A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2012. június 25., hétfő

81. Kapcsolatok

Mindannyian keresünk valakit, azt a különleges személyt, aki majd megadja azt, ami hiányzik az életünkből. Valakit, aki képes társaságot nyújtani, vagy segítséget, vagy biztonságot, és néha, ha nagyon keressük, megtaláljuk azt, aki képes mindhármat nyújtani. Igen, mindannyian keresünk valakit, és ha nem találjuk, csak remélhetjük, hogy ő talál meg minket.

A taxiból kiszállva azonnal megpillantom. Zsigerből érzem, hogy a lány, aki hanyagul a falnak dőlve áll és cigizik, a húgom. Az arca legnagyobb részét óriási napszemüveg takarja, ahogy az enyémet is. Ahogy apuét is szokta. Egy szőke hajú, magas kacsú nő áll mellette, aki valamit hevesen gesztikulálva magyaráz neki, de nem figyel. Ő is észrevett engem. Ahogy látom egy arcizma sem rezzen meg. Egy percen át bámuljuk egymást, mígnem a nőnek is feltűnik, hogy Daisy valamit figyel és ő is felém fordul. Amint meglát, nagyot sóhajt és int egyet felém, mire lehajtom a fejem, utoljára végignézek magamon, az izzadt tenyerem a farmeromba törlöm és közelebb lépek hozzájuk.
- Cornelia igaz? – Szólít meg a nő.
- Csak Lia – nézek rá és a kezem nyújtom felé, amit azonnal meg is ráz.
- Renée vagyok, Daisy anyukája – mutatkozik be kedvesen, de nem igazán izgat, hogy ő kicsoda. Csak a húgom érdekel.
- Tudom – bólintok azért mégis, de már megint a velem szemben állót bámulom. Abszurd helyzet. Itt áll előttem, bagózik és a képembe fújja a füstöt, úgy néz ki, mint egy szakadt szupermodell, szinte kész nő és életemben mégis most látom először. Látszólag cseppet sem kíváncsi rám és nem is érdekli az egész helyzet, ami pedig engem bosszant. Valahogy nem erre számítottam.
- Daisy, megmondtam már, hogy nyomd el azt a cigit – pirít rá az anyja, de ő csak azért sem oltja el.
- Tehát eddig te voltál apuci legkisebb szeme fénye? – Tolja a homlokára a napszemüveget én meg elfelejtek levegőt venni, attól a kék szempártól. Pont ugyan olyan, mint Matt. Semmi különbség nincs köztük. Megdöbbentő.
- A szeme fénye kissé túlzás – húzom ki magam, mikor elkezd méregetni. Ha így, hát így. Matt mellett nőttem fel és ahogy elnézem ez a lány egy az egyben arra a faszfejre ütött, tehát nem lesz itt semmi probléma. Vagy ha mégis hát így jártam. De tudom kezelni a helyzetet és ahogy elnézem kell is.
- Oké lányok, én most magatokra hagylak titeket. Daisy viselkedj jó? És maximum este tízre legyél otthon. Nincs kedvem megint utánad kajtatni éjszaka és valami buliból hazacipelni, rendben? – Néz rá szúrósan Renée, mire Daisy elhúzza a száját.
- Jó kislány leszek anyuci – válaszol gúnyolódva, mire az anyja nagyot sóhajt és egy bocsánatkérő pillantás kíséretében elköszön tőlem is.
- Bemegyünk? – Nézek rá a fejemmel a kávézó felé bökve.
- Tőlem – von vállat hanyagul, majd ellöki magát a faltól és besétál.
Megdöbbentő hanyagsággal dobja le magát az egyik székre, majd a pincér felé kezd pislogni egy olyan angyali mosollyal az arcán, amitől elámulok. Én nem tudok ilyet húsz évesen, pedig hat éve gyakorolom. Pimasz és szemtelen, cseppet sem zavarja, hogy itt ülök vele szemben, amint a srác kijön a pultból, hogy felvegye a rendelésünket azonnal kikezd vele. Semmi kétség, tényleg Anders lány. A fiú minden szaván úgy csüng, mintha valami nagyon okos dolgot mondana, ráadásul idétlenül vigyorog is mintha a kávérendelés vicces is lenne. Lenyűgöz, hogy Daisy mennyire tisztában van magával és, hogy milyen gyorsan használja ki az adottságait. Úgy dobálja a haját, mint egy édes kislány, de a szemében ott van az a tűz amiért megőrülnek a pasik. Ugyan azt csinálja, mint én az ő korában. Valahogy nem lepedők meg azon, hogy a kávénk mellé ingyen csokis sütit is kapunk, meg egy tök felesleges szalvétát, amin a srác a telefonszámát kéri el. Mosolyognom kell. Le se tagadhatnám, hogy van köze hozzám. Én is ilyen voltam.
-         Tehát, látni akartál – fordul felém hirtelen.
-         Kíváncsi voltam – bólintok.
-         És? – Néz rám fürkészően.
-         Mit és? – Kérdezek vissza.
-         Meg fogsz gyilkolni a vagyonért? Ki fogsz borulni, mint a másik, az a hogy is hívják? Jen! Meg akarsz fenyegetni? – Néz rám szúrósan.
-         Matt engem gyűlöl, nincs mit vesztenem. Maximum nyerhetek egy normális féltesót. Jen más tészta. Kicsit paranoiás és elmebajos. Rá mondhatnád, hogy apuci szeme fénye – nevetek fel.
-         Rólad semmit nem tudok – biccenti oldalra a fejét. – Jen bemutatkozott már telefonon keresztül.
-         Nem lep meg, engem is megkeresett, hogy csináljunk ki, de mondjuk, hogy nem vagyunk jó testvérek, így már csak elvből sem megyek bele a hülye kis terveibe – magyarázom, miközben figyelem a reakcióit, de egy szemöldökráncoláson kívül nem csinál semmit.
-         Nem New Yorkban laksz ugye? – Kezd el kérdezni és most először látom felcsillanni a kíváncsiságot a szemében. Még mindig tartózkodó, de legalább érdeklődik.
-         Los Angelesben van per pillanat a székhelyem. Vagyis volt, mert holnap indulok Helsinkibe és pár hétig ott leszek. Nem tudom igazán, hogy hol is lakom. Sose volt igazi otthonom – rántom meg a vállam.
-         Az szar lehet – húzza el a száját, mire nevetni kezdek. Olyan őszinteséggel bukik ki belőle ez a megállapítás, ami jó kedvre derít.
-         Eléggé, de van előnye is. Húsz évesen nem sokan mondhatják el magukról, hogy már bejárták a fél világot – nézek rá, mire újabb kérdőjelek jelennek meg a kék íriszekben.
-         Igaz, hogy Niko Koskinennel jársz? – Teszi fel a kérdést.
-         Igen, mondhatjuk, hogy járunk – bólogatok újra.
-         Mekkora egy mázlista vagy – sóhajt nagyot, egy ábrándos pillantás kíséretében.
-         Erről azért vitatkozhatnánk – kacagok fel újra. 
-         Mindenesetre te jobb fejnek tűnsz, mint az előző bigéje. Bár azt hiszem, ha nem lennél az akkor is ezt kéne mondanom, mert a nővérem vagy – vág elgondolkodó képet hirtelen.
-         Nézd Daisy velem nem kell udvariaskodnod. A mi családunk nem az a fajta, de már találkoztál Mattel és ezt gondolom egyből levágtad – nézek mélyen a szemébe.
-         Nem örült nekem, rám vágta az ajtót első körben – mosolyodik el.
-         De te sem vagy az a feladós fajta ha jól sejtem – mosolygok rá.
-         Nem, nem igazán – ingatja meg a buksiját.
-         Akkor jó – bólintok rá és úgy tűnik ez lerombolja a falait. Fecsegni kezd, akár egy igazi tini. Csacsog a suliról, a pasikról, a családjáról és ő is mindent tudni akar rólam és az apánkról. Hogy milyen volt mellette gyereknek lenni. Én pedig mesélek készségesen és próbálom nem összetörni az illúzióit az apjával szemben. Próbálok a jó dolgokra koncentrálni, de néha kicsúszik egy-egy megjegyzés a számon, amin jókat mosolyog és megérti, hogy hiába beszélek neki róla úgy ahogy, nem vagyunk jóban és nem is leszünk talán soha.


