nézni. Olyan álomszép vagy mikor alszol, hogy azonnal kanos leszek – emeli fel a fejét és csillogó szemekkel néz rám.
-         Ezért sose kérj bocsánatot – csókolom meg. Sokáig fekszünk összebújva, egymást cirógatva.


A konyhába együtt csattogunk le, mindenkit megelőzve. Még nagyon korán van, a napsugarak is halványan derengenek még, de mi már bekapcsoltuk a rádiót és fő a kávé is. Nevetve csókolózva hallgatjuk a reggeli műsort, miközben paradicsomot, uborkát és sajtot szelünk a reggelihez. Cseppet sem vagyok éhes ugyan, de azt pontosan tudom, hogy Mad vagy Mika elődugja az orrát, akkor az első amire le fognak csapni az a kávés kancsó lesz a második pedig a hűtő. Nem is figyelek az amerikai csacsogásra, de hirtelen feltűnik, hogy Lia megdermed mellettem és megáll egy mozdulat közben. Mintha lefagyott volna. Hitetlenkedő mosoly játszik az arcán, én pedig nem értem mi történt.
- Kulta – suttogom, de leint bár továbbra is rendíthetetlenül mosolyog. Próbálok rájönni, hogy mi a baj, de ha jól hallom senki olyannak nincs köze a dalhoz, akit ő ismerne. Finoman kopog az ujjaival a pulton és dúdol egy dallamot, mintha pontosan tudná, hogy mi után mi jön, aztán ugyanakkor csendesül el, mikor a srác is befejezi az éneklést.
- Ryan Brown dalát hallhattátok, szerintem zseniális lett. Ki ihlette ezt a gyönyörű szöveget?
- Egy lány – hallok meg egy hanyag rekedt választ, mire kínjában a riporter felnevet, bár kétségtelenül frappáns a srác.
- Szeretnék a lány helyében lenni – hangzik fel ismét a női hang. – Tehát ez azt jelenti, hogy nem vagy facér, vagy éppen azért született ez a keserédes vallomás, mert vége lett? – Faggatózik tovább.
- Lelépett a gyönyörűségem, egyedül vagyok – hallatszik fel az unott válasz. Ismerem az ilyet. Szabadulni akar, minél gyorsabban.
- Hát, ahogy elnézlek, nem sokáig maradsz egyedül. Még sose láttam ilyen szemeket – magyaráz a nő, mire Lia felkuncog.
- Ki ez a pasi? Ismered? – Nézek rá kérdőn, mire mosolyogva bólogatni kezd.
- Sikerült neki – nevet fel hirtelen és a nyakamba veti magát.
- Lia, nem értek semmit – ölelem át, de azét örülök annak, hogy örül.
- Ryan miatt voltam Clevelandben, egy darabig jártunk vagy nem is tudom mit műveltünk és ezt a dalt – mutogat a rádió felé. – Nekem írta – bök magára önelégült mosollyal az arcán, bár ezzel engem cseppet sem tesz boldoggá.
- Neked hány pasihoz is volt közöd? – Szalad ki a kérdés a számon, mire elfehéredik és villámok ezreit küldi felém a szemeivel.
- Ezt ugye most nem úgy értetted – sziszegi halkan, mint egy mérges kígyó.
- Hogy úgy? – Nézek rá értetlenül.
- Úgy, hogy egy ribanc vagyok, mert nem te vagy az egyetlen pasi akihez közöm volt. Már nem azért, de én se kérdezem meg, hogy hány nőt döngettél meg – csattan fel. – Hím soviniszta faszfej – morog visszafordulva a zöldségekhez.
- Na hékás, én nem azért mondtam csak elgondolkodtató, hogy… - kezdenék bele a magyarázkodásba, amivel persze semmit nem érek el csak azt, hogy a dühtől elvörösödik az arca és hozzám vág egy paradicsomkarikát, ami a mellkasomon csattan, majd a padlóra pottyan.
- Fogd be. Azért mert te pasi vagy, nem dicsőség, hogy gőzöd sincs hány nővel keféltél már. És ha elítélsz vagy kiakadsz azon, hogy nekem sem három férfi volt eddig az életemben, akkor igazán gyökér vagy – emeli fel a hangját.
- Igenis tudom hány nővel voltam együtt – akadok ki. – Körülbelül – halkulok el hirtelen. – De egy nő az más, mint egy pasi – bökök rá.
- Ugyan mégis miért? – Tárja szét a karjait és kérdőn néz rám.
- Mert egy nő teste az szent és élete párja, aki a mi estünkben én vagyok, jobban szeretné ha nem egy használt útszéli templom lenne az övé, hanem egy különleges szentély, amibe csak ő teheti be a lábát – fogalmazom meg kissé kuszán mit is gondolok erről.
- Tehát szűznek kéne lennem? – Kacag fel gúnyosan.
- Tekintve, hogy reggel mit műveltünk esély sincs erre, amit nem is bánok, csak jobban örültem volna neki, ha nem ment volna át rajtad fél New York – fakadok ki, mire nyakon önt a felvert nyers tojással, ami a rántottához volt előkészítve. A döbbenettől csak tátogok, ő viszont továbbra is védi az igazát.
- Nem vagyok kurva, de ha mégis, hát neked akkor sem lehet egy szavad se. A fél világhoz képest, fél New York nem nagy cucc – üvölti le a fejem.
- Ajaj, rosszkor jöttünk – köszörüli meg Mad a torkát, Yv kezét fogva, de látom rajta, hogy alig bírja ki, hogy ne röhögjön rajtunk és ezzel a szőke ciklon sincs másképp. – Csak egy kávét kérünk és már itt se vagyunk, folytassátok csak az eszmecserét – kuncog fel a barátom, mire dühömben hozzávágok egy konyharuhát, de ezzel csak azt érem el, hogy mindkettejükből hangos röhögés tör fel, ezzel előcsalogatva Mikát és Jarit is, akik meg se próbálnak nem nevetni, azon, hogy a tojás a fejemtől kezdve a mellkasomon át mindent beterít, majd a már padlón lévő paradicsomkarikára csöpög.
- Baszd meg – kacag Jari a hasát fogva, Mika pedig még nála is hangosabban hahotázik.
- Srácok nektek senki nem mondta, hogy a rántotta a padlón nem fog megsülni? – Néz ránk a nevetéstől könnyes szemekkel.
- El lehet takarodni a bús picsába – fakadok ki, és egy szalvétával próbálom letakarítani magamról a koszt.
- Rántott Niko lesz a reggeli, nem sima rántotta, te hülye. Hol a prézli Lia? – Nyög be Mad egy újabb poént a káromra, mire rávicsorgok.
- Várj nem forgatta bele a lisztbe a tojás előtt – vinnyog Jari is, mire Liából is kibukik egy kuncogás.
- Te meg élvezed mi? – Nézek rá dühösen, de ahogy a mosolygós arcára bámulok nem bírom tovább. A mérgem elillan és mire észbe kapnék már én is mosolygok, főleg, hogy marhára bólogat a kérdésem hallatán, úgy, mint egy kislány.
- Egy fasz vagy, de tudod… - kacsint rám, sejtelmesen mosolyogva, elharapva a mondat végét.
- Még a csokifagyinál is jobban – bólintok, aztán felvonulok, hogy lemossam magamról a mocskot. Mire visszaérek már mindenki vígan falatozik és trécsel, még Dorah is aki a reggeli mókából kimaradt, de ahogy rám néz, tudom, hogy elmesélték neki a történteket.
Újabb adag koffeint töltök a bögrémbe, majd leülök közéjük és mosolyogva figyelem, hogy mindenki tele szájjal beszél, majd Mika egy uborkával próbálja kipöckölni a száját, ami nem sikerül neki, ugyanis a zöldség kettétörik és az egyik darabja a kávéjában landol, amit mindenki hangos nevetéssel konstatál.
-         Te miért nem eszel? – Simít végig Lia a karomon.
-         Nem vagyok éhes – csóválom meg a fejem.
-         Fasza megint kezdi – morog Jari rosszalló pillantásokat vetve rám, mire Lia értetlenül pislog rá, én meg figyelmeztető pillantásokkal próbálom rávenni, hogy ki ne nyissa a lepcses száját. Ez nála bejön, de Mika nem figyel rám és beszélni kezd.
-         Ez a hülye – bök rám teli szájjal – nem figyel arra, hogy eszik-e vagy sem. Múltkor is ezért kerültél kórházba – bök rám a villájával.
-         Nem ezért volt – köszörüli meg Mad is a torkát. – A pia és a narkó volt az oka.
-         Meg, hogy kimerült – teszi hozzá Mika.
-         Elég. Nem történt semmi – nézek rá a mellettem ülő szépségre nyugtatóan, de persze nem hisz nekem. Egy pirítóst nyom a kezembe és addig szuggerál a szemével míg bele nem harapok.

Próbálok nem pánikolni, amiatt amit a srácok elkotyogtak, de azért mégis árgus szemekkel figyelem mit eszik a mellettem ülő és persze azt is, hogy mennyit. Szerencsére nem kell igazán nyaggatni, a kávé mellé betol két pirítóst és egy kis puszi után, a felé nyújtott almát is elfogadja. A telefonja hirtelen csörögni kezd, duzzogva áll fel, mert el kell engednie és nem tudom így tovább cirógatni a karja belső részét, amit tudom, hogy imád. Mégis mikor ránéz a kijelzőre széles mosoly terül szét az arcán.
-         Vagy Katja és Aleksi vagy az anyukája – mosolyog rám Jari, mire én is azonnal visszamosolygok rá. Csak most realizálódik bennem, hogy ők nem pusztán egy csapat tagjai vagy legjobb barátok. Olyanok, mint a testvérek. Mindent tudnak egymásról. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Niko eltátogja felém, hogy az anyukája az, én pedig csak mosolygok azon, hogy mennyire édesen diskurál vele. Hiába felnőtt férfi, az anyukája mégiscsak az anyukája. Nem tudom levenni róla a szemem. Ahogy ott ül egy szál mackónadrágban a konyhapulton, a hihetetlenül hosszú lábait lóbálva, néha-néha beletúrva a kócos hajába még jobban beleszeretek. A hasán a bőr finoman összegyűrődik, a méregzöld szemek folyamatosan engem figyelnek, amitől pedig libabőrös lesz az egész testem. Ő is látja szerintem, hogy mi megy végbe bennem, de mégis fokozza a hatást, azzal, hogy a mutatóujjával magához int. Mint egy holtkóros, úgy állok fel és lépkedek elé, teljes a transz, tényleg képes hipnotizálni az embert azzal a két gyönyörű zöld szempárral. Amikor elé érek a lábait pici terpeszbe rakja, közéjük von, finom puszit nyom a homlokomra és a derekamat átkarolva magához húz.
-         Szeretem. Egyszerűen csak szeretem – suttogja finnül a telefonba, de így is megértem már, főleg, hogy a szemei is ezt sugározzák felém. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy igazat mond. A fejem a mellkasára hajtom, miközben mindkét kezemmel körbetekerem a derekát. Nem gondolok semmire, nem számít semmi, csak az, hogy ő ölel és hallgathatom az ütemes szívdobbanásokat a fülem alatt. Mikor lerakja a telefont megcsókolom, megint eljött a pillanat.
-         Szeretlek – suttogom a szemébe nézve, mire egy földöntúli mosoly terül szét az arcán.
-         Mindenféle édességnél jobban? – Kacsint rám halkan kuncogva, akár egy kisfiú.
-         Mindennél jobban – puszilom meg az arcát, ő pedig vigyorog, mint egy fogkrémreklám arca.
-         Hahó Dorah – kúszik a fülembe egy rég hallott, ámbár jól ismert rekedt férfihang.
-         Uram – pattan fel Dorah azonnal az asztaltól, vöröslő fejjel, főleg mikor az apám belép a lakásba. Fáradtnak tűnik, nyúzottnak, de be kell vallani még most is jól néz ki. Egy hatalmas kávés pohár van az egyik kezében, a hátán a gitárja, az arcát napszemüveg takarja, egészen addig míg meg nem lát.
-         Hello – tolja fel a homlokára a szemüveget, hogy a jég kék szemek egyenesen az enyémbe mélyedhessenek.
-         Szia – biccentek egyet felé. Valahogy semmi öröm nincs a viszontlátásban. Az eljegyzési buliján láttam utoljára, amikor majdnem lecsukatott, mert összetörtem a kedvenc kocsiját és balhét csaptam. A gyomrom parányira zsugorodik attól, ahogy a mögöttem ülő férfit nézi. Niko az ujjait az enyémek közé kulcsolja, majd leugrik a pultról. Már nincs sehol a kisfiú. Egy tigris áll mellettem. Állja a sarat, farkasszemet néz az apámmal, egészen addig míg Matt el nem mosolyodik és le ne pakolja a cuccait.
-         Mi még nem ismerjük egymást – lép Mad elé, aki megszeppenve pislog, a felé nyújtott kézre, aztán gyorsan kapcsol és elhadarja a nevét.
-         Örülök, hogy megismerhetem – áll fel Mika is.
-         Tegezzetek csak – mosolyodik el Matt, miután Jari kezét is megszorongatta, én pedig összezavarodom. Mi ez a kedvesség?
-         Uram én csak… - toporog Dorah zavartan, mire az apám kedvesen pislog rá.
-         Nyugodj már meg. Nem foglak megenni. Már reggeliztem. Yvonne, örülök, hogy itt vagy – ad két puszit a barátnőmnek. Ez mondjuk nem lep meg. Mindig is kedvelték egymást, bár Yv tudja amit tud, mégis mindig rendesnek tartotta Mattet. Erről azért tudnék vele vitatkozni, de felesleges. Főleg, hogy nincs is rá időm, mert már előttem áll. Mintha egy percet sem öregedett volna, mióta betöltötte a harmincat. Még most is jól áll rajta a farmer, a fekete póló és a bőrdzseki, még most is olyan, mint azon a képen, ami a falon lóg. – Hiányoztál – mosolyog rám és kisimít egy kósza tincset az arcomból, miközben elgyengülten pislog rám. – Niko – biccent a mellettem lévő férfi felé.
-         Jó reggelt – szólal meg Niko is.
-         Dorah csak azért jöttem, hogy aláírjam a papírokat, amikről beszéltünk – fordul a pótnagyim felé, aki azonnal bólint és elindul, hogy aztán egy halom mappával térjen vissza, amit az apám mind szignózik, majd már indulna is.
-         Beszélnünk kéne nem? – Szólok rá, mire rám emeli a pillantását.
-         Az esküvői meghívót majd elküldöm L.A.-be., bár addig még van időnk. A kártyád nem oldom fel, a nővéred nem tudom hol van, az anyáddal pedig nem beszéltem már két hete. Egyéb? – Tér át tárgyilagos hangnemre.
-         Daisy – nézek mélyen a szemébe, mire elfehéredik a név hallatán.
-         Honnan tudsz róla? – Nyög fel rekedten, majd zavartan körbenéz.
-         Jen meglátogatott és hozott egy nagy kupac papírt, ami róla szól. Tehát? Nem kéne… - kezdek bele, mire aprót bólint ezzel félbeszakítva.
-         De, kéne. De nem itt – néz végig mindenkin. – Feljátszok egy sávot a stúdióba és utána visszajövök érted, hogy együtt vacsorázzunk. Addig ne csinálj semmit kérlek. Nelli, kérlek szépen – néz rám könyörgően, mire aprót bólintok, de ő nem elégszik meg ennyivel – Nelli, ígérd meg, hogy nem keresed meg addig – szól rám.
-         Ígérem – bólintok kelletlenül.
-         Niko megkérhetlek, hogy figyelj rá? Tényleg nem szeretném ha felforgatna mindent, míg nem tud semmit – Néz a mellettem álló férfira, aki zavarodottan pislog rá.
-         Oké. Azt hiszem – bólogat tétován, mire az apám megkönnyebbülten felsóhajt.
-         Köszönöm. Igyekszem oké? – Néz ismét rám.
-         Csak valaki megkért, hogy működj közre és mivel régi cimbora ezért fontos ott lenned. De a gyereked várhat, mert a zene és a munka mindennél fontosabb. Tudom – gúnyolódom, mire elhúzza a száját.
-         Felhívhattál volna – szól rám.
-         Te is – vágok vissza.
-         Na jó elég. Menjen csak a dolgára én majd vigyázok Liára – szorítja meg Niko a kezem közbevágva és megelőzve egy oltári nagy veszekedést.
-         Kösz – biccent Matt, majd kilép a lakásból én meg rágyújtok egy cigire. 
-         Utálom – nyögök fel, mikor mindenki áttelepszik a nappaliba, Nikot kivéve. Ő a karjait a derekam köré fonja és hátulról hozzám simul.
-         Nyugi – suttogja a fülembe, a hüvelykujjával a hasam simogatva.
-         De nem megy – fakadok ki és próbálok uralkodni magamon, pedig szívem szerint törnék, zúznék magam körül.
-         De megy – kezdi el lágyan puszilgatni a nyakam, miközben továbbra is simogat. És igaza van. Megnyugtat az illata, az érintése és pusziáradat.
-         Mi lenne velem nélküled? – Dőlök elgyengülve a mellkasának, mire egy önelégült mosoly terül szét az arcán.
-         Nem tudom, de van egy jó hírem – nyom egy újabb puszit a fülem mögé. – Soha többé nem kell nélkülem lenned – suttogja, amitől azonnal olvadásnak indulok.

2012. május 21., hétfő

76. Szörny a szekrényben, a falon és a föld alatt




„A holtukból feltámadó szörnyeknél sokkal borzalmasabbak, akik a szívünkben laknak.”


-         Szerintem nem kéne őket megvárni – köszörüli meg Mika a torkát, mikor Niko fülig érő vigyorral az arcán visszatér közénk. Őt küldtük, hogy szóljon a gerlepárnak, hogy kész a vacsora, de nekem is van egy sanda gyanúm arra nézve, hogy esélytelen, hogy még ma előbukkanjanak.
-         Együnk – adom ki a parancsot, mire Dorah elénk pakolja a tálat és távozna, ha Niko nem fogná meg gyengéden a csuklóját.
-         Nem eszel velünk Dorah? – kérdezi halkan.
-         Azt nem szabad úgy, hogy önök is itt vannak – ingatja a fejét kedvesen mosolyogva, mire a három fiú rám néz, én meg felállok és kihúzom a mellettem lévő széket.
-         Csüccs – ütögetem meg a helyet magam mellett. – Vedd úgy, hogy csak ketten vagyunk – intem magamhoz, mire sopánkodva bár, de leül mellém. Aztán mindenki vár, csorgó nyállal az ételt bámulva.
-         Szedjetek fiúk – szólok rájuk, de semelyik se mozdul.
-         Dorah a legidősebb, neki kell szednie először – magyarázza Jari, hogy miért is nem mozdulnak.
-         Én nem – tiltakozik rögtön Dorah, mire megelégelem ezt az egész faramuci helyzetet, felállok és én kezdek szedni. Először Dorahnak, majd a fiúknak és legvégül magamnak. – Jó étvágyat – mosolygok rájuk, mire mind rábuknak a vacsorájukra és úgy kanalazzák be, mintha hetek óta nem ettek volna. Csak Dorah viselkedik tisztességes úrinő módjára, mi többiek nem bajlódunk az illemmel. Én törökülésben ülök a székemen, Niko a szabad kezét a térdemen pihenteti, a fiúk teli szájjal magyaráznak és röhögnek valami ócska ezer éves poénon, amit újra és újra elsütnek. Mosolyogva figyelem őket, örülök, hogy jól érzik magukat és én is boldog vagyok, bár ez inkább Nikonak köszönhető. Miután mindenki jól lakott, Jari visszaül a zongora elé, hogy tovább játsszon, míg Mika és Niko leülnek kártyázni egy-egy üveg sör társaságában. Olyanok akár a gyerekek, nevetgélnek, csalással vádolják egymást, én meg figyelem, hogy mennyire önfeledtek.
-         Miért jött New Yorkba kisasszony? – kérdezi Dorah halkan, ezzel más síkra terelve a gondolataimat.
-         Úgy néz ki, hogy Mattnek van még egy lánya – nézek Dorah szemébe, aki döbbenten mered rám és még az edényekről is elfeledkezik hirtelenjében. – Bizony. Miután anyuval különmentek teherbe ejtett valakit, szóval született egy húgom. Jerseyben lakik – magyarázom. Cseppet sem félek attól, hogy Dorah mit fog mondani, sőt fogadni mernék rá, hogy meg se fog szólalni. Ő tipikusan olyan nő, aki nem folyik bele a családi ügyekbe, még akkor sem ha mindig is családtagként tekintettem rá. Most is így van ez. Nem ítélkezik, nem mond semmit és nem is kérdez. Egyszerűen eltörölgeti a tányérokat, majd továbbadja őket nekem, hogy a helyükre pakolhassam őket.
-         Tudja kisasszony – vesz egy mély levegőt. – Az apja nem rossz ember ám. Szereti magát, csak nem tudja jól kifejezni és hát valljuk be ön se könnyíti meg a dolgát soha – néz rám halványan mosolyogva.
-         Nem hiszek abban, hogy szeret – fintorgok. Nem akarok Mattről beszélni. De valahogy Dorahval mindig itt kötünk ki.
-         Én emlékszem még, hogy mikor kislány volt és belázasodott, az apukája repült haza, hogy maga mellett virraszthasson – fogja meg a kezem. – Imádja magát, csak nem tudja, hogyan kéne jó apának lennie – simogatja meg az arcom.
-         Mert ő nem apa – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem nevezheted apának azt, aki a drogokat és a piát választja a gyerekei helyett – sziszegem, bár nem Dorahra vagyok dühös, sokkal inkább Mattre.
-         Meg kéne bocsátania neki, a múltat és a hibákat. Már ezerszer megbánta, higgye el nekem kisasszony és azóta is tiszta, józan és bármit megtenne magáért. Mr. Anders az édesapja és ezt sosem tagadhatja le – kacsint rám. Utálom mikor eljön azzal, hogy mennyire is hasonlítunk egymásra. Nem akarok hasonlítani rá egy picit sem. – Magának is könnyebb lenne, ha nem gyűlölni próbálná, hanem szeretni – nyom egy puszit az arcomra, majd távozik, én meg ott maradok egyedül a konyha kellős közepén. Kiveszek egy szál cigarettát a dobozból és töltök egy pohár bort magamnak. Úgy érzem rám fér. Csak bámulok ki a konyhaablakon, nézem a nyüzsgő várost. Az autók zaja már nem hallatszik fel idáig. Egyedül vagyok a gondolataimmal, senki nem zavarhat meg, még a zongoraszó és a nappaliból átszűrődő izgatott csacsogás sem.
Megbocsátani? Hogyan? Komolyan megtenném, ha valaki megmondaná, hogyan kell lenyelni minden fájdalmat és rossz emléket, amit Matt miatt kellett átélnem. Ha tudnám, hogy hogyan zárjam ki a veszekedések zaját, ha tudnám, hogy kell nem emlékezni arra, hogy az ágy alatt kuporogtam a tenyereim a fülemre tapasztva, mert megint belőve jött haza és anyu megint kiakadt, mert valami sztriptízbárban ülve, Istennek képzelve magát széthullott és magasba szállt, én megtenném. Ha tudnám hogyan kell én esküszöm nem emlékeznék a sós könnyekre amik végigfolytak az arcomon. Ha tudnám, hogyan kell, akkor kizárnám a csipogást a fülemből és eltüntetném a kórházi fertőtlenítő szagát az orromból. Nem emlékeznék többet a hideg csempére, a kihalt folyosóra, anya könnyáztatta arcára, a fehér köpenyes orvosokra, akik fapofával közlekedtek. Ha tudnám hogyan kell nem látnám magam előtt soha többet a fekete hajú copfos zokogó kislányt, aki éjfélkor a lábát lóbálva egy kényelmetlen műanyag széken, a maciját szorongatva azért imádkozott, hogy az apukája meggyógyuljon. Aki nem volt hajlandó aludni, csak az apja ágyán, mert hallani akarta, hogy még dobog a szíve, hogy még él, lélegzik, hogy meleg a teste. Nem volt hajlandó az a kislány moccanni se mellőle, mert imádta az apját, bármit is tett a férfi. Hogyan felejtsem el mindezt? Hogyan bocsássam meg neki, hogy szinte hetente keltem fel anyu kétségbeesett hangjára az éjszaka közepén és nem érdekelt, hogy aludnom kéne, mentem vele oda ahol apa feküdt, nem tudva, hogy még lesz-e alkalmam elmondani neki, hogy mit csináltam az oviba, jó jegyet kaptam-e az iskolába vagy akármi mást, amit úgy éreztem meg kell vele osztanom. Még a válásuk után is anyut hívták, anyu pedig ment, mert szerette és szereti.
Ha valamiért hálás vagyok, hát az-az, hogy a húgomnak ebből nem kellett kivennie a részét. Neki még csupa jó emlékei lehetnek az apjáról, de nekem? Én nem tudom, hogyan csináljam, hisz mikor én gyerek voltam ő vagy zenélt vagy színpadon volt vagy rehabon. Alig van egy-két olyan kép előttem, amikor leül mellém játszani vagy bármi hasonló.
Hát akkor? Hogyan bocsássak meg? Hogyan csináljam? Miért nem mondja meg senki, ha már mindenki ezt hajtogatja nagy okosan? 
Hirtelen két kar tekeredik a derekam köré, mire majdnem felsikítok, de megérzem az illatát és máris elengedem a rossz gondolatokat, hogy rá koncentrálhassak. Rá, aki a levegőben pörget és nevet.
-         Írtunk egy dalt – néz rám izgatottan majd egy szédítő csókban forrunk össze. A lábaim a dereka köré kulcsolom, miközben ő a fenekem alá nyúlva tart.
-         Ügyesek vagytok – simogatom a tarkóját büszkén, miközben ő belépked velem a nappaliba.
-         Ti is kezditek? – nyög fel Mika, mire nevetni kezdünk.
-         Szokj hozzá – nyújtja ki Niko a nyelvét.
-         Ehhez? Először Katja és Aleksi, majd Mad és Yv most meg ti is egymást nyaljátok – fintorog Jari, de a szemei pajkosan csillognak, tudatva, hogy nem kell komolyan venni.