Másfél óra alatt sikerül rendet raknom a lakásban, az itt maradt holmikat, begyömöszölöm egy sporttáskába.
A kanapén ülve egy üveg sörrel a kezemben csak bambulok magam elé.
Vége.
Végleg vége.
Most jut el a tudatomig, hogy egy korszak ma végképp lezárult az életemben. A Leenaval közös korszakom. Majdnem három év egy dobozba kerül, a doboz pedig fel egy szekrény tetejére, hogy ott sárguljon és porosodjon.
Most van időm gondolkodni, azon, hogy mit dobtam el magamtól. Hiába emlékezek vissza a szép dolgokra, a szerelemre ami köztünk izzott, nem érzek semmiféle megbánást. Ennek így kellett lennie.
Persze tartozom Leenanak, hisz annyi mindent tanultam tőle és annyi mindent kaptam. Ha felébred meg kell köszönnöm neki a boldogságot, amit az okozott, hogy mellettem ébredt éveken át, de a pofonokról sem kell megfeledkezni, hisz azért is hálás vagyok. Ha nem így alakult volna, most talán nem lennék Liával, nem találtam volna rá és nem lennék az aki most vagyok.
Tényleg sokkal jövök neki és le fogom róni a tartozásom, azzal, hogy kihúzom ebből a nihilből, amibe bele akarja fojtani magát.
A tervezgetésben, emlékezésben halk kopogás zavar meg. Gőzöm sincs ki lehet, de mégis felállok, hogy ajtót nyissak. Ha valami díler az, annak tuti betöröm a képét, de ha a szomszéd az akkor se állok jót magamért. Viszont kellemes csalódás ér, a küszöbön ugyanis egy régi cimborám toporog, nagykabátban, sálban és napszemüvegben.
- Bo? – Pislogok rá, mire elmosolyodik.
- Mi van már meg se ismersz? – Tolja a fekete napszemüveget a homlokára, a mosolygós, per pillanat fekete színű szemeit rám emelve. Úgy néz ki, mint valami gyászhuszár, de már megszoktam tőle ezt a sok feketeséget, amihez a hidrogén szőkére szívott tincsei elég jól mennek. Csak tudnám minek az a hülye kontaktlencse.
- Mit keresel itt? – állok félre az útjából. Semmit sem változott mióta nem láttam. Még mindig olyan, mint egy grufti és egy titkosügynök keveréke, az arca egy gonosz törpéére hasonlít és hát a méreteiben sem áll távol az utóbbitól, mégis az egyik legkedvesebb barátom.
- Mad hívott, hogy ugorjak át, ha itthon vagyok és mentsem meg a valagad az éppen alvó sárkánytól, ha esetleg felébredne. Még király, hogy három utcával arrább lakom és simán át tudok cangázni hozzád. Ja és mondott valamit, valami alkoholról is – vágódik le a kanapéra olyan erővel, amitől megnyekken alatta az egész bútor, tiltakozva a rá nehezedő súly ellen.
- Sör? – Indulok meg a hűtő felé.
- Kezdetnek megteszi – kacsint rám a válla felett a bakancsos lábát az üvegasztalra téve.
- Ti is pihenőn vagytok? – Nézek rá.
- Mondjuk – bólint. – Asszonykám hazarendelt – nevet fel rekedten. Na persze… Ő is arról híres, hogy Helsinkibe jön a nője miatt, félbehagyva a melót.
- Még mindig nem vágott ki? – Huppanok mellé egy újabb üveg sörrel felszerelkezve.
- Szerelmes belém – von vállat. – Ne kérdezz semmit. Néha én se értem mit eszik rajtam, de addig jó nekem míg elviseli a faszságaim – mosolyodik el.  – És veled mizu? – Néz rám kérdőn.
- Hozzád hasonlóan szerelmes vagyok, csak én tudom, hogy rajtam mit eszik a csajom – kacsintok rá, mire elröhögi magát.
- És akkor minek ülsz itt? Miért nem döngeted a dögös szőkéd? – Biccenti félre a fejét miután jó nagyokat kortyolt a söréből.
- Honnan tudod, hogy szőke? – Kérdezek rá meglepetten.
- Elfelejted, hogy én is frontman vagyok, csak veled ellentétben tudok olvasni, mert nem csak király énekes, de kultúrálódó emberi lény is vagyok. A csapból is ti folytok. A hírek itthon is futótűzként terjednek – magyarázza.
- Tehát mindenki tud Liáról – sóhajtok fel.
- Jah – bólint a zsebében kutakodva, de mivel már tudom mit akar felé nyújtom a dobozom és megkínálom én egy szál cigivel.
- Éljen a média – koccintjuk össze cinikusan az üvegeink nyakát.
- Tehát hol van a cicababa? – Pislog rám kérdőn.
- New Yorkban. Holnap jön, majd bemutatom – mosolyodom el. Valahogy zsigerből érzem, hogy ki fogják idegelni egymást Liával, aztán meg rohadt jóban lesznek. Sajnos semelyikük nem könnyű eset. Bo elég elvont figura, bizalmatlan és visszahúzódó az idegenekkel. Ha szar napja van ő is hajlamos tipikus faszfejként viselkedni és talán kicsit el is van szállva magától, de ezt szerencsére mi ,akik ismerjük nem érezzük. Velünk szemben próbál normális lenni, de ha éppen el van borulva jobb nem hozzászólni. Néha még talán nálam is szeszélyesebb. Volt már szerencsém egy elmebajos pillanatához, amikor egy filézett nyers lazacot vágott egy fotóshoz, ami egyenes a pasas képén csattant. Oké, volt benne pia is meg minden, de akkor szabályosan megijedtem tőle. Úgy üvöltött, mint a sakál és majdnem meg is verte a fószert. Azért jó buli volt. Megértettem, hogy miért teszi, hisz neki is van magánélete és elpattan néha mindannyiunknál a húr, mikor valami szent és sérthetetlen dologba próbálják beleütni a dolgukat a firkászok. Ilyen a család, a szerelmi élet vagy éppen az otthonunk. Hiába küldtük el, a pasi nem akart leakadni egészen addig, míg a hal pofán nem verte, a gépe meg, amit az arcunkba nyomott a sós vízben nem landolt.
A végeredmény?
24 óra őrizetben, némi pénzbírság és egy éhező zongorista.
A többi már történelem.
- Alig várom – kacsint rám Bo, visszarántva a jelenbe. – Csaphatnánk valami vacsis, iszogatós estét. Aztán úgyis kijön a lemez és húzok turnézni, szóval nem leszek itthon. De ha jól emlékszem egy-két helyen veled is összefutok majd – mereng el.
- Lehet, még nem néztem meg a dátumokat. Az tuti, hogy mi még pár hétig, itthon döglünk a fiúkkal. Aleksi babázik – mosolyodom el, hisz alig várom, hogy láthassam a kis csajt. Kíváncsi vagyok mennyit nőtt.
- Tudod, azon gondolkodtam, hogy megpendítem Piának a gyerek dolgot – keményednek meg a vonásai, mire leesik az állam. Bo és a gyerek? Nem, ez nem igazán fér össze.
- Tessék? – Kérdezek vissza, hátha rosszul értettem. Az én flúgos cimborám gyereket akar?  
- Azt hiszem akarok nemzeni egy utódot – néz rám komolyan.
- Ez most komoly? – Ráncolom össze a homlokom.
- Aha. Azt hiszem – bólogat, de nem túl meggyőző. – Csak valahogy ki kéne bújni a házasság alól. Az viszont nehéz lesz. Pia előbb férjhez akar menni és csak aztán gyereket szülni, de a házasság az nem nekem való. Nem fér össze az elveimmel – vigyorodik el.
- Miért a gyerek igen? – Röhögök fel.
- Jah, jó buli lenne. Egy kis totyogós a backstageben sikítozná, hogy apa mikor meglát. Király lenne – mosolyodik el bárgyún.
- És előtte? Haver az a gyerek, nem totyogósan pottyan ki. Vannak szükségletei, mondjuk nem árt neki egy apa, már a kezdetektől fogva. Az elején becsinál, eszik, ordít meg alszik. Elbírsz ezzel? Vagy otthagyod a csajod a kölyökkel és lelépsz turnézni? – Próbálok rávilágítani, hogy a mi életformánkkal ez a gyerekcsinálás nem is olyan könnyű meló. Azaz a csinálás az, de a nevelés…
- Nem, jönnének velem. De valószínűleg ehhez Piának is lesz egy-két szava. Főleg rajta, meg az antibaby bogyókon múlik a dolog. De azért valld be, hogy ötletnek nem rossz – néz rám komolyan.
- Hát nem tudom – ingatom meg a fejem. Furcsa gyerekekről meg családalapításról beszélni pont Boval.
- Te is akartál. Tényleg a szöszke akar? – Kérdezi halkan.
- Még nem hinném. Csak húsz éves, meg amúgy is. Alig vagyunk együtt pár hete, az, hogy majdnem egy éve húzogatom, meg ő is húzogatta az én agyam, nem számít. Majd egyszer persze, de nem most – csóválom a fejem.
- Jogos – helyesel. – Mi azért már öt éve együtt vagyunk. Jesszus. Öt éve nem keféltem mással – sápad el. – Fura dolog ez a monogámia – rázkódik meg.
- És szegény csajnak ebből négy évébe telt, hogy elérje azt, hogy összebútorozz vele – kacagok fel, mert emlékszem mennyi vita ment erről anno. Az együttj árás még elment Bonál, de az együttélés. Na az már más tészta. Mennyit változott a világ egy év alatt.
- Tudod, hogy nem akartam elkötelezni magam ennyire. Azt hiszem megzápult az agyam. Utálom a gyerekeket – néz rám zavartan. – Komolyan gyereket akarok? Pia elvette az eszem – kezd el hadarni. Mindig ezt csinálja mikor ideges.
- Higgadtság – teszem a vállára tenyerem.
- Könnyen beszélsz. Én azt hittem, hogy mindig a zene lesz az első és egyetlen szerelmem. Aztán jött ez a bige, azzal a dögös taperolni való testével, azzal a cuki röhögésével, a hülye ártatlanságot tükröző mogyoróbarna szemeivel, meg azzal a dús, hosszú hullámos lobonccal és meghülyített. Olyan dolgokra vesz rá, amit sose akartam. Elköltöztem a partról, be a városközpontba, eladtam a fekete falú lakásom és most egy orgonaszínű hálóban alszom, mert neki az tetszett. Reggel ágyba viszem neki a kávét, sőt múltkor még virágot is vittem. Sms-t küldök, pedig tudod, hogy utálok azon a szaron pötyögni és most meg gyereket akarok? Mi a fene jöhet még? Tényleg meggyűrűz? Na nem. Én aztán tuti nem házasodok meg.
- Nyughass már – röhögöm ki, mert teljesen kivörösödik az arca a felindultságtól.
- Szakítanom kell vele. Figyu meghúzhatom nálad magam pár napig? – Néz rám kérdőn, mire megint értetlenül nézek rá.
- Hogy jutottunk el attól, hogy gyereket akarsz odáig, hogy lelépsz?
- Hát nem érted? Ha így megy tovább minden felborul – fakad ki.
- Cssss… Halkabban, Leena alszik és mit ne  mondjak rá is fér – pisszegem le.
- Kell még sör – pattan fel és egy újabb üveget tesz a magáévá.
- Huszonnyolc vagy, természetes, hogy gyereket akarsz, szóval ne parázz és ne csinálj semmi marhaságot oké? Pia szeret és te is szereted. Ha tényleg akarsz egy lurkót, hát ülj le és beszélj vele, ha meg nem, akkor maradjon minden úgy ahogy van. Fiatalok vagytok még, van időtök – mosolyodok el.
- Úgy beszélsz, mint az öregapám. Átmosta az a csaj teljesen az agyad mi? – Vigyorog rám.
- Jaj fogd már be. Ha már baby sittert játszol legalább csináld rendesen és ne bosszants.  Lia jön, megismered és eldöntöd, hogy boszorkány-e aki kihipózta az agyam.
- Az összes csaj boszorkány. Meglátod a saját banyád, beindul az a bizonyos kémia, azaz te azt hiszed, hogy kémia, de közben csak megbabonáznak egy életre a pillantásukkal és mi pasik agyatlan bábukká változunk. Olyan dolgokat akarunk, amiket addig soha. Gyereket, kertes házat, egy papírt arról, hogy a boszorkány a mi tulajdonunk és joggal törhetjük el kezét, lábát annak, aki a tulajdonunkhoz ér vagy ha ránéz simán kiszúrhatjuk a banyánkra hajtó pöffedék szemét. A legfurább, hogy ha megtaláltad a saját boszorkád, aki elkapta a töködet, már nem is akarsz másikat. Csak az az egy létezik és fel se tűnik, hogy évek óta nem dugtál meg másik nőt rajta kívül, hisz attól az egytől mindent megkapsz és sosem kockáztatnád meg, hogy elveszítsd, mert a világ már nem lenne ugyanolyan nélküle és a bűvölete nélkül. Felkavarja az az egy az egész életed és egy idő után már azért sem üvöltesz, mert zeneírás közben megzavar valami olyan hülyeséggel, hogy nyisd ki az egyik befőttesüveget. Sőt, boldogan teszed, mert fasza férfinak érzed magad attól az egyetlen csavaró mozdulattól, amivel megadja magát a kupak. És az a leheletfinom puszi amit a szádra nyom utána a boszorkád hálája jeléül, a mennyekig repít és tudod, hogy senki más csókjától nem éreznéd ott magad, tehát éppen ezért tényleg sosem kockáztatsz. Mert igenis mellette akarsz felkelni reggel, az ő kezét akarod fogni bevásárlás közben és éjszaka mikor alszik, Holdat játszol és vigyázol az álmára miközben elképzeled, hogy milyen lenne nagy pocakkal vagy öregen a karjaidban tartani – suttogja.
- Te tényleg szerelmes vagy – döbbenek le.
- Ő az igazi. Azt hiszem így mondják – mosolyodik el. – Az első perctől kezdve tudtam, hogy ez lesz, amint megláttam eldőlt minden. Biztos voltam benne, hogy felbolygat körülöttem mindent és hiába az álzsörtölődés, nem fogom bánni. Ezért nem akartam összecuccolni vele, mert tudtam, hogy ha jó lesz vele lakni, akkor soha többé nem lesz semmi olyan mint előtte, hogy teljesen magába bolondít. Képes vagyok egész éjjel bámulni és mostanában rákaptam, hogy a hasára teszem a tenyerem és azon filózom, hogy milyen érzés lenne ha lakna odabent valaki, aki egy idő után mocorogna, majd még több idő után közénk fészkelné magát mikor vihar van. Veled is ez lesz ne aggódj – kuncog fel rekedten. Az ábrándozó képe teljesen ledöbbent, de igazat kell adnom neki. Én már most így vagyok Liával.
- Megértelek – bólogatok.
- Jól megszívtuk – nevet fel.
- Mit szívtatok meg? – Botorkál ki Lenna a hálóból a homlokát dörzsölve.
- Magadhoz tértél? – Pattanok fel, mire Bo furán néz rám, de rá se hederítek.
- Nem, csak hallucinálsz – mordul rám. – Adna valaki egy kibaszott fájdalomcsillapítót? – Néz ránk, mire Bo dudorászni kezd jelezve, hogy esze ágában sincs segíteni rajta, így kénytelen vagyok én keresni egy Algopyrint.
- Tessék – nyomom a tenyerébe a gyógyszert.
- Kösz. Látom összepakoltál – néz rám grimaszolva. – És még felügyelőtiszt is van veled – gúnyolódik Bo-ra nézve, aki vigyorogva mutatja fel neki a középső ujját. – Csak szeretnéd, hogy bekapjam – szól be Leena azonnal, én meg csak kapkodom köztük a fejem.
- Nem, én csak azt szeretném, ha valami a torkodon akadna ribanc. Nemi betegségre nem vagyok vevő. Ha a szádba vennéd azonnal lerohadna a farkam – sziszegi Bo.
- A mid? Arra a kis koktélvirslire gondolsz, ami löttyedten himbálózik a lábad közt? Én arra nem lennék büszke köcsög – mosolyodik el Leena gonoszul, mire Bo azonnal nyitná a száját, de közbeavatkozom.
- Elég legyen – csitítom őket. – Van még valahol a kábszerből? – Szegezem Leenanak a kérdést, aki megint mosolyogni kezd, a szemei pedig megvillannak. Tudom, hogy van, de hiába kutattam át a házat nem találtam többet sehol. Ki kell húznom belőle hol tartja a vésztartalékokat. A régi rejtekhelyeken ugyanis nincs egy gramm se, semmiből.
- Mi van cica, be akarsz tépni velem? Csináljuk hármasban? Ezért hívtad ide ezt a kis mitugrász faszt? Erre gerjedsz mostanság? Belőve kefélni? Erre tanított az új kurvád? – Pislog nagyokat.
- Hagyd ezt abba most – csattanok fel.
- Uhh, a nyuszika ideges – áll fel, majd hozzám dörgölőzik. – Hiányzom igaz? Áll a farkad? – Nyúlna a lábam közé, de elkapom a csuklóját.
- Ne mondjam még egyszer – szólalok meg újra vészjósló hangon. – Nem dugni jöttem. A cuccaimért ugrottam be és most csak azért vagyok itt, hogy… - kezdek bele, de félbeszakít.
- Hogy szentet játssz? Takarodj vissza ahhoz a ribanchoz – lök el magától és megint olyan arckifejezést ölt magára, mint aki megtébolyult.
- Segíteni akarok – nézek rá komolyan.
- Kibaszottul nincs szükségem a segítségedre. Húzzatok el mindketten a gecibe – kezd el üvöltözni, miközben a hűtőhöz lép és egy üveg vodkát vesz magához.
- Én már az elején megmondtam, hogy dilis a csaj. Menjünk Niko – áll fel Bo, de nincs szívem itt hagyni így Leenat. Ki tudja mit művelne magával. Az egy dolog, hogy iszik, még az se gáz ha kergeti a sárkányokat, de amilyen állapotban van, nem vennék mérget arra, hogy nem követ el valami végzeteset. Azt pedig tudom, hogy soha, de soha nem bocsátanám meg magamnak. Hisz elvégre valaha ő volt a mindenem, miatta keltem fel reggel és miatta nem lőttem fejbe magam amikor úgy éreztem nem bírom tovább. Régen szerettem és ha másért  nem hát ezért nem hagyom itt.
- Leena kérlek, nézz rám – állom a háta mögé mit sem törődve a barátommal.
- Tűnj el – suttogja megtörten.
- Nem megyek sehová, míg össze nem szeded magad, meg nem mondod, hol van a maradék cucc és ki nem öntöd magadtól a piát – nyúlok a kezében lévő üveg nyakához.
- Had nyírja ki magát. Mit szenvedünk itt Niko? – Lép mellénk Bo.
- Befognád végre? – Dörrenek rá.
- Jól van na. Figyu te – bök Leenara. – Niko tényleg segíteni akar, bár nem tudom miért, mert szerintem jobb lenne a világnak, ha felkötnéd magad, de mindegy is… - mosolyodik el, mikor egy szúrós pillantással jutalmazom a beszólásáért. -  Ez az én véleményem. Nem számít. De mi lenne ha megkönnyítenéd a dolgát és eldalolnád, hogy hova tetted azt a kibaszott szart, amitől ilyen hülye lettél – vált viszonylag normális hangnemre, amiért elönt a hála. Tudom, hogy az első perctől kezdve ki nem állhatja és a hosszú évek alatt eddig ez volt a legkedvesebb megnyilvánulása Leena felé.
- Mit számít, hogy ha meghalok? Nincs senkim, senki se szeret, senkinek nem hiányoznék. De tudod Niko tényleg meg kellett volna öljelek, hogy az a kurva érezze milyen elveszíteni valakit, aki a mindenséget jelenti neked – fordul velem szembe, hogy a szemembe mondhassa, mit is gondol. – Tudod, ha akkor meg teszem akkor én nem érzem ezt… - érinti meg a mellkasát. – De megelőztél és te öltél meg engem – suttogja.
- Zöldségeket beszélsz. Az Istenért, mi csak szakítottunk. Nem állt meg az idő és nem ért véget az élet. Térj már észhez – rázom meg, mire megint bőgni kezd.
- Persze neked nem, de velem mi van? – Zokog mire Bo nagyot sóhajt.
- Tegyük jeges víz alá, akkor talán abbahagyja a hisztit – szólal meg, mire vicsorogni kezdek. Most komolyan mindketten az én idegeimen akarnak táncolni, ami már így is pattanásig feszült? Ha így megy tovább a csukott ablakon át vágom ki mind a kettőt. Ezért jöttem haza? Fasza.
- Haza kéne menned a szüleidhez Leena – ugrik be az ötlet.
- Haza? – Pislog rám értetlenül.
- Igen – bólintok, mire az alsó ajkába harap és elgondolkodik a dolgon.
- Oké – suttogja.



-         Látlak még? – Néz rám kérdőn, mire elmosolyodom.
-         Mindenképp – ölelem meg. Egy darabig csak áll, majd a karjai felemelkednek és a vállamon kötnek ki.
-         Tudod, furcsa ez az egész – suttogja a fülembe.
-         Nekem mondod? – Nevetek fel, mire egy szőke tincse a számban köt ki. Vagy az enyém az? A vízparton lágyan lengedezik a szél, összekavarva a hajunkat, így már nem is tudom melyik az ő és melyik az én tincsem. Talán megint vissza kéne festeni feketére a hajam. Nikonak amúgy is jobban tetszik…
-         Mi lenne ha maradnál és holnap is találkoznánk? – Tol el magától és valami furcsa izgatottság lesz úrrá rajta.
-         Nem lehet. Niko vár rám, mennem kell – kezdek el a komp felé lépkedni vele, ami hazaviszi.
-         Nagyon szereted ugye? – Kérdez rá halkan.
-         Az életemnél is jobban – bólogatok, miközben azon kezdek gondolkodni, hogy milyen jó is lesz újra a karjai közt aludni, megcsókolni azt a gyönyörű puha száját, érezni a bőre illatát. Már hiányzik a kesernyés, férfias parfümmel kevert dohányillat.
-         Ő is szeret? – Néz rám kíváncsian.
-         Ezt majd tőle kérdezd meg – mosolygok rá.
-         Komolyan? Találkozhatok vele? Bemutatsz neki? – Lelkesedik fel.
-         Igen, elvégre a családom része vagy. Már mindenkivel találkozott csak veled nem. Ezt pótolni kell – kacsintok rá.
-         Király – csapja össze a tenyerét, majd megint olyan komolyan pislog rám, akár egy mindent tudó felnőtt. – Lia… - szólít meg, mire kérdőn nézek rá.
-         Hm?
-         Kérdezhetek valamit?
-         Persze – bólintok.
-         Boldog vagy? – Mélyeszti a tekintetét az enyémbe, mintha onnan akarná kiolvasni a választ, de nincs á szükség, hisz azonnal rávágom a választ.
-         Igen, mert Niko boldoggá tesz.
-         Előtte nem voltál boldog? – Biccenti finoman félre a fejét.
-         Nem, mert nem találtam a helyem a világban. Tegnap este sokat gondolkodtam és rájöttem, hogy ott vagyok otthon ahol ő van, hogy Niko a boldogságom kulcsa és míg ő nem volt addig csak ténferegtem a nagyvilágban céltalanul. Még most sem igazán tudom, hogy miből akarok élni, de azt tudom, hogy őt boldoggá kell tennem minden egyes nap egészen addig amíg azt akarja, hogy mellette legyek, gondoskodjak róla és szeressem. Ez a küldetésem – viccelem el a dolgot a végére.
-         És Matt boldoggá tette az anyukádat? – Böki ki halkan, ami ténylegesen érdekli.
-         Igen, de anyám mazochista alkat, akárcsak én. Boldog volt akkor is mikor Matt kínozta a lelkét. Nézd Daiy, ő az apád és az, hogy nekem olyan a kapcsolatom vele amilyen nem jelent semmit. Nem tartom jó embernek vagy jó apának, de ettől még neked lehet vele más a viszonyod. Már nem drogozik és nem iszik, így sokkal másabb. Ismerd meg és aztán döntsd el, hogy tényleg akarod-e vele tartani a kapcsolatot.
-         Oké, akkor majd hívlak – mosolyodik el végül, aztán megölel és felszáll a kompra én pedig a kavargó gondolataim társaságában, hazasétálok, hogy összepakoljak és kialudjam magam, hogy másnap frissen érkezzek meg Helsinkibe.