-         Nektek is be kéne csajozni, nem? – vágom hozzájuk nevetve, még mindig a legédesebb terhet tartva, amit valaha is cipeltem.
-         Hülye vagy? Hogy olyan eszetlen idiótákká váljunk mint ti? – bök ránk Mika. – Soha – csóválja a fejét nevetve.
-         Tudod ki fog egy hisztis picsának almát hozni – kacag Jari is, Mire Lia ficánkolni kezd.
-         Hova szöksz? – tartom továbbra is szorosan.
-         Tegyél le, szomjas vagyok és kint hagytuk a borom – nyom egy puszit a számra, mire finoman a földre teszem, ő pedig visszaszökdécsel a konyhába a poharáért, meg az üvegért. Meglepődök mikor nem mellém telepszik le hanem Jari mellé ül le, majd összenéznek és egyszerre játszani kezdenek, olyan összhanggal mintha mindig is ezt csinálták volna. Lenyűgözve figyelem a párosukat és kicsit irigykedek is, mert én sose tudtam megtanulni zongorázni, hiába ruháztam be egyre még az első nagyobb összegből, amit kerestünk. Jari is feladta a tanításom, mondván türelmetlen vagyok és képtelen vagyok külön-külön koncentrálni a kezeimre, így hát el kellett fogadnom, hogy sose lesz belőlem zongorista.
-         Írni kéne rá valami fasza kis szöveget – bökdös meg Mika, a hangjegyeket nézegetve, amiket az előbb vetettünk papírra.
-         Megoldom – kacsintok rá, de aztán ismét Liát kezdem figyelni. Eszméletlen, hogy milyen gyorsan elfogadta még Jari is, aki néha tényleg hajlamos úgy viselkedni, mint egy jégcsap, főleg ha idegenekről van szó.
-         Ne bámuld már – suttogja a szöszink a fülembe, mire elmosolyodom és nagy nehézségek árán elszakítom róla a pillantásom. Ennyi elé is ahhoz, hogy észrevegyem Doraht, aki a folyosón ácsorog és valamit karba font kezekkel figyel. Némán állok fel és lépkedek hozzá. Úgy érzem, ő ismeri Liát a legjobban. Valami furcsa kényszert érzek arra, hogy beszélgessek vele. Hisz az idős nő szemei árulkodnak és olyan szeretet sugároznak a lány felé, akit szeretek, mintha tényleg rokonok lennének. Lassan lépkedek mellé, halkan, nem akarom megijeszteni, aztán a falra nézek, amin egy óriási kép lóg, alatta pedig egy gitár van felakasztva, ami valahonnan nagyon ismerős. A fotón Lia van gyerekként és az apja mellkasán alszik, aki olyan óvón öleli át, hogy nem tudom elképzelni, miért is vannak most ilyen rossz viszonyba. Szinte tökéletesnek tűnik az idill, a felnagyított fotón. Mintha…
-         Három éves volt – szólal meg Dorah félbeszakítva a gondolataim. – Folyton az apján akart csüngeni, de nem igazán volt alkalma rá. Az anyja fotózta le őket a turnébuszban. Csak ott volt idejük egymásra. Lia minden este megvárta míg véget ér a koncert és egy időben csak így volt hajlandó aludni. Az apja mellkasán. Azt hiszem érezni akarta, hogy valaki vigyáz rá, hogy bárhol is vannak a világban biztonságban van. De sose volt biztonságban – mosolyodik el szomorúan.
-         Végignézted – jelentem ki és tudom nem kell befejeznem, érti ő, hogy mire gondolok.
-         Igen. Láttam, hogy az apja, aki a bálványa volt, a mindene, hogy vált a szemében egy gyűlölt szörnyeteggé és, hogy Mr. Anders nem vette észre, hogy mi játszódik le Liában. Nem tett semmit, nem érdekelte, nem hitt abban, hogy elveszítheti a lánya szeretetét. Azt hitte elég, ha ír hozzá pár dalt és a szöveghez zenét komponál azzal a gitárral és annyi pénzt töm a zsebébe, amit egy gyerek el se tud költeni – mosolyodik el, nekem pedig beugrik, hogy honnan ismerős ennyire ez a hangszer, aminek a fájába egy hatalmas szív van vésve. Barbár munkának tűnik, de lassan minden értelmet nyer.
-         Az apja első gitárja. Az értéke felbecsülhetetlen – nyögök fel. Tudom a gitár történetét. Ez volt az első amit Matt kapott, ezen tanult játszani és ezen írta az első dalokat. Ezzel a gitárral lépett fel kezdetben. Egyszer ellopták, majd valahogy ismét felbukkant és Matt újra megvette. Ha jól emlékszem pont azon a napon talált rá a hangszerre újra mikor Lia született. Aznap került rá a szív, egy késsel véste bele a kórházban és élete egyik legnagyobb szerzeménye is akkor született. Azzal a dallal írta be magát a rock történelemkönyvébe. Ezzel a gitárral és azzal a lánnyal, aki most a nappaliban egy zongorán játszik. Ennek lassan húsz éve.
-         Kérje meg a kisasszonyt, hogy mutasson pár régi koncertfelvételt. Szerintem értékelné ön is meg a fiúk is – kacsint rám, majd elindul valamerre a hatalmas lakásban, én meg ott maradok és nézem a hangszert, azzal a hatalmas szívvel.
-         Mit csinálsz? – ugrál mellém Lia, majd mikor meglátja, hogy mit bámulok elkomorul. - Ha kell, neked adom a gitárt. A képet meg le kéne szedetni végre. Csak sose volt időm rá – fintorog.
-         Hazudsz – ölelem át és az álla alá nyúlva kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. – Előttem ne játszd meg magad Kulta – húzom el a szám. – Az a gitár és ez a kép neked mindennél fontosabb – mondom ki helyette, azt amit évek óta elnyom magában.
-         Nem igaz – tiltakozik, de tudom, hogy hazudik.
-         Lia – szólok rá kicsit erélyesebben.
-         Jó mindegy – int le. – A fiúk filmet akarnak nézni. Jössz? – néz rám mosolyogva, de tudom, hogy ez a mosoly most nem igazi.  De ha beledöglök akkor is kihozom belőle, azt amit rejteget.
-         Én választhatok? – nézek rá kérdőn, mire elmosolyodik és bólint.
Kézen fogva húzom magammal, ahol a fiúk már el is foglalták a helyeiket egy-egy tál hatalmas popcorn kíséretében. Lia elhúzza a szekrényt, ahol egy rakás DVD roskadozik szépen sorba rakva. Nem kifejezetten filmet keresek, de ami érdekel azt sehogy se találom elsőre. Aztán a szemem lejjebb siklik és megpillantok egy rakás évszámmal ellátott tokot egészen 1983-tól. Gyors fejszámolás után rájövök, hogy Matt kb. akkor kezdte a pályafutását, akkor volt tizennyolc éves, szóval azok valószínűleg az első felvételek lehetnek a bandáról, tehát kicsit tovább haladok és meg sem állok az 1985 feliratú lemezig, amin már a turné szócska is szerepel. Anélkül, hogy megmutatnám Liának mit is választottam beteszem a filmet a lejátszóba és megnyomom a play gombot. Lia felnyög, amint felugrik az első fekete fehér képkocka, amin Max van teljesen kiterülve. Szívószállal issza a whiskyt az üvegből, miközben a karját varrja egy nagyon rossz arcú fickó. Nem kifejezetten tűnik sterilnek semmi, de látszólag ez cseppet se izgatja a jelenlévőket. Hangos röhögések hangzanak fel a háttérből, de úgy néz ki Max nagyon ki van az élettől. Üveges szemekkel mered ki az ablakon, úgy néz ki nincs magánál és van egy olyan tippem, hogy tényleg nincs. A feje egy lángoló vörös hajú lány ölében van, akin egy nagyon rövid farmernadrág díszeleg és egy bő fehér ing, amit alig tart össze két gomb. A lány mégis önfeledten nevet, miközben a vastagszálú barna tincsekbe túr, a csuklóin lévő karkötők minden mozdulatától megcsörrennek. Hiába takarja a fél arcát napszemüveg, egyből tudom ki ő. Pamela, tinédzserként. Aztán feltűnik egy ragyogó fekete hajú szépség is, akit egy szőke nyurga félmeztelen alak ölelget. Nevetnek, önfeledten, a kezükben valami ital van, a padlóra öntik a pohár tartalmának felét annyira kacagnak, majd vad smárolásba kezdnek. Nem érdekli őket az sem, hogy a kezükben lévő cigarettával megégethetik egymást, szorosan fonódnak össze. Gyönyörűek együtt, sőt mi több lélegzetelállítóak, még akkor is ha most már kinevetnénk akárkit egy ilyen őrült torzonborz frizuráért vagy az öltözékükért. Lia szülei egyszerűen lenyűgöznek ezen a felvételen. Nem bírom levenni a szemem képernyőről, figyelem az eseményeket. A busz ablakán látszik, ahogy lassítani kezd a jármű, pont akkor mikor a Max karján lévő koponya elkészül, ő pedig látszólag teljesen bekómál.
-         Megérkeztünk, kifelé – kiabál egy farmerben és fehér ingben lévő fess férfi. Gondolom ő lehet a menedzser, aki próbálja leterelni a népet a buszról, akik tovább kacagva nyugtatják, hogy nyugodjon meg, mert ki fog akadni a ketyegője az aggodalmaskodástól. A kamerás srác követi a bandát és a lányokat. Maxet veszi, aki szó szerint leesik buszról és ha Pam nem tartaná meg felnyalná a betont is. Idétlenül röhögcsél a bénázásán, majd integetni kezd. Valamit beszélnek a bandatagok, miközben az énekes Ralph a tökeit vakargatja és egy cigi lóg ki a szájából, ő sem kifejezetten józan, de azért elindul a csarnok felé a biztonságiak gyűrűjében, akik egyenesben tartják és védik a magukból kivetkőző lányoktól, akik mind úgy sikítanak, mint az eszelősök. Nagyban vigyorog, a pirosra festett haja az égnek mered. Felbukkan Tom is, aki a dobos volt akkoriban és két lány derekába kapaszkodva követi a frontembert. Őket követi Matt és Max Pammel és Lia anyukájával, majd a sort Joe zárja, aki valamit nagyon magyaráz annak a rossz arcú fickónak, aki Max karját tetoválta.
-         Hihetetlen – sóhajt fel Mika, mire Lia arca grimaszba torzul, de nem tiltakozik a kisfilm ellen. Becsülettel végignézi velünk, hogyan pakoltak ki, hogyan került minden a helyére, mik voltak a trükkök akkoriban, hogy milyen volt a backstage és, hogy a szülei a bandával mennyi baromságot megcsináltak. Velünk nevet a mini interjúkon, amiket a kamerás srác készített és jót mosolyog mikor a film ahhoz a részhez ér, amikor a szüleire rányit a mosdóban Max, miközben épp egymással vannak elfoglalva, aztán kizavarja őket mondván pisilnie kell. Figyeljük, hogy a színpadra mindenki full bekészülve lépett fel, mégis olyan koncertet csinálnak, hogy még így a felvételt nézve is eltátom a szám.
-         Hány ezer ember lehetett ott? – néz ránk kérdőn Jari, de én még csak megsaccolni se tudom.
-         Száztizenkétezer – adja meg Lia a rövid és tömör választ mire mind sokkosan meredünk rá. – Ez csak egy kis koncert volt – ránt vállat, miközben figyeli, hogy szabadul el a pokol a közönségben, hogy mindenki egy merő masszává válva ugrál és sikít és tombol, akár az állatok, hogy a biztonságiak alig tudják visszafogni a kordont feldönteni készülő első sort, hogy a csapatról a színpadon dől a víz és, hogy a lányok a színpad szélén a hajukat rázva táncolnak a zúzós zenére. Száztizenkétezer, impulzív, veszett, rendszerellenes lázadó. Eszement kor…

A film ugyan véget ér, de a három srác még mindig csak mered a képernyőre, sokkosan, tátott szájjal. Igen, ezek a felvételek a tiszta igazságot mutatják meg. Volt róla szó, hogy csinálnak egy dokumentumfilmeket ezekből a videókból róluk, de aztán valahogy sosem úgy alakult. És már nem is fog. Látom rajtuk, hogy ők is ezt akarják. Ezt amit Matték elértek a zenekarukkal és most döbbentek rá, hogy hiába sikeresek még sehol sincsenek ahhoz képest ahol apuék voltak az ő korukba.
- Bele kell húznunk – köszörüli meg a torkát Niko rekedten. Látom rajta, hogy nem erre számított, sőt talán azt se tudta mire számítson. Nem tudták soha elképzelni milyen volt akkoriban rocksztárnak lenni. Fogalmuk sincs az egészről. És ő sem tudja mit kíván. Azt hittem ha meglátja, hogy mindenki hasist szív és be van állva, mint a gerely, elmegy a kedve tőle, de ehelyett még jobban csillognak a szemei. Tudom mire gondol. A sikerre, a hírnévre, ő is Istent akar játszani, ez pedig cseppet se tetszik.
- Megyek aludni – állok fel mellőle, mire ő is felpattan.
- Megyek veled – fűzi össze az ujjainkat és türelmetlenül húzna maga után, ha nem szakítanám ki a mancsom a hatalmas lapátkezéből, hogy a fiúkhoz lépve egy-egy puszit nyomjak le az arcukra és jó éjt kívánjak nekik.
- Ez kedves volt tőled – mosolyog rám, mikor már a lépcsőn tartunk felfelé.
- Tudod, kedvelem őket – nézek fel rá, a szobámba lépve.
- Ők is kedvelnek téged – ölel át, aztán a fürdőbe húz és megengedi a kádat vízzel, amibe együtt mászunk be, hogy finoman simogatva a másik testét lemossuk magunkról a nap porát. Jól esik a kényeztetés, hogy csak ketten vagyunk a szobám magányában. Teljesen elernyedek a karjai közt, leeresztek, mert megtehetem. Mert megint csak úgy süt belőle az a brutálisan erős valami, ami mindig az ujjai köré csavar. Szeretem a karizmáját és néha soknak tűnik ugyan, mert fojtogat a kisugárzása, de nem számít. Akarok belőle még. Kényszeresen érinteni szeretném, simogatni, csókolni, szagolgatni, érezni és most van rá lehetőségem. A habos kezeim minden porcikáján végigsimítanak, a vékony de hosszú lábszárain, a hófehér combjain, a vékony bőrrel fedett csípőjén, a keskeny derekán, a lapos hasán, a V- vonalán, amit imádok, majd fel a mellkasán, alig érintve a mellbimbóit, a nyakán, a vállain, a hosszú karjain, amin erősen kidudorodnak az erek, mintha szét akarnának pattanni, mígnem elérem a kézfejét. Ő pedig abban a pillanatban összefűzi az ujjaink és közelebb csúszik hozzám. A szemei mindent elmesélnek nekem, nem zárkózik be, hagyja, hogy olvassak a gyönyörű bársonyosan zöld íriszekből, amiket a sűrű sötét íves szempillák még különlegesebbé tesznek. Még most sem tudom felfogni, hogy hogyan lehet valaki ennyire gyönyörű. Mintha minden apró porcikáját egy márványtömbből faragták volna ki…
Álmodni se lehetne nála szebbet. Figyelem, ahogy a karjaim lágyan a nyaka köré fonja, majd olyan szorosan húzza magához a habos vizes testem, hogy minden porcikánk összesimul. Érzem, hogy már benne is feltámadt a vágy, de mégsem tesz semmit. Csak simogatja a hátam és elmélyülten figyeli az arcom. A szája néha édes félmosolyra húzódik, a szempillái meg-megrebbennek, miközben a testem libabőrössé válik attól, hogy a hosszú puha ujjaival a gerincem vonalát simogatja, olyan féltőn érve hozzám, mintha csak egy porcelánbaba lenne a karjai közt. A fürdőből lassan elfogy az oxigén, a párától egyre nehezebbé válik a légzésünk, egyre látványosabban emelkedik és süllyed a mellkasunk. A szívem lassan, mégis erőteljesen dobban, érzem a fülemben a vér lüktetését és ahogy figyelem a macskaszemű szépséget velem szemben rájövök, hogy ő sem lehet ezzel másképp. Valószínűleg az ő torkát is fojtogatja valamiféle különleges gombóc, amitől hatalmasakat kell nyelnie. A nyaka kecses ívén újabb ér rajzolódik ki, ami erőteljesen pulzálva adja tudtomra, hogy a tulajdonosa vére milyen gyorsan is száguldozik azokban a kis csatornákban. 


Lenyűgöző, hogy mennyire nincs tisztában azzal mennyire gyönyörű. Mint egy földre szállt angyal. De a szemeiben ott van a kacérság is. Egyetlen pillantásától összerándul a gyomrom, mert tudom, hogy ő nem olyan, mint a többi. Most szelíd kiscicaként engedelmesen dorombol a kezeim közt, de a szemei, az a két zöldeskék színű hatalmas szempár elárulja, hogy ott van benne az a vad csípős nyelvű amazon, aki nem tűri el, hogy bárki is parancsolgasson neki, az őrjöngő tigris, aki ha feldühödik egyetlen csapással kizsigerel, akit meg kell szelídíteni és ott  a vad kanca, akit szinte lehetetlen betörni, mert szabadnak született. Én mégis próbálkozom. A kihívás ízét a nyelvemen érzem, a beinduló versenyszellem teljesen elkábít, hisz tudom mi vár rám ha győzök.
Mégis ahogy ölelem magamhoz, ahogy nézek rá, azt érzem, hogy ez a nő lesz a halálom.
-         Tudod mit éreztem mikor először megláttalak? – nyitom ki a szám automatikusan, miközben mosolyogva figyelem, hogy nyel egy nagyot, miközben megremeg az egész teste, attól, hogy végigsimítok a vállán.
-         Nem – mosolyog rám kipirult arccal.
-         Hogy az ördög feljött a pokolból a lelkemért – biccentem oldalra a fejem, miközben egy kósza tincset a füle mögé simítok. Figyelem az arcát és próbálom kitalálni mire is gondol. Nem válaszol rögtön, az alsó ajkát harapja be és a tarkómat cirógatja miközben kutatóan néz a szemembe.
-         Nem a lelkedért jöttem, hanem a szívedért – szólal meg végül mosolyogva, ezzel pedig olyan választ ad amire nem számítok, viszont megértem, hogy igazam volt végig.
Ez a furcsa érzés bennem azért van az első perctől fogva, mióta megláttam, mert tényleg ő a hóhérom.
Meg fog ölni.
Le fog vinni a pokol legmélyebb bugyrába, kínozni és gyötörni fog. Nem tudnám megmagyarázni miért gondolkodok róla így, de egyszerűen érzem, hogy ki fog csikarni belőlem ezer meg egy könnycseppet, én meg majd üvöltök a fájdalomtól, miközben ő csak nevet rajtam. Tüzes vassal égeti majd belém a nevét, mint egy marhába a billogot, ami örökké égetni fog, sosem alszik el a parázs, sosem gyógyul be a hús, sosem fog enyhülni a kín. Majd ő gondoskodik róla, hogy zokogjak, hogy könyörögjek, hogy megtörjek és végül kileheljem a lelkem. Egyedül leszek akár egy kutya az út szélén, akit elütöttek és magára hagytak. Senkit nem fog érdekelni, hogy nyüszítek és enyhülésért sírdogálok. Végem lesz.
De nem most.
Előbb kiszívja belőlem az életet és csak utána gyötri majd meg a testem.
-         Túl sötét dolgokra gondolsz – simít végig az arcomon gyengéden.
-         Csak édes kínokra – suttogom és megint megengedem neki, hogy belelásson a fejembe. Hogy lássa nem érdekel, hogy megöl, mert az ő keze által elpusztulni boldogság lesz. Szerelem? Halál? A kettő ugyan az. Csak ki így nevezi, ki meg úgy. Én azt hiszem beleszerettem a halálomba. Vicces megfogalmazás, de mégis véresen komoly az egész.
-         Kicsináljuk egymást, igaz? – bújtatja az arcát a nyakamba, mire elmosolyodom.
-         Ne törődj vele, csak csókolj meg – nyúlok finoman az álla alá, ő pedig engedelmesen felemeli a fejét, a szemembe néz, aztán lassan lecsukódnak a szemhéjai, az ajkai pedig enyhén szétnyílnak, várva, hogy összeérjenek az enyémekkel. Én sem bírom tovább, kell a csókja, érezni akarom az ízét, azt a boszorkányosan fürge nyelvét a számban.
Lehetetlen betelni vele. Most sem tudok. Kell nekem, szükségem van rá, mintha ő lenne a levegő, ami éltet, a szív, ami a keringésemért felel, a vágy, a tűz, az érzések, minden csak ő.
Mikor elalszom akkor is őt látom. Kimerült vagyok, fáradt, de nem tudok elég mélyen elmerülni az álmok birodalmába. Nem hagyja, hisz érzem a testét az enyémhez préselődni, minden egyes apró moccanása felver, de aztán valahogy mégis sikerül lezuhanni a sötétségbe, amiből egy éles sikoly ébreszt fel. Azonnal kipattannak a szemeim és felülök az ágyon. Még mindig nem vagyok magamnál, de gyorsan realizálódik bennem, hogy ő sikít és sír mellettem. Lehetetlenül picire húzza össze magát a takaró alatt és olyan keservesen zokog, amitől tényleg megijedek. Az ajtó hirtelen nyílik ki, Yv egy szempillantás alatt mellette térdel és simogatni kezdi az arcát.
-         Lia, Lia kelj fel hallod? – suttog neki, de ő nem mozdul, csak sír és remeg, míg a karomba nem húzom a görcsben álló pici testét.
-         Hé, Kulta – simítom ki a haját az izzadt homlokából, mire kipattannak a szemei és levegő után kapkodva néz rám. – Nincs baj, csak álmodtál – simogatom meg az arcát nyugtatón, de úgy néz rám, mintha nem értené mit keresek itt.
-         Alex? Hol van Alex? – néz rám zokogva, mire Yv azonnal mellé mászik és átveszi tőlem.  Sokkosan meredek rájuk. Yv csitítgatja, nekem meg vérzik a szívem. Alex? Miért ő?
-         Niko – suttogja Mad az ajtófélfának dőlve, majd a fejével a folyosóra bök. Automatikusan csavarom a lepedőt a derekam köré, majd mászok ki a két lány mellől, hogy aztán a lépcsőn lecsoszogva rágyújthassak egy cigire. Nem szólok Madhez és ő sem hozzám, inkább csak figyeli, hogyan próbálom feldolgozni, hogy Lia egy rémálomból felébredve nem nálam akar menedéket keresni hanem annál a kerti törpénél.
-         Yv sejtette, hogy ez lesz – sóhajt fel végül a barátom, mire értetlenül meredek rá.
-         Tessék? – nézek rá értetlenül.
-         A rémálom. Nem ez az első. Mikor a barátnőjük meghalt minden este így ébredt, aztán egy időben aludni se igazán volt hajlandó, mert kísértette. Majd elmúlt egy időre, aztán meghalt az a srác is és újra visszatértek az álmok is. Csak ketten gyötörték. Nem tudtad? – néz rám összeráncolt homlokkal.
-         Annyi mindent nem tudok róla, mert nem mondja el – sóhajtok fel és próbálok túllépni azon, hogy nem én kellek most ide, hanem Alex. Nem érdekel, hogy hajnali kettő van, felhívom Tiát, hogy derítse ki Alex privát számát, aki morogva bár de pár percen belül teljesíti a kérésem, én meg tárcsázok.
-         Ki a tököm vagy te retkes kis köcsög? Ha elkaplak kitekerem a nyakad baszd meg! Az iskolában nem tanították meg, hogy hogyan kell leolvasni arról a falon lévő izéről, hogy mennyi a kibaszott idő??? Takarodj a faszomba és szórakozz a pöcköddel, a kurva szádat – veszi fel rekedten morogva.
-         Le ne tedd, mert én rúgom szét a segged – mordulok fel, mire a vonal másik vége elcsendesedik. Csak a szuszogását hallom. – Liának rémálma volt – jelentem ki, mire dünnyögni kezd.
-         Dúdolj neki és simogasd a haját, az lenyugtatja vagy adj neki egy szem… - magyarázza, de idegesen félbeszakítom.
-         Nem fogom droggal tömni. Veled kell beszélnie – indulok meg az emelet felé.
-         Nem vagyok a pasija – sziszegi. – Ez a te reszortod. A te feladatod, hogy megvédd. Te akartad, a tiéd, ne engem verj fel hajnalban tíz perc alvás után, mert nem tudod lehiggasztani a királylányt – kezd el kiabálni velem.
-         Kussolj és beszélj vele – csattanok fel, majd a szobába lépve az ágyra dobom a mobilom és anélkül, hogy ránéznék ki is fordulok onnan.