A talpam épphogy csak érinti a finn reptér padlóját, máris megjelenik két hatalmas szekrény mellettem.
- Cornelia Anders? – Szegezik nekem a kérdést, komoly akcentussal, mire furán nézek rájuk.
- Igen – bólintok.
- Jöjjön velünk kérem – fognak közre és még mielőtt tiltakozhatnék, már el is vezetnek valamerre. Egy kihalt folyosón haladunk végig. Hamar rájövök, hogy esélytelen lenne velük társalgást kezdeményezni, valószínűleg nyelvi akadályokba ütköznénk. Az előttem sétáló férfi hirtelen megáll az egyik ajtónál, majd megereszt egy mosolyt felém és betuszkol a küszöbön túlra.
- Mi a fene… - morranok fel, de aztán ahogy levegőt veszek minden mérgem semmivé foszlik. Parfüm és dohány. Niko…
- Hello Kulta – simul hozzám hátulról, majd a nyakamba csókol. Amint ez az érzéki kis puszi véget ér, megfordulok és fülig érő mosollyal az arcomon a nyakába ugrik. Nevetve nyúl a fenekem alá, hogy megtartson. Az ajkaim azonnal az ajkaira tapasztom, hogy végre érezhessem az ízét, a szája puhaságát. Hihetetlenül hosszú és szenvedélyes csókban forrunk össze, miközben a testünk szorosan egymáshoz préselődik.
- Végre – veszek mély levegőt mikor elengedjük egymást.
- Kibaszottul hiányoztál – ölel magához, én meg a mellkasára hajtom a fejem és mosolyogni kezdek, amint meghallom a hiányolt életerős szívdobbanásokat. Otthon vagyok.
- Te is nekem – suttogom.
- Gyere picim, húzzunk haza – kezd el kifelé terelgetni.
- De a cuccaim – tiltakozok azonnal.
- Már a kocsiban vár rád az összes bőröndöd. Amúgy bocs, hogy így, de a reptér fényes délben nem a legbiztonságosabb itt sem – kulcsolja össze az ujjainkat, aztán elindulunk a parkoló felé, ahol alig állnak autók. Tia az egyik kocsi mellett telefonál, de amint meglát nagyot sóhajt és elbúcsúzik a beszélgetőpartnerétől.
- Hála a jó égnek, hogy megérkeztél – ölel meg.
- Hé – nevet rá Niko.
- Miről maradtam le? – Nézek rájuk felváltva, mire mindketten elvigyorodnak.
- Mindegy – int egyet Tia.
Értetlenül nézek rájuk, de aztán úgy döntök tényleg lényegtelen. Az egyetlen lényeges dolog, hogy Niko fogja a kezem és egész út alatt nem ereszti el a szám. Ha nem söpörném le a kutakodó mancsait újra és újra magamról, valószínűleg itt a kocsiban, Tia szeme láttára megerőszakolna.
-         Menjünk már gyorsabban – suttogja rekedten a nyakam csókolgatása közbe, amitől kiráz a hideg és kénytelen vagyok a számba harapni, ha nem akarok hangosan is felnyögni.
-         Hagyd már abba – nevet fel Tia. – Olyan vagy, mint egy hormontúltengéses tini – mosolyog ránk a visszapillantóból. – Sose láttalak még ilyen kanosnak.
-         Nem is fogsz, de most menjünk már – kezd el nyafogni Niko, akár egy kölyök. Már csak a toporzékolás hiányzik. Szerencsére Tia nem tököl sokáig és hamar a toronyhoz érünk. Niko szó szerint kipattan mellőlem, majd mire én is kikászálódok már a cuccaimmal a kezében áll.
-         Tudod mit mondtam ugye? – Néz rá Tia a búcsúzkodásnál.
-         Nem kések, nem bujkálok, kedves vagyok és nem csinálok balhét – bólogat Niko bőszen.
-         Okos fiú. Na húzás – ölel meg minket. – Holnap este jövök érted – veregeti még vállon finoman. Mintha az anyukája lenne.
-         Igenis – indul meg Niko befelé, én pedig egy utolsó mosolyt villantok Tia felé és követem az előttem haladót, aki a ház bejáratánál megtorpan. – Kinyitod? – Vigyorog rám, mire meghökkenve nézek rá. Hisz a saját kulcsa ott pihen a markában, mégis azt várja, hogy én helyezzem a sajátom a zárjába. Tuti ennek is van jelentősége, csak én nem értem mi.
 A táskám aljáról kikutatom a két kis kulcsot és szépen sorban elforgatom őket a zárban. Már lépnék be, de visszaránt a derekamnál fogva, hogy aztán egy gyors mozdulattal az ölébe kaphasson és ahogy a friss házasoknál szokás átvigyen azon a bizonyos küszöbön.
- Isten hozott Kulta – tesz le gyengéden az előszobába egy szívdöglesztő mosoly kíséretében.

2012. június 19., kedd

80. Felelős


"Az ember együtt kell éljen elkövetett hibáival egy életen át. Ez a büntetése, amiért nem ismeri fel idejében az emberi élet legfontosabb törvényét. Hogy felelősek vagyunk minden kimondott szavunkért és minden ki nem mondott szavunkért is, felelősek vagyunk ezeken a kimondott vagy elhallgatott szavainkon keresztül úgy a magunk, mint a körülöttünk lévők jövendőjéért."

-         Minden oké? – Bökdösi meg Mika a karom, mikor felszáll a gépünk.
-         Nem igazán! – húzom el a szám és újabb vodkát hajtok le. Ha valamit utálok az a repülés. Liftezik a gyomrom fel és le, az alkohol pedig alig enyhíti a dolgot. Bezzeg mikor Lia cirógatott a gépen rögtön sikerült elaludnom. De ő most nincs itt, a piálás pedig nem enyhíti a feszültségem. Hirtelen rájövök, hogy van valami amit még a repülésnél is rosszabbul tűrök, az pedig az, hogy a nő akit szeretek nincs mellettem, nem fogja a kezem és még két napig hiányolnom kell a közelségét.
-         Morcos vagy – mosolyog rám a barátom, de nem reagálok semmit. Igaza van. Hisztis vagyok, mert nem érzem az illatát és nem tölthetem vele a születésnapját. Át akarom ölelni, meg akarom csókolni és igen, látni szeretném, hogy mit szól az ajándékához. Örülni fog neki? Vajon tetszik majd neki? Hiába én nem vagyok olyan kreatív, mint ő, de azért remélem rájön, hogy mennyit jelent nekem és, hogy mennyire komolyan gondolom azt ami közünk van.
-         A csajok nélkül nem vagytok ugyanolyanok. Ez a két szőke liba elvette az eszeteket – mosolyog rám majd Madre Jari.
-         Elkapta mindkettő a csúnya halálos kórt. Szerelembe estek – kap Mika színpadiasan a szívéhez, de valahogy nem tudok most nevetni rajta. Inkább Madet figyelem, aki hozzám hasonlóan sorra hajtja le a vodkákat és életuntan bámul maga elé. Yv tényleg ekkora hatással volt rá?
Igazuk van, tényleg elment az eszünk.
Még soha, semmilyen nőszemélyeket nem hagytunk el ilyen nehéz szívvel és nem is fordultunk ennyire magunkba egyszer se. Még akkor se voltam ilyen szarul mikor Leenaba még halálosan szerelmes voltam és el kellett mennem három hétre. Őt sokkal könnyebben hagytam el. Vajon Liával miért más minden? Miért érzem úgy, hogy kitépték a szívem? Ez az üresség kiborít. Nem lehet, hogy valakitől ennyire függjek. Én soha nem függtem senkitől, soha senki hiánya nem viselt még meg ennyire. Pedig alig egy órája vagyunk úton és máris borsónyi nagyságúra zsugorodott a gyomrom.
-         Elnézést – intek az egyik légi kísérőnek, aki mosolyogva, fenék riszálva lép mellém, sőt még kicsit le is hajol és kidomborítja a melleit, amire így tökéletes rálátásom nyílik a félig kigombolt blúzán keresztül.
-         Miben segíthetek? – Kérdezi negédesen, amitől hányingerem lesz. Úgy rebesgeti a szempilláit, mint aki valamit nagyon akar. Van is egy tippem arra nézve mit szeretne. Hogy húzzam be az egyik mosdóba és dugjam meg. Máskor talán megtettem volna, de most… Liát akarom. Rá se tudok nézni más bigére, még akkor se ha hosszú combú, rövid szoknyás és gyümölcs illatú.
-         Még egy vodkát kérek – bökök az üres poharamra mogorván. Eszem ágában sincs leállni flörtölgetni vele. Nem érdekel. Szerencsére veszi a lapot és nem illegeti tovább magát csak elveszi az üres poharat előlem, hogy teletöltve hozza vissza.
-         Mi bajod? – Suttogja Mika mérgesen. – Tök kedves a kis csaj, te meg paraszt módon viselkedsz. Egy köszönömöt igazán megereszthettél volna – sziszegi.
-         Az a dolga, hogy kiszolgáljon – mordulok fel.
-         Most ez lesz? Hisztizni fogsz míg a bigéd meg nem érkezik? Te komolyan belezúgtál? – Néz rám döbbenten és kissé mérgesen.
-         Hagyjál már – fordulok az ablak felé.
-         Niko, mi a fasz van veled? Nem készülhetsz ki ennyire attól, hogy két napig nem dughatsz a szöszivel – suttogja továbbra is, nem értve, hogy most kibaszottul arra van szükségem, hogy senki ne szóljon hozzám.
-         De igen, kikészülhetek, hisztizhetek, durcázhatok. Szívem joga. És most kussolj el, mert neked meg ahhoz van jogod itt, mellettem ülve, hogy befogd a pofád – dörrenek rá, mire sértődötten fordul Jari felé. Tudom, hogy nem rajta kéne levernem  dolgokat, de per pillanat olyan vagyok, mint egy időzített bomba, amihez jobb nem nyúlni. Ismét az ablak felé fordulok, benyomom a zenét a fülembe és lecsukom a szemem. Megpróbálok aludni, hisz azzal is telik az idő, de nem sokra megyek. Még aludni se tudok. Újabb óra szenvedés után újabb és újabb vodkákat gurítok le és ahogy látom ezzel nem vagyok egyedül. Madnek is állandóan tele a pohara, a személyzet folyamatosan körülöttünk sündörög, mert pontosan tudják, hogy vagy egyikünk vagy másikunk újabb kört fog kérni. És, hogy mi az eredmény? Három óra alatt sikerül taccsra tenni magunkat. De legalább elalszunk.


Amint hazaérünk Yv azonnal a szobájába megy. Nincs jó kedve, ahogy nekem se. Dorah nincs sehol, valószínűleg már régen alszik. Olyan csendes és kihalt minden most. Nélkülük. A lépcsőn lassan baktatok fel, de a felénél eszembe jut amit Niko mondott a reptéren. Ha hazaértem nézzek be az ágyam alá. Megszaporázom a lépteim, feltépem a szobám ajtaját és az ágy mellett hasra vetem magam. Ahogy felhajtom az ágytakarót azonnal elmosolyodom. Vajon, hogy jutott eszébe pont oda tenni egy csokor virágot víz nélkül? Lassan halászom ki a virágokat az ágy alól, majd mélyet szippantok belőlük. A szoba megtelik a hófehér liliomok, fréziák, rózsák, jácintok és gyöngyvirágok illatával, de csak egy percig foglalkozok ezzel. Az alatt ugyanis lapul még valami. Egy méretes boríték. Ahogy megfogom azonnal megérzem, hogy nem csak egy képeslap lapul benne, hanem valami más is. Valami nehéz. Valami, amit nem borítékba szoktak tenni. Nem is tévedek sokat. Amint sikerül kihalászni, azonnal szét is tépem a vékony papírt, amiből egy vörös bársonyzacskó pottyan a földre egy papírlappal és egy CD-vel együtt.
A lapot széthajtogatva azonnal rájövök, hogy ő írt valamit. Valamit finnül, amiből egy mukkot nem értek. Bosszantó, de mégis megmosolyogtat a kis feladványa. Kénytelen leszek megtanulni az anyanyelvét, hogy máskor ne tudjon így kínozni. Bár az értetlenség mellé más is társul. Boldogság. Gondolt rám és ha ő nem is lehet itt valami mégis itt maradt tőle, belőle. A fekete tintával írt kusza számomra értelmetlen sorok, mégis hordoznak valami jelentést. Csak én nem tudom mit. Pont olyan, mint ő. Kusza, néha értelmetlen, de ha feccölsz belé egy kis energiát mégis megfejthető. Úgy érintem meg a jellegzetes pici betűket, mintha őt magát simogatnám. Az írását ezer közül is fel lehet ismerni. Tényleg tükrözi őt.
Hiába izgatja jobban a bársonyzacskó tartalma a fantáziám következőnek mégis a CD-t teszem be a lejátszóba. Alig fél perc múlva fel is csendül a semmi mással össze nem hasonlítható mély bariton, amitől hatalmasat dobban a szívem. Egy szál gitárral kísérve énekel, nekem meg lúdbőrözik az egész karom, hisz tudom, hogy ez is az enyém. Nekem írta, nekem szól, én kaptam, én ihlettem meg. Az egész úgy tökéletes ahogy van. Mosolyogva meredek magam elé. Hihetetlen egy pasas, talán meg sem érdemlem, de kit érdekel mikor ilyen meglepetéseket tartogat?
A hangját hallgatva, szinte visszalebegek a pici zacskóhoz, ami még mindig a földön hever. Mintha szárnyaim nőttek volna, repülök a boldogságtól. Nevetnék és sírnék is egyszerre szívem szerint.
Félve húzom meg a madzagot, ami összetartja az erszénykét. Fogalmam sincs mi lehet benne, vagy mire számítsak ezek után. Úgy érzem már így is többet kaptam, mint kellett volna, de a kíváncsiságom legyőz újra.
Három apró tárgy és egy vékony kis papírfecni is a tenyerembe csúszik amint felfordítom a tasakot. Ami először megragadja a figyelmem az a két kulcs, amik egy fekete selyemszalaggal vannak összekötve. Az egyiken zöld a másikon kék gumi van. A szalag masnijának végén pedig ott lóg a papírdarab, amin két pici sor áll.
Kék = kapu. Zöld = ajtó. Riasztó: 79853.
Úgy igazságos, ha neked is van kulcsod hozzám (-:
Nevetni kezdek, hisz tudom, hogy mennyit jelent neki a tornya, az pedig, hogy kulcsot kapok hozzá meggyőz végképp arról, hogy komolyan gondolja a dolgokat. A megmaradt parányi kétségek ettől a kis gesztustól végképp elszállnak, de van még valami a tenyerembe. Egy kicsi szintén vörös bársonydoboz, ami zörög, ha megmozdítom. Valahogy zsigerből érzem, hogy ennek a pici ékszeres dobozkának a tartalma a legfontosabb, még akkor is, ha alig fél perce kaptam kulcsot a házához, amit elméletileg csak azzal lehetne megspékelni, ha egy cetlin kérné meg a kezem, ami a dobozban pihenne egy gyűrűre kötözve.
Félve pattintom fel a tetejét, habár tudom, hogy nem gyűrűt kapok. Ott azért még nem tartunk.
Viszont a szám is tátva marad, amint meglátom mi is zörgött eddig. Nem gyűrű ugyan, de majdnem hasonló horderejű. Hisz ékszert kaptam.
A vékony fehérarany karkötőn különböző medálok lógnak. Egy szív, egy kulcs és egy kincses ládika. Valahogy nem lepődök meg, hogy a karkötőn is lóg egy cetli, rajta az ő írásával.
Csak egyetlen nőnek…
Döbbenten pislogok a karkötőre, miközben még mindig szól a hangja a lejátszóból. Tudom mit mesélt az ékszerekről, hogy mit mondott neki az apukája. Csak egyetlen nőnek vegyen ékszert, annak akit feleségül vesz. Én már kettőt is kaptam. Van egy gyűrű az ujjamon, ami az övé ugyan, de most van valamim, amit ő vett, nekem. Én vagyok az-az egyetlen.