Még mindig remeg a testem, de már kezd elmúlni a pánik. Mira hamuszürke arcát viszont még mindig magam előtt látom, ha lehunyom a szemem. Olyan volt akár egy múmia, összeaszott, kopott, szürke, halott. De a látványhoz már hozzászoktam az eddigi álmaimból. A rémisztő a hangja volt. Az a vádló kétségbeesett kiáltás, ami tudatta velem, hogy egyedül hagytam, pedig megesküdtem, hogy nem teszem. Hagytam egyedül elrohadni abban az átkozott hideg ládában, amibe becsukták. Otthagytam egyedül a sötétben, pedig tudtam, hogy fél tőle.
Ha ez nem lenne elég még Nikot is sikeresen megbántottam. Megint… Ő pedig ennek ellenére mit csinál? Felhívta azt, akit felébredve keresni kezdtem. Alexel viszont már nincs is kedvem beszélni, ezért csak elnézést kérek tőle és jó éjt kívánok neki, majd kinyomom a készüléket, hogy aztán a fürdőbe, hideg vízzel arcot mossak. A szobámba visszaérve észreveszem, hogy Yv elment, ami most pont kapóra jön. Gyorsan belebújok az első kezembe akadó farmerbe és pólóba, a cigim és a pénztárcám a pulcsim zsebébe csúsztatom, aztán elindulok lefelé. Tudom, hogy mit kell tennem, bár nehéz. A hűtőből kiveszem a vodkás üveget és futva indulok el a bejáratig. Hallom, ahogy Niko és Yv egyszerre kiált utánam, de nem izgat. Mennem kell, bocsánatot kell kérnem, innom kell vele egyet, meg kell neki mondanom, hogy szeretem és sajnálom, hogy nem figyeltem rá, majd elhagytam, talán akkor vége lesz.
Gyalog indulok el a temetőbe. Nem érdekel, hogy hideg van, hogy Nikoék valószínűleg aggódnak értem, most nem ők az elsők, hanem Mira. Megint folyni kezdenek a könnyeim. Már magam se tudom miért sírok. Talán tényleg meg fogok őrülni egy napon? Kezdem úgy érezni, hogy elmegy az eszem. Meg fogok tébolyodni, ha így megy tovább. Nem az álmok miatt, hanem az életem miatt.
Mire észhez térek már a rég látott ösvényen bukdácsolok a sírkőig. Hiába nem jártam már itt lassan egy éve, mégis pontosan tudom hova kell mennem, sőt a lábaim maguktól irányítanak Mira felé. A sírkőhöz érve egyszerűen térdre rogyok.  A levegő is megfagy körülöttem, a friss virágokat és az évszámokat bámulva. Megáll az idő, megszűnik a tér és én csak egy fojtogató, nehéz buborékban ringatom magam, sírva.
-         Annyira hiányzol – nyüszítek fel, mint egy kivert kutya. – De nem tehettem semmit. Én nem… Nem mondtad meg nekem. Miért nem mondtad meg? – kiabálok vele. – Majdnem embert öltem miattad és ha tehetném még most is megölném azt a patkányt. Miért nem engedsz el? Hagyj végre békén – ütök a földre az öklömmel, mikor hatalmasat dörren az ég és szakadni kezd hirtelenjében az eső, de most még ezt is a barátnőm számlájára írom. – Francba Mira, hagyd abba. Sajnálom érted? Tudom, hogy az én hibám, de nem gyötörhetsz örökké. Hagynod kell, hogy éljek és boldog legyek vele. Tudom, hogy tudsz róla te átkozott céda! – üvöltöm ki a dühöm. - Tudom, hogy nem véletlenül jöttél ma vissza. Az a cél, hogy bántsam őt is? Tudod, hogy nekem is fáj, ha neki is fáj? – beszélek össze-vissza, de mégis felfedezem a logikát a szavaimban, így nem kezdek el megint azon aggodalmaskodni, hogy szükségem lenne-e egy kényszerzubbonyra. – Tudom, hogy utálsz, mert itt hagytalak, tudom, hogy félsz, tudom, hogy sötét van, de te meghaltál. Én élek Mira! – bontom fel a vodkás üveget és nagyot kortyolok az erős italból, ami végigmarja a torkom. – Nem okolhatsz többet engem – sóhajtok fel. – Te nem mondtad el, hogy beteg vagy. Te nem szóltál róla. Te vetted be azt az átkozott bogyót és te hagytál itt engem. Te hagytad itt Yvet, pedig megígérted, hogy a plasztikai sebészeten együtt fogunk ülni és együtt várjuk a botoxot, hogy huszonéves csitrinek nézzünk ki hatvan évesen is. Tehát Mira Thompson kvittek vagyunk – gyújtok rá egy cigire és még egy nagyot húzok a vodkából.
-         Elég lesz Kulta – hallok meg egy mély rekedt hangot a hátam mögött, mire ijedtemben hátrafordulok. A két zöld szempár megnyugtat, habár Niko arcvonásai kemények és semmi jót nem ígérnek.
-         Ne haragudj – hajtom le a fejem, mire mögém ül, nem törődve a sárral, az esővel, a széllel. Finoman lefeszegeti az ujjaim az üveg nyakáról, hogy ő is ihasson belőle. Aztán megtörli a szája szélét és a sírt kezdi locsolni a tömény szesszel, de nem néz rám. A kiürült üveget maga mellé ejti, a  hatalmas jéghideg tenyerei közé pedig, az arcom kerül.
-         Vége van érted? Meghalt és nem fog gyötörni többet, mert ha mégis én esküszöm, hogy kiásom és megbánja, hogy megszületett és meghalt. Világos volt Mira? – sziszegi dühösen, a sírkőre nézve. – Te pedig Cornelia Anders, ha még egyszer elrohansz vagy mást hívsz helyettem mikor szomorú, frusztrált avagy mérges vagy, akkor azt te is megbánod.  Nem játszunk ilyet többet. Én vagyok a társad, a szerelmed, a barátod, az urad és velem fogod a szarjaid megbeszélni. Nem tűrőm tovább, hogy ne ezt tedd. Világosan beszéltem? – néz rám, piszok komolyan.
-         Igen – bólogatok félve.
-         Akkor most köszönj el – áll fel és a kezét nyújtja, hogy engem is felsegítsen.
-         Én… - habozok, de a bársonyosan zöld szemek mérgesen villannak meg.
-         Azt mondtam, hogy… - csattan fel, mire riadtan húzom össze magam.
-         Szia Mira – állok fel, a kezébe csúsztatva az enyémet.
-         Helyes – bólint egyet Niko. – Holnap visszajövünk Mira. Nem ajánlom, hogy meglátogasd addig, míg ő nem jön hozzád – fenyegetőzik, mire most az ő értelmi képességeit kérdőjelezem meg. – Indulás – öleli át a derekam és kiterelget a temetőből. Én meg követem, szó nélkül, tudva, hogy ha ő mellettem van, nem lehet baj.

2012. május 17., csütörtök

75. Menni vagy nem menni?




„Van egy mondat... "Szükségem van rád." De hogyan? És miért? Egyszerűen azért, mert vagy, létezel, élsz. Mert megnyugtató érzés számomra a létezésed. Nem lehet megmagyarázni, hogy miért. De nem is kell. Önzés ez? Egy picit, talán. (...) Ám ha te is ugyanezt éled meg, akkor már nem önzés, akkor valóban igazzá, tisztává, önzetlenné válik a mondat.”


Tudom, hogy utálni fog érte, de muszáj elmennem most azonnal. Szükségem van Yvre és Alexre. Beszélnem kell velük. Azért a párnán hagyok egy üzenetet, hogy tudja szeretem és nem örökre tűntem el, csak pár óra az egész. Talán a kisördög nem fog örülni neki, hogy ilyen korán kiverem az ágyból, de meg fog érteni. Alig aludtam egy órát és fel is riadtam.
Most pedig itt ülök az ágy mellett, felöltözve és nézem, hogy milyen békésen alszik. Nem akarok arra gondolni, hogy mi lesz mikor újra találkozunk. Tudom, hogy megbántom, de most úgy érzem, más is kell rajta kívül. Ő mindent megtett, amit meg tudott tenni értem és hihetetlenül jól estek a szavai, mégis kell a barátnőm és a pokolfajzatom. Egy puszit nyomok a duzzadt ajkaira és már indulok is.
A taxival még megállok Alex kedvenc kávézójában, ami még csak most nyit, hogy vegyek némi reggelit és kávét. Tudom, hogy anélkül használhatatlanok lesznek mind.
A zacskókkal megpakolva haladok végig a házhoz vezető ösvényen. A biztonságiak mosolyogva üdvözölnek és hálásan pislognak rám, mikor egyesével nekik is kiosztom a koffeinadagokat. Amint átlépem a küszöböt valami furcsa érzés száll meg. Mintha itt el tudnék mindenről feledkezni. Jade az első akibe belebotlok, épp a lépcsőn lépked le, mikor belépek a házba. Meglepetten néz rám.
- Ne mondd, hogy összevesztetek – nyög fel álmosan.
- Nem, majd csak fogunk ha rájön, hogy itt vagyok – húzom el a szám.
- Alex az emeleten, Yv meg a szőnyegén – suttogja el az információt, pontosan tudva kikhez jöttem.
- Ez a tiéd és kiosztod a többieknek is a reggelit? – nyomok a legnagyobb papírzacskót a kezébe.
- Kávé? – csillannak fel a szemei, mire mosolyogva bólogatok. – Hát persze – simogatja meg az arcom és elindul a nappali felé, ahol egy rakás ember fetreng. A horkolásuk kihallatszik az előszobába is. Valahogy sejtem, hogy éjjel megint nagy buli volt. Ezt a gyanúm a korláton heverő melltartók is megerősítik, az üres üvegekről, fű és cigiszagról pedig már inkább ne is beszéljünk.
A pokolfajzat szobájába belépve már meg sem lepődök azon, hogy Louist ölelgeti, aki úgy kucorodik a karjába, mint egy kiscica. Alex ugyan jóval alacsonyabb nála és vékonyabb is, de mégis úgy néz ki, mint egy tigris, aki a kölykét ölelgeti. Van egy tippem arra nézve, hogy a másik oldalán Jade aludt az éjjel, hisz három párna van az ágyon és a teste körvonalait még mindig őrzi a lepedő. Yv tényleg a szőnyegen ül, maga elé meredve néz rám, látszólag még mindig nincs magánál.
- Szia – suttogom, mire fájdalmasan elmosolyodik.
- Van kávéd és aszpirined? – néz rám könyörgően.
- Csak kávé bogaram – teszem mellé a zacskót. – Túrj bele, addig keresek egy aspirint – simogatom meg a szőke kócos fürtöket a feje tetején, majd a fürdőbe libbenve előszedem az elsősegélydobozt, ami tele van injekciós tűkkel, érszorítóval, nyugtatókkal és fájdalomcsillapítókkal. Valahogy nem lepődök meg, hogy Alex elsősegélydobozának tartalma azóta sem cserélődött ki, mióta nem alszom itt minden nap. Végül is egy drogosnak ez az elsősegély felszerelés, nem a kötszer és a fertőtlenítőszer. Próbálom kikutatni a legenyhébb fájdalomcsillapítót, bár ahogy elnézem a pokolfajzat simán nyithatna akár patikát is. Nem akarom tudni honnan vannak receptre kapható nyugtatói vagy rákbetegeknél használatos fájdalomcsillapítói, de hát a saját külön bejáratú cukorkaboltja úgy néz ki még mindig teljes készleten működik. Kicsit rémisztő a dolog, úgy, hogy tudom, mi van a kincses fiókjában és a cukortartóban a konyhában ezen kívül. Azért csak rábukkanok arra az aspirinre, de mivel ilyen szempontból nem bízom Alexben, úgy döntök jobb felkelteni, hogy ő mondja meg tényleg az van a levélben, amire én gondolok. Meglepődve veszem észre, hogy Louis már nincs mellette mikor visszaérek, Yv viszont még mindig ugyan úgy ücsörög ahogy eddig. A kisördög szétvetett végtagokkal keresztben fekve szunyókál, továbbra is a puha párnák közt. A bokszere csak a fél fenekét takarja, a karjai libabőrösek, a derekán lévő pihék szintén felállnak. Gondolom rosszul érinti a testét, hogy fél órája még két meleg test simult hozzá, most pedig még takaró sincs rajta. Olyan akár egy édes kisgyerek, miközben álmodik, grimaszol, mosolyog és fintorog, a pici lábujjait meg megmozgatja, én pedig nem tudom levenni róla a szemem. Az ágy szélére ülve gyengéden simogatni kezdem a borostás arcát. Már most tudom, hogy morogni fog azért mert borotválkoznia kell, de azt is tudom, hogy gyűlöli ha egy szál szőr is van a tökéletes babaarcán. Tényleg gyönyörű, mint egy… nem is tudom, mihez hasonlítsam. A vonásai nőiesek és ő maga mégis annyira férfi. Igen, Niko ezt nem értheti. Nem értheti mit jelent nekem, hogy nézhetem ezt az égből pottyant rosszaságot, simogathatom és érezhetem, hogy van valaki, aki megért és bármit is teszek nem kér számon, nem ítél el. Akiért felelősséggel tartozom és mégsem kényszerít semmire. Alexel nincsenek szabályok, korlátok és határok sem. Szabad vagyok mellette, mégis tudom, hogy ha zuhanok, akkor ő elkap és vigyáz rám, mint egy igazi angyal.
- Kicsim – suttogok neki halkan. – Tündérem kelj fel – simogatom a hátát, mire megrebbennek a hosszú szempillái, de nem nyitja ki a szemét. – Tudom, hogy hallasz – mosolyodok el. – Gyerünk, ébredj álomszuszék – simogatom tovább. – Manócska nyisd ki a szemed jó? – nyomok egy puszit az arcára, de nem számítok arra, hogy félrekapja a fejét és megcsókol. Éberebb, mint hittem, én pedig nem lököm el. Igazából az egész csak egy hosszúra nyúlt szájra puszi, mégis tudom, hogy most már ezt nem lenne szabad hagyni. De olyan jó…
- Visszatért a gyönyörűségem – ölel át nagyon szorosan a hátára gördülve. – Hol jártál te tékozló lány? Miért hagytál el? Miért? – szorít magához, mint egy kisgyerek a kedvenc plüssállatát.
- Nem hagytalak el – simogatom meg gyengéden.
- De igen – bólogat szomorúan. Az óceánszínű szemeiben rengeteg fájdalom van. Én okoztam volna? – Megígérted, hogy sosem hagysz el, hogy szeretni fogsz és már vagy egy hete felém se néztél. Miatta van igaz? – néz rám szomorúan.
- Kicsim, ne csináld ezt. Szeretlek, hát persze, hogy szeretlek – szorítom magamhoz, mint egy gyereket. Elesettnek és védtelennek tűnik. Megviselte volna, hogy nem jöttem hozzá minden nap? Ennyire kellek neki? – Sosem hagylak el, csak most kicsit más a helyzet. Kénytelen leszel osztozni rajtam – puszilom meg az arcát. – Eddig én csináltam ezt, most te jössz – kacsintok rá, a fekete selymes tincsek közé túrva. – Megértesz? – nézek mélyen a szemeibe, amik enyhülni látszanak.
- Igen – bólogat. – De csak ha megígéred, sőt megesküszöl az életére, hogy nem tűnsz el csak úgy, hogy ha el is kell menned valahova mindig elbúcsúzol tőlem és mikor visszajössz én leszek az első akit meglátogatsz – néz rám komolyan, gyermeki csillogással a szemeiben.
- Oké, esküszöm, az életére és a saját életemre is – bólogatok bőszen.
- Rendben – bólint ő is, majd homlokon puszil. – Hol a kávé? – ül fel nagyot nyújtózva, a levegőbe szimatolva.
- Itt - nyújtja felé Yv a kávét, de még mindig nem túl fitt a szentem.
- Tényleg – csapok a homlokomra. – Ebbe ugye tényleg aspirin van? – lengetem meg előtte a gyógyszeres levelet.
- Miért mi lenne benne? – pislog rám úgy, mint egy idiótára. – Ne nézz gyökérnek. Sose keverem össze a cuccokat. Nem őrültem meg és nem akarok meghalni – fintorog sértődötten.
-        Jól van na… Csak kérdeztem – vonok vállat, majd Yv kezébe nyomok egy szem gyógyszert, aki úgy nyeli be a kis pirulát, mint kacsa a nokedlit. Figyelem őket, ahogy szinte szippantják magukba a kávét és úgy burkolják be a szendvicseket és péksütiket, mintha ezer éve nem ettek volna már szilárd ételt, ami talán igaz is. Lehet, hogy mostanában csak folyékony kenyeret juttattak a szervezetükbe… Ha nem tudnám, hogy Jade vigyáz rájuk elkezdenék igazán aggódni. Mindketten komolyan le vannak fogyva, bár ahogy magamra nézek rájövök, hogy én sem vagyok sokkal jobb állapotba. Lassan az összes nadrágom leesik rólam, még úgy is, hogy a lehető legszorosabbra húzom az övem. Alex és Yv sem tartoztak soha a túlsúlyos kategóriába, de most szinte átütnek a barátnőm bordái a fehér trikón, Alexről meg jobb nem is beszélni. A csípőcsontja meredeken áll ki, a gerince élesen kirajzolódik a hófehér vékony bőre alatt. Lassan már nincs is rajtunk semmi hús. Ijesztő az egész.
- Hol van Mad? – nézek Yvre kérdőn.
- Nem tudom – rántja meg. – Összevesztünk, szóval valószínűleg puffog valahol az a fasz – morogja, mire Alex mindet tudóan kuncogni kezd.
- Mi történt? – nézek rájuk kérdőn.
- Nem bírta a bulit – kacag fel Alex teli szájjal. A gyönyörű pofijából a félig megrágott szendvicsdarabok majdnem kiesnek, épphogy bent tudja tartani a szájában a tenyerével a falatokat, annyira nevet.
- Fogd be Alex – dörren rá Yv, majd felmászik mellénk az ágyra és az ölembe hajtja a fejét, amit automatikusan simogatni kezdek. Tudom, hogy jól esik neki mikor majd szétesik a kobakja. – Szerinte túlzásba visszük a bulizást. Nem jött be neki a show, amit az asztalon nyomtam este Jade-del. Le akart szedni, mire elküldtem a pokolba. Ben volt az utolsó féreg, aki megmondhatta mit csinálok. Soha, de soha többé nem küldhet a padlóra egy pasi – fintorog.
- Kedvelem a nőd – kacsint rám Alex. – Tetszett ahogy kiosztotta azt a nagyra nőtt melákot. Bár a pezsgőt aranyom nem kéne pazarolni – kacsint Yvre, mire a barátnőm felnevet én meg összezavarodva pislogok rá.
- Képen öntöttem egy pohár pezsgővel, mikor le akart rángatni az asztalról – ad Yv magyarázatot a dologra, mire én is nevetni kezdek. Csak el kell képzelnem Mad képét, ami pezsgőben úszik és máris minden rendben van.
- Annyira hiányoztok – fogom meg Yv kezét, miközben Alex egy édes vigyort villant rám.
- Te nem jössz. Pedig a kapu nyitva – kacsint rám a pokolfajzat. – Viszont az érdekelne nagyon, hogy miért vagyok itt hajnalok hajnalán – néz rám kíváncsian.
- Ezért – nyúlok a táskámba és eléjük rakom a mappát amibe még eddig bele se mertem nézni. Nem lepődök meg azon, hogy Alex éhes keselyűként csap le az iratokra, majd olyan gyorsan lapozgatja végig, hogy alig bírom követni a mozdulatait. Mintha szélvész játszana a lapokkal.
- Azt a kurva – csapja össze a mappát, aztán elképedve néz rám, tátott szájjal, mintha nem tudná, hogy most álmodik-e vagy hallucinál, esetleg ez tényleg a valóság-e. Hát meg kell mondjam még én sem tudom mi van.
- Mi van? – ül fel Yv is, de ő csak a fényképig jut. – Ő… a… - néz rám döbbenten.
- Ha minden igaz a húgom – temetem a tenyerembe az arcom.
- Meglátogatod? – kérdezi Alex.
- Nem tudom – nézek rá tanácstalanul, de ő úgy issza tovább a kávéját, mintha az előbb nem tudott volna meg valami olyasmit rólam, ami az egész életem felforgathatja. Yv is végiglapozgatja az irathalmazt, miközben Alex úgy beszélget velem tovább, mintha csak az időjárásról lenne szó.
- Akarsz egy hugicát? – néz rám kérdőn.
- Nem tudom – csóválom a fejem.
- Kíváncsi vagy rá? – kérdezi teljesen normális hangnemben.
- Igen, azt hiszem. De nem akarom felforgatni az életét. Az én családom… Nem is tudom – fintorodok el, mert amiben élek avagy életem mindennek lehetne nevezni csak nem családnak.
- Menj el Jerseybe – vágja rá - Csak nézd meg. Aztán ha látod majd eldöntöd. De ne gondolkodj, ne analizáld a helyzetet. Lehet, hogy kell neki egy nővér, aki szereti és megérti. Olyan amilyen neked sose volt, de most mindketten kaphattok valakit, akire eddig szükségetek lett volna, aki hiányzott az életetekből. A tesódtól nem fogja ez a lány megkapni, azt amit akar. Az apád egy kretén, nem hinném, hogy túl sokat foglalkozna vele ezután, tehát nem maradt neki más csak te – magyarázza higgadtan.
- Alexnek igaza van. Te tudod milyen ha nincs családod igazán. Hiába vagy jóban az anyukáddal, ő még mindig nem nőtt fel. Csak egy nagyra nőtt gyerek. Lehetséges, hogy szükségetek van egymásra – néz rám Yvonne is. – És ha nem is jön be akkor sincs semmi. Menj haza New Yorkba, onnan Jersey csak egy köpésre van. Ha gondolod megyek veled – fogja meg a kezem.
- Jen el akarja tüntetni – köszörülöm meg a torkom.
- Jent majd én elintézem ha pattog. Sose bocsátom meg neki, hogy becsukatott arra a klinikára, amúgy is kijárna neki egy alapos tépés, szóval ha az utadba áll megismerkedik az öklömmel – fintorog Yv gyűlölködve. Tudom, hogy azóta is bűntudata van a dolog miatt, pedig ő aztán tényleg nem tehet róla, hogy a nővérem elvonóra küldött.
- Tehát pakoljak? – nézek rájuk kérdőn, mire mindketten hevesen bólogatni kezdenek. - Oké, akkor most megyek. Yv hívlak ha végeztem – nyomok egy puszit a barátnőm arcára.
- Rendben, addig összekaparom magam - bólint mosolyogva.
- Szeretlek kisördög – ölelem át szorosan Alexet, aki megpaskolja a hátam, majd nagyot csap a fenekemre és egy puszi után elhesseget. Út közben eszembe jut, hogy talán beszélnem kéne Maxel is, de aztán elvetem az ötletet. Ő tuti elmondja Pamnek, aki tovább adja anyának, akit meg nem akarok felzaklatni. Még nem. Majd én elmondom neki.