Tia a reptéren toporog és ránk vár, nem nehéz kiszúrni bár még mindig kicsit kótyagos vagyok. A pia és az alvás nem tett túl jót az észjárásomnak, de szerencsére meg tudok állni a lábamon. Maddel egymást támogatjuk a kijárat felé, miközben Tia mellettünk puffog, hiába ölelgettük meg.
-         Olyan szagotok van, mint egy pöcegödörnek. Ti meg, hogy hagyhattátok, hogy egy hülye repülőúton így berúgjanak? – Szúrja le Jarit és Mikat, amin mi Maddel jót mosolygunk. – Francba veletek. Így kell hazajönni? – Ver minket is vállon, de semelyikünk nem érzi meg. Fel se fogjuk, hogy mennyire pipa ránk.
Eltámolygunk az autóig, aztán én szinte azonnal be is ájulok. Csak arra térek észhez, hogy Tia rázogat és rajtam kívül már senki nincs a kocsiban.
Büszkeséggel tölt el, hogy sikerül segítség nélkül, a saját lábamon betámolyogni a hálószobámba, ahol hasra fekve ismét elalszom, nem törődve a zsörtölődő nővel, aki minden lépésem árgus szemekkel követte.
A reggeli fejfájáson nem lepődök meg igazán, de legalább úgy érzem, hogy kipihentem magam. Nem keltett fel a hülye napfény, nem úgy, mint Los Angelesben. Örök hála annak, aki kitalálta a redőnyt, amivel be lehet sötétíteni az egész házat.
-         Lassan kaparom össze magam és vánszorgok el fürdeni, borotválkozni és fogat mosni. Felfrissülve, immáron nem szeszkazánként bűzölögve csoszogok le a konyhába egy szál melegítőnadrágba, ahol azonnal számolgatni kezdek kávéfőzés közben. Hülye részegség. Elfeledtette velem, hogy megígértem telefonálok, amint leszállt a gépem. Lia már tuti halálra izgulta magát, pedig semmi oka rá. Basszus kezdődik. Már most nem tudom betartani amit ígértem, pedig igyekszem esküszöm. De nem tehetek róla, mindig kimegy a fejemből, hogy telefonálnom kell. Most mégis felemelem a készüléket és hívom. Alig pár csöngés és fel is veszi.
-         Szia – nevet bele a telefonba, én meg teljesen ledöbbenek. Huh de rég volt, hogy nem baszott le valaki azért, mert nem időben telefonáltam. Leena mindig kiborult ettől, ő meg nevet.
-         Szia – mosolyodok el. – Ezek szerint nem haragszol – állapítom meg hangosan.
-         Miért haragudnék? – Kérdezi értetlenül.
-         Mert megígértem, hogy hívlak amint leszálltam de nem tettem – szégyellem el magam picit.
-         Tudtam, hogy elfelejted – kacag fel. – Nem gáz.
-         Kezdem azt hinni, hogy előre tudod mit fogok elfelejteni – suttogom.
-         Lehet. De amúgy minden oké? – Kérdezi kíváncsian.
-         Egyenlőre igen – bólogatok. – Megnézted mi van az ágy alatt? – Kérdezem halkan.
-         Igen – feleli.
-         És? – Kezdek el izgulni.
-         Imádom és köszönöm. Fantasztikus vagy, bár nem tudom, hogy…
-         Megérdemled és komolyan gondoltam – szakítom félbe, mert pontosan tudom mire gondol és min problémázik. – Tehát tetszik? – Kérdezek rá nyíltan.
-         Iszonyatosan. A karkötőt csak a karommal együtt vehetik le rólam. Tényleg köszönöm. Gyönyörű. És a virágok is csodásak – kezd el hálálkodni. – De mi van a lapon? Fordítsd le, légy szíves.
-         Nem, nem – nevetek fel. – Azért van finnül, hogy nekiállj nyelvet tanulni. Ha itt fogsz élni velem szükséged lesz rá.
-         Niko, kérlek – fogja könyörgőre.
-         Nem – makacsolom meg magam.
-         Gonosz vagy – vágja be a durcát.
-         Tudom, de így szeretsz – kuncogok miután rágyújtottam egy cigire.
-         Túl sokat képzelsz magadról Koskinen. Nem is értem, hogy fértél be az egodtól az ajtón – gúnyolódik, de tudom, hogy nem komoly.
-         Mikor jössz?
-         Holnap este. Ma délután találkozom Daisyvel. Félek – válik komollyá a hangja.
-         Jó lesz, ne izgulj. Van egy húgod és ez király. De ha nem jön be elcseréljük a kis tesóink. Te megneveled az öcsém én meg a húgod. Na? – Próbálok viccelődni.
-         Azt se tudod hol van per pillanat Oli – kuncog fel.
-         Épp az benne a jó. Nem lesz vele sok bajod. Sose ott van ahol lennie kéne, mindig eltűnik. Azért remélem még él és nem belezték ki amiatt a hatalmas pofája miatt – nevetek fel, hisz ismerem az öcsém. Akármikor, akárhol képes bajba kerülni. Már az oviban is én cibáltam ki a sárból a kiscsoportos pisist, aki ölre ment egy labdáért. Nem mintha nem lett volna másik. De hiába nyomták a kis kakas fejét a sárba és a hólébe az viaskodott tovább, ez pedig azóta sem változott. Mindig balhéba keverik, tehát csak remélhetem, hogy Liza vigyáz arra az észkombájnra és valamikor hazajön végre Helsinkibe, ahol anyu majd szem előtt tarthatja.
-         Valld be, hogy imádod Olivert – nevet fel.
-         Az öcsém, egyértelmű, hogy gyűlölöm mióta megszületett és elvonta rólam a figyelmet, majd különös kegyetlenséggel eltörte a kedvenc játékom és megcsócsálta a kedvenc csokijaim, míg nem voltam otthon – vonok vállat, bár ő ezt nem láthatja.
-         Oda vagy érte – jelenti ki határozottan.
-         Jó, jó, igazad van. De soha nem mondhatod el ezt neki – adom meg magam.
-         Rendben, tőlem nem tudja meg, hogy aggódsz a seggéért, talán még az anyukátoknál is jobban – nevet tovább, én meg rájövök, hogy bőven elég, hogy a mennyben érezzem magam az is, hogy az angyali hangját hallom és a nevetése a telefonon át is csilingel a fülemben. Azért mégis jobb lenne ha itt ülne mellettem.
-         Köszi – sóhajtok fel színpadiasan, mire újabb nevetéssel ajándékoz meg.
-         És mit csinálsz ma?
-         Pakolok és áthozom ide minden cuccom és ahogy elnézem tegnap Tia hagyott itt egy vaskos mappát is – akad meg a szemem a konyhapulton heverő dosszién, ami tuti nem volt itt mikor elmentem.
-         Készülnöm kell – sóhajt nagyot.
-         Menj és ne izgulj oké? Minden rendben lesz, én is megnézem Tia mit hagyott itt, holnap este pedig találkozunk a reptéren – veszek mély levegőt, mert alig várom, hogy megint velem legyen.
-         Ne hagyd, hogy Leena elcsavarja a fejed – aggodalmaskodik, ami most engem késztet nevetésre.
-         Francba pedig pont azt terveztem, hogy hagyom magam gerincre vágni – szórakozok tovább.
-         Poénos vagy Koskinen nagyon. Na megyek, majd hívlak, hogy mikor érek oda – morog.
-         Oké, akkor legalább lesz időm kidobni a nőim az ágyból – mosolyodom el, tudván, hogy ezzel a kijelentésemmel felpaprikázom.
-         Csak nehogy az új pasimmal menjek – vág vissza.
-         Mindennél jobban Kulta – búgom a készülékbe.
-         Én is téged. Szia – köszön el, majd én is elrebegek egy hellót és bontom a vonalat.
A fekete mappában egy rakás szerződés van, amiről már csak az én aláírásom hiányzik. Elmegy az egész délelőttöm azzal, hogy átolvassam őket és aláírogassam mindet. Az utolsó pár papíron viszont dátumok vannak. Mikor hol és mit kell csinálni. Már holnap indul a mókuskerék, tehát tényleg csak a mai napom maradt arra, hogy összecuccoljak a Leenaval közös lakásomban és meglátogassam Aleksit és Katját.
Azt se tudjam melyikkel kezdjem, de öltözködés közben rájövök, hogy könnyebb a dolgom ha felhívom Madet. Ma neki sincs dolga, ő majd segít összepakolni és amúgy is neki van akkora kocsija, hogy elég legyen egyszer fordulni a költözés során.
Nem kell sokat várni rá, főleg, hogy ő utálta Leenat a legjobban mindenki közül. Nem lepődöm meg, hogy lelkesen támogatja a pakolást.
A kulcsom még most is beleillik a zárba, minden ugyan úgy van, ahogy itt hagytuk pár hete. Azaz majdnem minden. A nehéz sötétítőfüggönyök be vannak húzva, a lakásban már egy gramm oxigén sincs és valami furcsa bűz terjeng a levegőben. Ahogy felkapcsolom a villanyt, leesik az állam. Piás üvegek hevernek szanaszét, a lakásban őrjítő kupleráj uralkodik, olyan amilyet még én se tudok produkálni. Minden széttörve, szétszaggatva. A hamutartóból már kicsordultak a csikkek, de nem csak a dohány hanem a fű jellegzetes illata is a levegőben terjeng. Sőt van még valami… Mint az égett műanyag, olyan a szaga. Mad értetlenül pislog rám, miközben sokkosan lépek beljebb. A kulcsom automatikusan dobom a komódon lévő tálba, ahol összekoccan egy másik csomóval. Leena kulcsai.
- Mi a fene történt itt? Lehet, hogy megbolondult, mert nem vetted el? Ő rendmániás, sose csinált volna ilyen rumlit – suttogja Mad, kikerülve pár földre vetett ruhát.
- Nem tudom – csóválom a fejem, döbbenten. – Leena? Leena itt vagy? – Merészkedek egyre beljebb és akkor meglátom őt. Menyasszonyi ruhában elkenődött sminkkel, kuporog az egyik sarokban. Az ujjai közt egy cigi füstölög, a haja kócos, neki pedig olyan szaga van, mintha rohadna, de mégis él. Zihál és mered maga elé.
- Hazajöttél? – Mosolyodik el mikor észrevesz. – Hazajöttél hozzám – térdel fel, én pedig azonnal tudom mi a dörgés. Be van lőve, valószínűleg rá is piált és ki tudja még mi van benne. – Tudtam, hogy hazajössz hozzám, mert engem szeretsz – nevet fel eszelősen.
- Leena, mit műveltél magaddal? – Guggolok le elé a könnyáztatta szürke arcon végigsimítva.
- Vártam. Vártam rád. Megígértem, hogy várni fogok – dünnyögi vontatottan. – De el kellett bújni a pókok elől. A hálóban vannak, ne menj be, mert bántani fognak – bújik a mellkasomhoz.
- Milyen pókok? Miről beszélsz? – Ölelem át gyengéden a csontsovány testet.
- A pókok – öleli át a derekam. Tiszta zagyvaságokat beszél.
- Na jó, megyünk fürdeni – emelem a karomba. – Mad nyisd ki az ablakot kérlek, míg én lefürdetem. És főzz egy bitang erős kávét – nézek a barátomra, aki falfehéren bámul a karomban lévő lányra, aztán bólint egyet és elindul.
Sajnos a jeges víz sem segít. Nem hagyom elszabadulni a gondolataim, átkapcsolok automatikus üzemmódra, miközben levetkőztetem. A ruha, ami olyan mesésen állt rajta aznap mikor utoljára láttam most több helyen ki van égetve és ha jól látom nem egyszer le is hányta már. Nem akarok bele se gondolni, hogy mi történhetett vele, míg távol voltam. Láthatólag semmi jó. Didereg és sikítozik, mikor belerakom a kádba, de lefogom és megpróbálom elcsitítani, több kevesebb sikerrel. Mikor már végre nem kiabál zokogni kezd és értelmetlenül hablatyol. Nem értem mit akar.
-         Itt maradsz velem? – Kapaszkodik a karomba, akár egy rémült kislány, aki eltévedt a nagyvárosi forgatagban. – Ugye velem maradsz örökre most már? Ugye igazam volt és az a lány nem szeret? Ugye Niko?
-         Leena, hagyd ezt abba kérlek. Ha kijózanodtál megbeszéljük – samponozom be a haját.
-         Úgyis tudom, hogy engem szeretsz – mosolyodik el magabiztosan.
-         Leena, elég – dörrenek rá, mire összerezzen és megint sírni kezd. Bűntudatom támad. Én tettem ezt vele és most még kiabálok is, de nem tehetek róla. Iszonyatosan mérges vagyok, főleg mikor meglátom a karját, amin ott virít a tű nyoma. A pupillái tűhegynyire szűkültek össze és amúgy is életemben nem láttam még őt ilyen pocsék állapotban.
-         Niko, ezzel mit csináljak? – lép be Mad egy cipős doboznyi nyugtatóval, jó pár tűvel és több zacskónyi droggal a kezében.
-         Húzd le a wc-n – szólok rá.
-         Ne – szól rá Leena. – Azok csak táplálék kiegészítők meg vitaminok – magyarázza teljes meggyőződéssel a hangjában.
-         Ki a faszt akarsz átverni? Megint lezúgtál a gödör aljára, de nem hagyom, hogy ezt csináld – rázom meg és megnyitom a csapot, hogy lemossam róla a habot.
-         De én nem csináltam semmi rosszat. Én nem – kezd el szipogni megint.
-         Elég – emelem ki a kádból, majd szárazra dörgölöm és belebújtatom az egyik fogason lévő köntösbe. – Idd meg – nyomom a kávét a kezébe, miután kicipeltem a hálóba.
-         Nem kell – dönti a homlokát a tenyerébe, az asztalon könyökölve.
-         Leena, idd meg. Most – csattanok fel.
-         Ne kiabálj velem te szemétláda – néz fel rám. Iszonyatos gyűlölet ég a szemiben. Rémisztő. Mintha teljesen elment volna az esze.
-         Nem csinálhatod ezt – ülök mellé. – Köztünk vége van, de ez nem jelenti azt, hogy ki kéne nyírnod magad. Amúgy is megígérted nekem, hogy nem drogozol többet – nyúlok a kezéért, de elhúzódik tőlem.
-         Te is megígérted, hogy elveszel és sosem hagysz el, hogy együtt fogunk élni és boldogok leszünk. Hogy gyerekeink lesznek és életünk végéig szeretni fogjuk egymást - motyogja, maga elé meredve. Már nem kiabál. Ismét visszasüpped abba a furcsa delíriumos állapotba.
-         Nézz rám – nyúlok az álla alá. – Szeretlek, de már nem vagyok beléd szerelmes. Össze kell szedned magad oké? – Nézek mélyen a szemébe.
-         Tényleg beleszerettél abba a kis cafkába? – Néz rám értetlenül könnyes szemekkel.
-         Igen – bólintok határozottan, hogy ő is megértse, szeretem Liát.
-         Azért mert fiatalabb nálam igaz? – Gördül ki egy újabb könnycsepp a szeméből.
-         Leena ennek semmi köze a korhoz. Tudod, hogy mi már nem voltunk olyanok, mint régen – próbálom elmagyarázni neki türelmesen mi is történt.  
-         Én ezt nem értem – csóválja a fejét, majd a halántékát kezdi masszírozni. – Minden rendben volt. Azt mondtad szeretsz, hogy nem tudsz nélkülem élni, aztán ott voltunk a parton és már minden készen állt és akkor megjelentél és azt mondtad, hogy nem vehetsz el, én meg azt, hogy menj, mert tudtam, hogy visszajössz. Két hétig vártalak, de nem jöttél és most mégis itt vagy, de nem értem jöttél és… Nem, nem értem. Gyereket akartunk – néz rám.
-         Hiba lett volna – hajtom le a fejem. Valahol megértem, hogy nem érti. Én se értem, hogy lehet valakibe ilyen villámcsapásszerűen belezúgni. Talán nem kellett volna Leenaval az utolsó percig húzni a dolgot.
-         Hogy lehetett volna hiba? Én nem értem, magyarázd meg, hogy miért. Mivel jobb ő? Mit tud adni amit én nem adtam oda? Miért ő? Valamit rosszul csináltam igaz? – Néz rám kétségbeesve.
-         Nem csináltál semmit rosszul – suttogom megnyugtató hangon.
-         Akkor? – Pislog rám értetlenül.
-         Nem tudom. Csak beleszerettem. Nem a te hibád, nem is az övé és nem is az enyém. Nekünk már nem ment és jött ő, aki erre rádöbbentett. Leena, te is fogsz találni valakit, akit szerethetsz és lesznek gyerekeid is, csak nem tőlem. Szétváltak az útjaink, de ez nem a világ vége. Gondolj bele találsz valakit aki nem olyan trehány, mint én, telefonál mikor ígéri, aki főz, aki mosni is tud, aki vigyáz rád és nagyon szeret. És azzal a valakivel majd összeházasodtok és boldogan éltek, míg meg nem haltok akár a mesében. Jó nő vagy és ezrek kapkodnak utánad, tehát nem pusztulhatsz le oké? – Simogatom meg az arcát gyengéden, de ő csak mered rám akár egy hulla.
-         Téged akarlak .- suttogja hosszú percek után.
-         Leena – sóhajtok fel türelmetlenül. – Inkább aludj egyet jó? – Állok fel, majd a hálóba terelgetem és lefektetem az ágyra.
-         Itt maradsz velem míg el nem alszom? – Kérdezi halkan.
-         Itt – bólintok rá. Ez tényleg a legkevesebb.
-         Átölelsz? Csak utoljára – suttogja kérlelően, mire mellébújok és magamhoz húzom a törékeny testet. Szerencsére gyorsan elalszik, így ki tudok mellőle bújni. Miután betakartam kipakolom a ruháim a szekrényből és lábujjhegyen kiosonok Madhez, aki úgy ahogy de rendet rakott kint és elkezdte bedobozolni az itt lévő holmijaim.
-         Mi van vele? – Néz rám kérdőn, miután a szekrényben lévő pólókat egy zacskóba szórtam.
-         Elaludt. Azt hiszem kikészült attól, hogy nem vettem el – veszek mély levegőt.
-         Szörnyen néz ki – állapítja meg Mad a nyilvánvalót.
-         Így nem hagyhatom itt – vetődök le a kanapéra miután végeztünk a csomagolással.
-         Ne Niko, ne csináld ezt. Ez a célja. Hogy bűntudatod legyen és visszamenj hozzá – néz rám a barátom rémülten.
-         Nem hagyom el Liát és nem térek vissza hozzá. Csak addig maradok míg fel nem kel, addig itt a kulcsom, vidd el a cuccokat a toronyba jó? – Nyomom a markába a csomót.
-         Ne csinálj hülyeséget. Lia nem érdemli meg és te sem, hogy a lelkiismereted miatt egy ilyen nővel kelljen leélned az életed – áll fel.
-         Eszem ágában sincs hülyeséget csinálni. Szeretem és nem kockáztatok. De Leenaért is felelősséggel tartozom. Miattam van ilyen állapotban – megyek le vele a kocsiig, hogy segítsek lehordani a cuccaim.
-         Oké, te tudod – vereget vállon, majd beszáll a volán mögé én pedig magamra maradok.
A lakásban az alvó lányt kezdem figyelni. A mindig erős, kemény, életvidám lány, most szánalmas látványt nyújt. Hová lett az akit megismertem?