Nyikordul az ajtó és végre belép ő. Nem is tudom mit mondjak. Haragszom rá valahol, de meg is értem, hogy miért ment el. Amint leveszi a cipőjét észreveszi, hogy az ablakban ülve egy üveg sört kortyolgatok és őt figyelem. Sóbálvánnyá dermedve figyel, az alsó ajkát harapdálja.
-         Szia – suttogja bizonytalan hangon.
-         Szia – köszönök vissza ugyan olyan halkan.
-         Nagyon haragszol igaz? – lép közelebb egy kicsit.
-         Inkább csak fáj, hogy nem engem keltettél fel azért, hogy megbeszéljük mit érzel – nyelem le a torkomat szorongató gombócot. Kiabálni szeretnék vele, de tudom, hogy nincs értelme. Már mindegy.
-         Nem akartalak megbántani – ül le a lábam elé és a farmerbe bújtatott lábszáramra csúsztatja a kezét.
-         Tudom – bólintok, majd megint az ablakon keresztül nézek kifelé. Bámulom az utcákat, miközben a sötét gondolataim, amik már órák óta emésztenek, egyre durvábban és kegyetlenebbül marcangolják a lelkem.
-         Jerseybe megyek – szólal meg jó pár perc csend után.
-         Értem – bólintok. Ez vajon mit jelent? A megyek, az azt jelenti, hogy egyedül? Vagy viszi Alexet? És Yv? Na és velem mi lesz? Kellek neki egyáltalán?
-         Szeretném ha velem jönnél – mászik fel az ablakmélyedésbe a lábam az ölébe rakva. – Rám néznél Niko? – simít végig a lábszáramon újra, egészen a térdemig.
-         Muszáj? – morgok. Tényleg rosszul esik, hogy semmibe vett, még úgy is, hogy most megkért menjek vele.
-         Szeretném – suttogja, mire nagy nehezen felé fordítom a fejem. Eszem ágába sincs elrejteni előle, hogy igenis megsértett azzal az üzenettel, amit reggel a párnán hagyott. Szüksége van Alexre, de azért engem mindennél jobban… De ha engem mindennél jobban, akkor miért nem velem beszélte meg? Francba. Lassan megint feltámad bennem a düh és érzem, hogy nem fogok neki tudni gátat szabni. Ahogy egyre jobban filózom a helyzeten, annál inkább lovalom bele magam a mérgembe.   – Sajnálom – mondja a szemembe nézve. Tudom, hogy őszinte, de azt is tudom, hogy nem azt sajnálja, hogy nem nekem öntötte ki a szívét, hanem csak azt, hogy megbántott.
-         Miért ő? – kérdezem fojtott hangon. Tényleg szükségem van minden önuralmamra, hogy ne üvöltsek vele, pedig a düh egyre jobban szétfeszít és átjár, mintha szét akarná szakítani a bőröm, mert a testem kevés neki, a méreg pedig ki akar törni, hogy tényleg mindent eláraszthasson körülöttem.
-         Niko, nem csak ő. Ők. Yvonne és ő – kezd el magyarázni, de csak egy fintort kap válaszul. – Kérlek, ne duzzogj – mosolyog rám, mintha ezt is el lehetne most viccelni, viszont ezt most nem kellett volna mondania.
-         Duzzogok? Szerinted duzzogok? – akadok ki, mire félve behúzza a nyakát, én meg felpattanok. Túl közel van hozzám és most nem akarok a közelébe lenni. Meg se próbálom már visszafogni magam, ez az egy mondat beindította a detonátort, ami azóta ketyegett bennem mióta felébredtem és nem volt sehol, mert ahelyett, hogy a karjaim közt pihent volna vagy egy kávé mellett velem beszélte volna meg a kétségét és a fájdalmát, elment Alexhez, hogy tőle kérjen tanácsot és ha a sejtéseim nem csalnak kapott is. Valahogy a nyakam merném tenni rá, hogy Alex mondta neki, hogy utazzon el, ő pedig megy, mert a mindent tudó mitugrász kis buzeráns pöcs, azt mondta neki, hogy az lesz a legjobb a számára. Rá pedig hallgat. Vele megbeszéli. – Nem vagyok elég jó? – szegezem neki a kérdést, mire meglepetten néz rám.
-         Ezt, hogy érted? – kérdezi nyugodtan.
-         Úgy, hogy hozzá rohantál, pedig tudtommal én vagyok az akit szeretsz, aki tökéletes számodra tehát velem kéne megbeszélned, hogy mi az ami bánt – emelem fel egyre jobban a hangom, mire összerezzen és bűnbánóan pislog rám.
-         Csak pár napja vagy mellettem. Yv pedig évek óta, Alex pedig hónapok óta kiáll értem és mikor süllyednék, akkor  felszínen tart – magyarázza. – Még nem szoktam meg, hogy te is itt vagy nekem – néz rám hatalmasra tágult és talán kissé ijedt szemekkel.
-         Miért nem bízol bennem? – nézek rá miközben rágyújtok egy cigire. Mérges vagyok és ideges, de igazából nem tudom mire vagy kire. Rá, a helyzetre, vagy talán a féltékenység az oka? Féltékeny vagyok arra, hogy Alex egyenlőre a bizalmasa és nem én?
-         Bízom benned – pattan fel, hevesen tiltakozva. – De ők is kellenek – kámpicsorodik el. – Én csak tudni akartam, hogy ők mit gondolnak. Nézd tudom, hogy mellettem vagy és vigyázol rám, de nehéz itt is megérteni azt, hogy már nem csak rájuk számíthatok, hanem rád is – bök a mellkasára. – Tudom, hogy bármit megtennél értem, tudom Niko – lép elém és finoman végigsimít az arcomon. – És hihetetlenül hálás vagyok érte, de még meg kell szoknom, hogy ha bajom van te is itt vagy nekem. Ők már annyira természetesen az életem részei, de téged még csak most szoklak meg. Barátkoznom kell a gondolattal, hogy van még valaki, aki nem csak a szerelmem, hanem a bizalmasom is, akit felverhetek hajnalban. De pár nap után még nem megy. Nekem nem – sóhajt nagyot. – Kellesz, te kellesz a legjobban és amit hajnalban tettél arra nincsenek szavak – simul hozzám. – Ölelj át jó? Kell, hogy átölelj, mert ha nem, akkor azt hiszem szétesek – néz rám kétségbeesetten én pedig azonnal magamhoz szorítom.
-         Kulta, ne csináld ezt velem – suttogom a hajába.
-         Tudod, hogy csak a te ölelésed nyugtat meg? – néz fel rám, mire elmosolyodom és homlokon puszilom.
-         Most már igen, de ezeket jobb lenne ha többet hangoztatnád – grimaszolok, mire egy halvány mosoly jelenik meg a csodaszép arcán.
-         Velem jössz? – kérdezi halkan, miután már jó pár perce szorítom magamhoz. Ő is a derekamba kapaszkodik, a fejét a meztelen mellkasomnak dönti és egy idő után feltűnik, hogy egyszerre lélegzik velem.
-         Persze. Pakolj. Addig kijelentkezek a hotelből – kacsintok rá. Egy csók után engedem el, a holmijaim összeszedem és míg ő a sporttáskáját túrja elő telefonálás közben én kilépek a lakásból.
Taxit fogva a hotelig vitetem magam, bár már azt se tudom miért itt vannak a cuccaim, hisz lényegében egyetlen estét se töltöttem itt mióta Los Angelesben vagyok. A csomagolással szerencsére nem kell sokat tökölnöm, de aztán eszembe jut, hogy szólni kéne a srácoknak, hogy lelépek, így a táskámat felkapva elindulok felkutatni őket. Még jó, hogy ők is ebben a hotelben szálltak meg. Brandon az első akihez bekopogok. Jó pár perc után összeszűkült szemekkel nyit ajtót.
-         Te nem a szobapincér vagy – állapítja meg full kómásan.
-         Micsoda felfedezés – nevetek fel. – Figyu megyek Jerseybe, csak szólni akartam, hogy itt már ne keress – magyarázom, mire értetlenül néz rám.
-         Mi a tökömet csinálsz te Jerseybe? – néz rám zavarodottan, pedig már bőven benne járunk a délutánba.
-         Liának van ott egy kis dolga – vágom rá. – Ha akarja majd elmondja. A lényeg, hogy megkért, hogy menjek vele.
-         Megyünk veletek akkor mi is – bólint. – Zoé – kezd el üvölteni. – Pakolj nyuszika, húzunk haza – lép be a szobába, mire most én nézek rá értetlenül. Mire kérdezhetnék már be is csapta a fürdő ajtaját, miután kiosztotta telefonon a többieknek is a parancsot, hogy csomagoljanak, fél óra múlva pedig legyenek a hallban.
-         Szia – lép ki Zoé álmosan, de legalább felöltözve a hálóból. Gyorsan végigrohan a szobán és összeszedi a szétszórt cuccaikat, aztán egy hatalmas bőröndbe szórja őket. Brandon tíz perc múlva cseppet sem zavartatva magát egy szál faszban libben ki a fürdőből. Még mindig nincs magánál, de azért nagy nehezen magára rángat egy gatyát, mellőzve az alsónadrág használatát, amit a barátnője hagyott elől.
-         Hol a pólóm? – néz Zoéra kérdőn, aki az ágyra bök, amin egy fehér felső hever. – Köszi nyuszika – nyom egy csókot a szájára.
-         Ti most komolyan jöttök velünk? – nézek rájuk kérdőn, mire Brandon bólogatni kezd miközben az övét csatolja be.
-         Mit csináljunk itt? Miattad jöttünk bogárka – ránt vállat. – Hol van már Zack azzal a kibaszott kávéval? – morog, mire végszóra egy erőteljes kopogás zavarja meg a szoba csendjét. – Na végre – nyűgösködik, miközben ajtót nyit és rábukik a papírpohárban lévő feketére. 
Egy óra múlva Mad, Jari, Mika, Brandon és az egész díszes társaság befut a reptérre. Lia Yv mellett toporog, nem nehéz kiszúrni őket a tömegben, ahogy minket sem. Azonnal a gyönyörű szőkeségem mellé lépek és szájon csókolom.
-         Ők is jönnek? – néz rám mikor elengedem.
-         Igen – bólogatok. – Mindenki. De nyugi, nem tud senki a dologról – ölelem át a derekát, miközben Brandon a pulthoz csattog, hogy leadja a cuccokat. A szervezőképességével most is lenyűgöz. Alig fél órába telik, hogy mindenkinek szerezzen helyet a repülőre, mivel Lia csak három jegyet foglaltatott, nem sejtve, hogy mindenki csomagol, nem csak ő, Yv és én. Brandonnak hála a VIP váróba kísérnek minket, ott ellenőrzik a papírjaink és még némi töményet is sikerül szereznie az egyik reptéren dolgozótól. Eliszogatunk míg fel nem csendül a hangszórókból egy női hang, ami felszólít minket a beszállásra.

New Yorkba érve Brandonékat hatalmas terepjárók várják a reptér parkolójában, amibe mindenki becuccol, hogy tovább mehessenek Hartfordba, kivétel én, Yvonne, Niko, Mika és Jari. Mi az én lakásom felé vesszük az irányt. Szerencsére van elég hely mindenkinek, bár a feszültséget Yv és Mad között szinte vágni lehet. A ház elé érve elmosolyodom. Vajon mit fog szólni Dorah ha meglát? Csak most tűnik fel, hogy mennyire hiányzott már ő is és New York is.
-         Kisasszony – biccent felém a portás mikor belépek, majd gyanakodva méri végig a velem lévőket. Furcsa, hogy őt még nem cserélték le és majdnem egy év után még mindig emlékszik rám.
-         Üdv – integetek neki mosolyogva, a lift felé vonulva. A cipőm talpa csak úgy nyikorog a márványon, ahogy a többieké is.
-         Segítsek felvinni a csomagjaikat? – kérdezi udvariasan.
-         Nem köszönöm. Megoldjuk – kacsintok rá, mire egy kedves mosolyt villant rám, mi meg eltűnünk a liftbe.
-         Te komolyan itt laksz? – néz rám Jari elképedve.
-         Hát az enyém az itt lévő lakás, de nem lakom itt. Csak laktam – magyarázom. – Felesleges szállodába menni, ha itt van ez a lakás. És amúgy is Dorah megsértődne ha nem jönnék haza, mikor itt vagyok New Yorkba – mosolygok.
-         Mióta nem voltál itt? – kérdezi halkan Mika, ezzel az elevenembe vágva. Yv szemei megtelnek könnyel, az én térdeim pedig megroggyannak egy pillanatra.
-         Mióta meghalt a barátnőm – felelem rekedten. Az emlékek elárasztanak és alig várom, hogy kiszabaduljak a liftből, mert úgy érzem nem kapok levegőt. Hisz minden itt kezdődött. Ebben a házban, a lakásomban azon az estén.
-         Meglátogatjuk? – kérdezi Yv halkan, mire bólogatni kezdek.
-         Mindenképpen – szorítom meg a kezét, mire szomorúan elmosolyodik. A lift csilingelve áll meg, én pedig elsőként lépek ki a kalitkából. A kulcsom a zárba illesztem és belépek a helyre, ahol már majdnem egy éve nem jártam.
-         Uram? – bukkan fel Dorah a konyhából, de amint meglát kiejti a kezéből a locsolókannát és a szája elé kapja a kezét.
-         Jó napot – köszönnek a fiúk kórusba, de Dorah meg se tud szólalni a döbbenettől.
-         Kisasszony? – kérdezi halk, bizonytalan és kissé sírós hangon.
-         Meg se ölelsz? – lépkedek hozzá közelebb kitárva a karjaim. Az idős asszony pedig úgy csapódik belém, mint egy igazi atombomba. Hiába alacsony és gyenge már, most mégis úgy szorít magához, hogy komolyan megérzem az erejét. – Annyira hiányoztál – puszilgatom meg a ráncos arcot, mintha tényleg a nagymamám lenne.
-         Jaj kisasszony, ön is nekem – pityeredik el, mire nevetni kezdek. Imádom, hogy ennyire érzelgős. – Miért nem szólt, hogy jön? Azt hittem az édesapja akarja ellenőrizni a lakást. Én nem főztem semmit és jaj Istenem – kapja a szája elé a kezét kétségbeesetten, mire megint megölelem.
-         Nyugi Dorah. Nincs semmi baj. Majd főzöl míg mi kicsomagolunk jó? – mosolygok rá, mire bólogatni kezd. Minden érzelem kiül az arcára, látom rajta, hogy azt se tudja, hogy hirtelen hova kapjon.
-         Én is kapok egy ölelést Dorah? – lép elé Yv, mire egy kedves mosoly jelenik meg a pót nagymamám arcán és azonnal a karjai közé vonja a barátnőm, aki szintén vigyorogva szorongatja meg. A négy srác viszont még mindig a küszöbön a toporog.
-         Gondolom nem lehet este meztelenül kiszambázni vízért így, hogy a néni is itt van – suttogja Mika Nikonak, aki nevetve hasba vágja a barátját.
-         Hülye állat – sutyorog vissza, de aztán észreveszi, hogy Dorah őt figyeli.
-         Emlékszem magára – bök rá a mutatóujjával, mire Niko olyan ijedt képet vág, mintha maga a sátán jött volna a lelkéért.
-         Én is. Niko vagyok. Niko Koskinen – lép Dorah elé bizonytalanul és a kezét nyújtja felé.
-         Szereti a kisasszonyt? – szegezi Dorah a kérdést a nyakának, mire Niko vörösödni kezd és kétségbeesetten pislog rám segítségre várva, de mikor rájön, hogy nem segítek, bólogatni kezd.
-         Eléggé – feleli.
-         Akkor vigye innen a mancsát és öleljen meg – tárja ki a karjait Dorah, mire Niko megkönnyebbülten elmosolyodik és a hosszú karjaival átöleli őt. Furcsa őket nézni. Dorah még a mellkasáig se ér, de mégis olyan szeretettel öleli át a zöldszeműt, mintha ezer éve ismerné, mintha az ő nagymamája is lenne. – Asszonyom ők itt a barátaim. Mika, Jari és Mad – mutogat végig a fiúkon Niko, mire Dorah arca sértődött grimaszba torzul.
-         Ne magázzon kisfiam, nem vagyok én olyan öreg – kéri ki magának a pót nagyim, mire a fiúk ledöbbennek, mi meg Yvvel alig bírjuk visszafogni a nevetésünket. Miután Dorah mindenkit megölelgetett és kikérdezett arról, hogy mit szeret enni vagy mit nem eltűnik a konyhába. Yv otthonosan mozogva elfoglalja az egyik szobát, amit mindig is használt mikor itt tartózkodott én meg elmagyarázom Nikonak hova vigye a mi holmink, hogy aztán a három srácot is körbevezessem a lakáson és kiosszam, hogy ki hol fog aludni éjjel.
-         Hahó – lépek be a saját szobámba, ahol Niko áll és mindent alaposan szemügyre vesz.
-         Helló – ölel át és gyengéden megcsókol. – Tudsz róla, hogy nagy franc a vénlány? – mosolyog rám, mikor nagy nehezen elválunk egymástól, én pedig jól hasba vágom, amiért így beszél Dorahról.
-         Ne vénlányozd. Ő fiatal és imádni való – nyújtom ki a nyelvem. – Amúgy tudom – kacsintok rá.
-         Szép szoba – néz körbe újra. – Ezek a szüleid? – bök egy képre, mire bólogatni kezdek.
-         Aham. Még akkor készült mikor először találkoztak. Szeretem ezt a képet – nézek a bohókás fotóra. Mindketten bőrnadrágban feszítenek, anyun valami ocsmány magassarkú csizma van és egy tollboa a nyaka körül a feje tetején lévő óriás műanyag keretes szívecske formájú napszemüvegről már ne is beszéljünk, apun motoros bakancs és egy szakadt farmerkabát díszeleg, de a tökéletes kockás hasa úgy is látszik, hogy anyu az ölében ül. A kezükben egy hatalmas vaskos spangli füstölög, a háttérben pedig több üres whiskys üveg díszeleg. Na meg a gitár, ami apu mindene volt még akkoriban. Mindketten kócosak és kómásak, de szerelmesen pislognak a másikra. Azt hiszem ezért imádom ezt a képet. Akkor még minden rendben volt velük és az apám sem volt egy faszfej.
-         Furák voltak – kuncog fel.
-         Nyolcvanas évek – rántok vállat. – Ő meg a nagypapám – adok a kezébe egy ezüst fényképtartót, amiben életem egyik legfontosabb személyének fotója díszeleg.
-         Komoly? – néz rám kikerekedett szemekkel.
-         Na ő nagy franc volt – somolygok. – Majd később mutatok valamit, ami az övé volt. Tuti tetszeni fog – nyomok egy puszit az arcára, majd a táskámhoz lépek, hogy nekiálljak kipakolni. A telefonom csörögni kezd, a kijelezőn Jen nevével.
-         Hello – szólok bele.
-         Hol a picsában vagy te ostoba liba? – kiabál velem.
-         Na, na, na. Ácsi – szólok rá. – Nem tartozom neked elszámolással. Amúgy New Yorkban. Megnézem magamnak a húgunk. De ha te a közelébe mersz menni kitekerem a nyakad. Világos? – kérdezem higgadtan.
-         Nem tudod mit csinálsz. Magad is veszélyezteted és engem és… - darálja, szinte levegőt sem véve.
-         Fogd be Jen. Majd én eldöntöm, hogy nekem mi a jó. Te meg menj haza és ha nem vagy kíváncsi rá, akkor ne keresd.  Áldjon meg az ég – nyomom ki a telefont, ami megint csörögni kezd. Tudom, hogy ő hív, de eszem ágába sincs felvenni.
-         Jól vagy Kulta? – lép mögém Niko, mire mosolyogva megfordulok a karjai közt.
-         Ühüm – bólintok. – Teljesen, főleg, mert itt vagy velem – simogatom meg hálásan az arcát.
-         Nincs mit – csóválja a fejét. Majdnem összeérnek az ajkaink mikor kivágódik az ajtó és Yv rohan be.
-         Kopogni ki fog? – nézek rá mérgelődve.
-         Küldd el innen azt a túlméretezett faszt – kiabál, mire Mad is berobban a szobámba vöröslő fejjel.
-         Love is in the air – kezd el énekelni Niko vigyorogva, mire felnevetek, de Yv és Mad gyilkos szemekkel kezdenek méregetni minket.
-         A barátnőd egy flúgos fúria. Te meg egy köcsög vagy – bök Nikora dühösen.
-         Na nyugi – intem le őket, figyelve, hogy mindketten úgy fújtatnak, hogy félő felrobbannak a méregtől. – Mi a baj?
-         Semmi – csattan fel Yv és kivonul a szobából, mire Mad is megindul utána.
-         Te érted, hogy mi volt ez? – nézek Nikora értetlenül.
-         Halvány lila dunsztom sincs – csóválja meg a fejét nevetve. – Elment az eszük. Szerelmesek – kuncog és tovább dúdolgat.
-         Tényleg szenya vagy – kacagok fel. – Na ha van kedved fürödj meg én meg megnézem kell-e segíteni Dorahnak valamit.
-         És mi lenne ha velem fürödnél? – szorít magához.
-         Este jó? – csókolom meg.
-         Akkor nekem is jó lesz este – vágja rá, majd levonulunk a nappaliba. Jari a zongoránál ül, olyan képpel mintha megbabonázták volna, épphogy csak hozzáér a billentyűkhöz, de egyet se nyom le, csak simogatja. Mad a tv-t kapcsolgatja és magában puffog, Yv meg Dorahval beszélget, de be-bepillant a szobába és durcásan figyeli az óriásunk.
-         Hol van Mika? – kérdezi Niko.
-         Láttad már ezt?- néz rá Jari izgatottságtól csillogó szemekkel. – Amúgy nem tudom, de nem is érdekel. Ez gyönyörű. Kell egy ilyen otthonra – néz rám elbűvölve.
-         Próbáld ki – kacsintok rá, mire még jobban kikerekednek a szemei.
-         Komolyan? Megengeded? – kérdezi dobhártyát sértően magas hangon.
-         Persze – somolygok. Bármit megadnék csak normalizálódjon a hangszíne. Amint megkapja az engedélyt, nagyon félve és nagyon óvatosan leüti a billentyűket, olyan hangokat kicsalogatva a zongorából, amilyet még talán senkinek sem sikerült.
-         Istenem, ez gyönyörűen szól – nyög fel, mintha minimum orgazmusa lenne attól, hogy játszhat és egyre jobban belemerül a játékba. Tényleg hihetetlen, amit művel.
-         Mindig ezt csinálja, ha valami különleges zongora közelébe kerül. Meg se próbálj hozzászólni. Se kép, se hang – kacsint rám Niko, majd levágódik Mad mellé és együtt bámulják a tv-t.
-         Segítsek valamit? – nézek Dorahra a konyhába lépve.
-         Nem kell - felel helyette Mika, aki éppen valami növényt trancsíroz apró darabokra.
-         Hát te meg mit csinálsz? – nézek rá.
-         Szeretek főzni és megkértem Doraht, hogy adjon valami feladatot – von vállat, mintha nem is egy híres rocksztár lenne, aki ahhoz van szokva, hogy minden percben kiszolgálják.
-         Oké – kuncogok fel, majd Yv mellé telepedek.
-         Elvette az almám – motyogja maga elé meredve.
-         Az almád? – pislogok rá kérdőn.
-         Igen, az almám. Volt egy gyönyörű hatalmas zöl dalma itt – bök a tál felé, ami most is tele van gyümölccsel. – De ő elvette – puffog tovább a barátnőm.
-         De van még itt alma – nézek rá értetlenül.
-         Igen. Van, de nem zöld. Ez mind piros. Nem ugyanolyan – ripakodik rám, mire hirtelen ajtócsapódásra leszek figyelmes. Nikoval találkozik a pillantásunk, aki aztán szintén értetlenül mered a bejárat irányába, ahol minden bizonnyal Mad tűnt el. Senki nem szól egy szót sem. Jari tovább játszik, Mika kuktának képzeli magát, Yv dünnyög az orra alatt, Niko meg tv-t néz egészen addig míg ki nem csapódik ismét az ajtó és meg nem jelenik az óriásunk egy hatalmas zacskóval.
-         Nesze itt a kurva zöld almád. Van kicsi, nagy, közepes, kicsit zöld, nagyon zöld válogass, te hülye picsa – vágja Yv elé a gyümölcsöket, mire kirobban belőlem a nevetés, Yv meg elképedve néz rá.
-         Te most komolyan lementél almáért a boltba? – néz rá Yv hatalmasakat pislogva és fülig pirulva.
-         Nem úgy néz ki te flúgos liba? – dörren rá Mad, mire Yv felpattan és mire egyet pisloghatnánk már Mad nyakában lóg, aki erősen szorítja magához barátnőm.
-         Hé, szobára – szól rájuk Mika nevetve, de nem foglalkoznak vele. Épp azzal vannak elfoglalva, hogy összegubancolják a nyelvüket egymás szájában. Mosolyogva lépek a zöldszeműmhöz, aki szemérmetlenül figyeli a párosunk, majd miután magához ölelt újra énekelni kezd.
-         Love is in the air…