2012. június 11., hétfő

79. Kettecskén

Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!...Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok.”

Már sötétedik, mikor magamhoz térek. Minden porcikám fáj, de ami igazán padlóra vág, hogy már megint nincs mellettem Lia. Dünnyögve tornázom fel magam ülő helyzetbe, majd mielőtt még megkeresném, elvonulok fürdeni. A kádban ázás valamennyire észhez térít, de nem eléggé ahhoz, hogy eszembe is jusson, hogy kerültem ilyen állapotba.
-         Niko – hallom meg a hiányolt nő hangját, a szobából, aztán halkan benyit a fürdőbe, mikor a hálóba nem talál. – Felkeltél? – Mosolyog rám, nyúzottan.
-         Ezt azért így nem állítanám – köszörülöm meg a torkom, mert a tagjaim még mindig ólmos nehézségűnek érzem.
-         Hozok fel kávét meg enni, addig vakard ki magad a kádból – lép elém és egy puszit nyom a számra, amitől ismét végigfut rajtam az az őrült bizsergés, ami sosem hagy nyugodni, ha a közelemben van.
-         Mi lenne, ha inkább bemásznál mellém? – Fogom meg a csuklóját, ezzel megakadályozva, hogy megint magamra hagyjon.
-         Inkább visszafoglalom az ágyat, amíg itt fetrengsz – mosolyog rám, mire csalódottan ugyan, de elengedem. Kicsit duzzogok, nem kifejezetten értékelem, ha valaki visszautasít, főleg nem akkor, ha valaki olyanról van szó, akivel a szex ilyen jó.
De a fürdőből kilépve ez is elmúlik. Ott fekszik az ágy közepén összegömbölyödve, mint egy kiscica és alszik. Gyönyörűbb, mint valaha még akkor is, ha nincs rajta smink, ha a haja kócos és ezer felé áll és szexi hálóing helyett egy trikóban és melegítőnadrágban horpaszt. A kávésbögre az éjjeliszekrényen pihen, mellette pedig egy fájdalomcsillapító hever. Mindkettőt azonnal eltüntetem, majd mellé bújok, átölelem és lemegyek alfába. Nem alszom, de nem is vagyok ébren. Egyszerűen csak heverészek és lélegzem. Magamba szívom az illatát, egyszer, kétszer, ezerszer és még mindig nem unom. Hogy is unhatnám meg, hogy érzem a rezdüléseit? Érzékelni, ahogy felém fordul és a nyakamba fúrja az arcát, miközben a karját átveti a vállamon a lábát pedig a combomon, felér azzal, hogy a mennyországban vagyok.
-         Szeretlek – dünnyögi álmos hangon, amitől hatalmasat dobban a szívem és olyan széles vigyor terül el az arcomon, hogy félő szétreped a fejemen a bőr.
-         Én is szeretlek – suttogom vissza, mire felkuncog és még közelebb fészkeli magát hozzám. A kezem a pólója alá csúsztatom, hogy a hátát tudjam simogatni, ő pedig puszik tömkelegével szórja tele a bőröm. – Hmm… Ez jó. Ne hagyd abba – motyogom, mire újabb kuncogást kapok válaszul.
-         Olyan vagy, mint egy kismacska – susogja, mire én is elnevetem magam. Tényleg csak az hiányzik, hogy doromboljak neki. Azon már rég túl vagyok, hogy kinyújtsam a nyakam, hogy még jobban hozzámférjen.
-         Nyisd ki a szemed – kérem halkan, az álla alá nyúlva, mire lassan felnyitja a szemhéjait, így pedig elmerülhetek abban a két zöldeskék csodában. Nem csinálunk semmit, csak cirógatjuk a másikat, miközben elveszünk a másik pillantásában és csak mosolygunk.
-         Bárcsak mindig itt lennél – simogatja meg az arcom.
-         Mindig itt leszek – csókolom meg, aztán ismét csak összebújva pihegetünk és simogatjuk a másikat, egészen addig míg a fülcimpámra nem téved az ujja és ki nem tapintja a lyukat rajta, ami alig érezhető már.
-         Neked fülbevalód volt? – Néz rám döbbenten, mire elnevetem magam.
-         Jah, az első tetoválásommal együtt csináltattam. Hülye hóbort volt, anyámat kiakasztottam mindkettővel, de apu azt mondta menő – nevetek az emlékeken.
-         És miért szedted ki? – Néz rám kíváncsian.
-         Mert már nem vagyok tizenhét – kuncogok. – Bár ha az igazat akarod tudni, csak alig egy éve nem hordom.
-         Szóval tizenhét voltál mikor először varrtak rád valamit – somolyog.
-         Tizenhat, egy nappal a tizenhetedik szülinapom előtt csináltattam – bökök a kezemen lévő mintára. – Vagány voltam és azt hittem egy menő tetkóra buknak majd a csajok – kacagok tovább.
-         És nem jött be? – Mosolyog tovább.
-         Nem igazán. Az összes lányt eltiltotta tőlem az apja, mondván csöves leszek – gördülök a hátamra.
-         Hát, az is vagy – teszi a fejét a mellkasomra. – Legalábbis a cucciad néha arra emlékeztetnek. De nekem bejön – pislog fel rám.
-         Főleg, mert borsot törhetsz az apád orra alá, amiért egy csövessel álltál össze a tiltás ellenére is – ölelem át a derekát.
-         Ne foglalkozz az apámmal jó? Ne érdekeljen téged az ő véleménye. Én tudom, hogy mi a jó nekem – szól rám.
-         És mi lesz később? Nekem el kell mennem pár nap múlva, aztán folytatjuk a turnét. Mi a fene lesz velünk? – Nézek rá kissé kétségbeesve. Nem akarom elveszíteni.
-         Megoldjuk – simít végig az arcomon. – Niko, hinned kell bennünk. Meg fogjuk oldani – magyarázza olyan meggyőződéssel a hangjában, ami a bensőmben lévő félelemhegyeket azonnal elolvasztja.
-         Nem akarlak elveszíteni – súgom a szájába.
-         Nem fogsz. És ha mégis, hát szétrúgom a segged világos? Pont az előbb ígérted meg, hogy mindig itt leszel velem – morog, mire elmosolyodom.
-         Oké – bólogatok, aztán megint csend telepszik ránk. Vajon meddig lesz ez így? Meddig lesz még elég, hogy csak némán öleljük egymást? Talán addig míg nem kell elválnunk. És aztán? Fenébe, nem gondolkodhatok ezen. Nem lesz semmi baj. Nem lehet. Ő az enyém, én pedig az övé és többi már mindegy.


A napok túl gyorsan kezdenek peregni. Anyu épp Daisyt kéri el az anyukájától, míg a srácok a teraszon söröznek. Yv és Mad szinte szétrobbanthatatlanok, ugyanúgy, ahogy én és Niko is. Anyu pedig szintén csatlakozott a kis csapatunkhoz, itt van velünk, bulizik, filmezik és mesél, hogy milyen volt az ő idejében. Én már ezerszer hallottam a történeteit, de nem tudom megunni, ahogy a srácok kíváncsiságát sem tudja kielégíteni, még akkor sem ha már a harmadik éjszakát töltöttük azzal, hogy szinte csak ő beszélt, miközben borozgattunk.
- Holnapután Liának el kell repülnie. Kérlek, nem lehetne, hogy hamarabb jöjjetek, mondjuk úgy ma? – Temeti anyu a tenyerébe a fejét. Én pedig érzem, hogy baj van. – És ha kifizetem az árát? Oké, értem. Beszélek vele és visszahívlak – sóhajt nagyot, majd kinyomja a készüléket és szomorúan megingatja a fejét.
- Nem láthatom? – Esek kétségbe, mire halványan elmosolyodik.
- De igen kicsim, csak nem most. Elutaztak és nem akar az anyukája hamarabb hazajönni. Holnapután érkeznek – néz rám sajnálkozóan.
- De nekem holnapután Helsinkibe kell mennem. Niko és aztán a turné meg Los Angeles – zagyválok. - Haza is kell mennem fizetés nélküli szabadságot kérni, míg vele vagyok és akkor, hogyan? Nincs is New York a tervben. Vagy egy évig nem leszek a város közelében sem. Mondtad neki, hogy akkor van a szülinapom? Én látni akarom a húgom, nem kell más ajándék – csapok az asztalra dühömben.
- Kitalálok valamit oké? Nyugi – nyom egy cigit a kezembe.
- Menjünk mi oda ahol ők vannak – lelkesülök fel, de anyu csak a fejét ingatja.
- A nagyszüleinél vannak, akik nem tudnak arról, hogy Daisy megkereste az apád. Nem akarják, hogy köze legyen hozzá, szóval nem mondták el nekik, hogy mi történt. Nem állíthatunk csak úgy be. És amúgy is. Nem hagyhatod itt őket – bök a terasz felé a fejével.
- Látni akarom – jelentem ki ellentmondást nem tűrően.
- Az erőszakoskodással nem mész semmire – szól rám kicsit erélyesebben, amitől rögtön észhez térek.
- Ne haragudj, de én csak… - harapom el mondat végét, ő pedig megértően pislog rám.
- Tudom édes, tudom – ül mellém, hogy megszoríthassa a kezem.
- Kimegyek – veszek mély levegőt, aztán egy pohár limondával és egy doboz cigivel felszerelkezve, elindulok kifelé, hogy Niko karjai közt leljek menedékre.
- Jól vagy? – húz az ölébe, nem engedve, hogy a mellette lévő székre üljek, mire csak elhúzom a számat és a mellkasához bújok. Nem kérdez semmit, a vállam cirógatja és Yvet próbálja megtanítani pár finn kifejezésre, amiből hatalmas röhögések kerekednek. Csak én nem tudok nevetni. Furcsa grimaszszerű mosolyokat tudok csak kipréselni magamból, semmi többet. Túlságosan beleéltem magam, hogy van egy testvérem, aki talán kárpótol Jenért. És most talán éveket kell várnom arra, hogy egyáltalán láthassam. Ez nem ér. Nagyon nem. Nem tudom mit tegyek. Hisz itt van Niko is. Már őt is figyelembe kell vennem. Nem akarok elszakadni tőle egyetlen percig sem. Túl sok időt töltöttünk már távol egymástól. De lehet, hogy Daisynek kell egy tesó, aki segít neki, valaki olyan aki nekem sosem volt. Hiába egy szülő nem olyan, mint egy nővér vagy egy bizalmas.
- Kulta – suttogja Niko a fülembe, mire ijedten rezzennek össze. Csak most tűnik fel, hogy már csak ketten vagyunk kint.
- Bocsi elbambultam – pislogok rá bűnbánóan.
- Elmondod, hogy mi a baj? – Simít végig az orrával az állam vonalán.
- Nem láthatom holnap a húgom. Elutaztak és csak holnapután érnek haza, de akkor én már nem leszek itt és fogalmam sincs mikor fújdogál erre a szél legközelebb – bújok a nyakához, hogy a bőre illatából merítsek erőt. Olyan finom és olyan megnyugtató.
- Maradj itt – szólal meg egy kis idő múlva.
- Tessék? – Nézek rá döbbenten.
- Maradj itt és találkozz vele, aztán gyere utánam – adja meg a legkézenfekvőbb megoldást.
- De nem akarok nélküled itt maradni – nyüszögök.
- Lia nekem muszáj mennem, így is Tia idegein táncolok – mosolyog rám. – De két napba nem halunk bele. Utána pedig ismét ott fogsz ülni az ölembe – néz rám csillogó szemekkel.
- De… - kezdenék akadékoskodni, a tenyerét viszont azonnal a számra tapasztja.
- Nincs de. Ez a megoldás. Ne aggódj, megértem és nincs semmi baj. Kiterveltünk mindent igen, de ez a kis módosítás még belefér. Fontos neked, hogy lásd, nekem meg az fontos, hogy boldog legyél. Addig én összepakolom a közös lakásba maradt cuccaim és találkozok Leenaval, hogy teljesen le tudjuk zárni a dolgaink. Meglátogatom a szüleim, jelentek nekik Oliverről, mert tuti, hogy anyu már tövig rágta a körmeit miatta és mire mindezel végzek, te már ott is vagy Helsinkiben.
- Biztos, hogy ez lesz a legjobb? – Húzom el a szám. Nem igazán örülök annak, hogy Lennaval akar kávézgatni. Az a nő olyan, mint a méreg. Ki tudja mi történik, míg én nem vagyok ott.
- Nem fekszem össze vele és nem akarok tőle semmit csak normalizálni a kapcsolatunkat. Muszáj, hisz tuti össze fogok még vele futni itt ott. Nem lenne jó ha haragban maradnánk, jobb megelőzni a kellemetlen szituációkat.
- Oké, tudom – bólogatok, mire elmosolyodik.
- Szeretem, hogy féltékeny vagy. Édespofa vagy olyankor – csókol szájon, de a mellkasára csapok.
- Kapd be, nem is vagyok féltékeny – duzzogok, mire nevetni kezd.
- Hát persze édes – kacag.
- Oké, az vagyok és? Te is az vagy – nyújtom ki a nyelvem, akár egy óvodás.
- Le fogom harapni – kacsint rám.
- Úgyse tennéd. Túlságosan szereted, mikor ezt csinálom – húzom végig az ütőerén a nyelvem hegyét, mire látványosan kirázza a hideg.
- Van benne valami – szusszant fel hangosan. – Velem töltöd a holnapi napot?
- Kivel mással? – Nézek rá mosolyogva.
- Jogos – bólogat bőszen, aztán felemel és a hálóig meg se áll velem, ahol azonnal egymásnak esünk.

A cuccaim összecsomagolva hevernek az előszobába. Hajnalban indulnom kell, bármennyire is nem füllik hozzá a fogam, tudom, hogy muszáj. Főleg, úgy nem, hogy a születésnapját külön töltjük. De a mai nap még a miénk. Séta, mozi, vacsora, aztán indulás a reptérre. Egész héten úgy tettem, mintha fogalmam sem lenne róla, hogy milyen nap lesz holnap, de ezt úgy látszik cseppet sem veszi a szívére. Inkább csak örül a vattacukornak, amit a parkban veszek neki és, amitől mindene ragad. Csak élvezi a lődörgést, én pedig azt élvezem, hogy ő nevet.  Kész nő, egy kislány lelkével megáldva. Még most sem igazán fogtam fel, hogy az enyém. Hogy lehetek ekkora piszok nagy mázlista, hogy ez tökéletes lány engem szeret?
- Ne bámulj már – lök vállon finoman. – Zavarba hozol – huppan le a pokrócra, amit alig fél perce terítettünk le.
- Gyönyörű vagy – ülök mögé, hogy a karomba húzzam és belepuszilhassak a selymes, illatos nyakhajlatába.
- Te meg sík hülye. Miért jöttünk ide? Hideg van – rázkódik össze a vastag kabát ellenére is.
- Mert itt nem zargat senki. Nincs mobil, se emberek. Csak te meg én – adok választ.
- Tehát most megint romantikázunk? – Néz rám vigyorogva.
- Néha kell – bólogatok. – De te miért vagy ennyire romantika ellenes? – Simogatom meg az arcát a mutatóujjammal.
- Mert hánynom kell a cukormáztól és a csöpögéstől. Én a tökös faszikat szeretem, nem a nyálgépeket – nevet rám.
- Tehát nem vagyok tökös, mert kicsit kényeztetni akarlak és veled lenni? Jobb lenne ha felállnék és beterelnélek a konyhába, hogy főzzél vacsorát míg sörözöm a fiúkkal? – Nézek rá komolyan.
- Nem – ingatja a buksiját. – Te tökös vagy, csak néha csodálkozom azon, hogy átmész Don Juanba, pedig már ezer éve meghódítottál – csókol szájon, amitől kiráz a hideg megint.  
- Kár – biggyesztem le az ajkaim mire meglepetten pislog rám.
- Mert? – Kérdez rá, mikor rájön, hogy nem fogom kifejteni.
- Mert férfi vagyok és imádok vadászni. Nincs semmi poén abba, ha lefekszik elém a préda. Lehet, hogy le kéne cseréljelek – húzom össze a szemöldököm, mintha komolyan elgondolkodnék azon, hogy lecserélem.
- Azt próbáld meg – könyököl a hasamba, mire fájdalmasan szisszenek fel.
- Hé te – szólok rá, a fájó területet simogatva.
- Mi van? – Pislog rám durcásan.
- Ez fájt – harapok a könyökébe, amivel a merényletet elkövette ellenem, amiből éktelen hancúrozás kerekedik. Mintha gyerekek lennénk, úgy fetrengünk és birkózunk a puha pléddel fedett földön. Hol ő harap gyengéden belém, hol én belé,  aztán mikor nem sikerül megharapnia az orrom egyszerűen végignyal rajta, válaszként ugyan ezt teszem az arcával. Mikor kezdek kifulladni, hagyom, hogy maga alá gyűrjön. Csikizéssel próbálkozik, de fapofával tűröm, hogy az ujjait az oldalamon cikáztatja.
- Ne már – biggyeszti le az ajkait, miközben továbbra is próbál valami reakciót kicsikarni belőlem.
- Mit ne már? – Vigyorgok pimaszul, a hátamon fekve, figyelve a csípőmön ücsörgő szépség morcos arckifejezését.
- Ne mondd, hogy nem vagy csikis – néz rám elkámpicsorodva.
- Rossz helyen csinálod – nevetek rá, mire felcsillannak a szemei és újult erővel veti bele magát a próbálkozásba. Eredménytelenül. – Soha nem jössz rá, hogy hol és milyen erővel kell próbálkoznod, de ezt még csinálhatod, jól esik – somolygok, az összekulcsolt kezeim a fejem alá rakva. A kitartása megint lenyűgöz, már majdnem a cipőmet hámozná le rólam, hogy a talpamon próbálkozzon, mikor egy nagy szusszantás után, rámdől akár egy krumpliszsák, amitől én nyekkenek nagyot.
- Gyenge vagy? – Vigyorog rám gonoszul. – Na jó – gördülne le rólam, de a dereka után kapok, hogy ne másszon le rólam. – Eressz el, gyengusz. Még agyonnyomlak a végén – kuncog fel, amire egy szemforgatással felelek.
- Máskor ne csapódj belém, mint egy meteorit – szólok rá, a haját babrálva. Az ujjaim a selymes tincsek közé csúsznak, akár egy fésű fogai, a mozdulat annyira önkéntelen és természetes és mégis olyan jól esik.
- Nem akarom, hogy elmenj – sóhajt fel, jó pár perc után.
- Csss – pisszegem le. – Ne rontsd el. Ez most olyan jó – nézek az ég felé. A hatalmas platánfák vaskos összefonódó ágaitól alig látni a tiszta kékséget. Gyönyörű az egész. Hiába vagyunk New York kellős közepén csend van. Néha egy-egy mentő vagy rendőrautó szirénájának hangja ugyan a fülembe kúszik, de ez eltörpül amellett, hogy a mellkasomon érzem a szíve dobbanásait. Olyan nyugalom száll meg, amit már évek óta nem éreztem. Mintha sebezhetetlenné válnék attól, hogy a lány a karjaim közt engem szeret. Pedig eddig azt hittem, hogy pont az ellenkezőjét érem el azzal, ha megnyitom a szívem és szabadjára engedem az érzelmeim. Azt gondoltam sebezhető leszek, de most rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Furcsa. Pont a szerelem tenne erőssé?
Igen.
Hisz érte képes lennék bármire. Hegyeket mozgatnék meg, csillagokat lőnék az égről, repülnék akár a madarak az égen, lemennék az óceán fenekéig, a legszebb kagylóért, akármire képes lennék, hogy boldoggá tegyem. Nincs lehetetlen. Megszűnt ez a fogalom a fejemben. Ha bárki is azt mondaná, hogy valamit nem tudok megcsinálni kinevetném.
A szívem felmelegedett és ez a melegség most szépen lassan minden porcikám átjárja és megbizsergeti. Érzem az erőt a sejtjeimben szétáradni, ez az érzés pedig megint mosolyra fakaszt.
Fel se tűnik sokáig, hogy Lia már nem a mellkasomon, hanem a vállamon pihenteti a fejét és engem figyel, miközben a nyakam cirógatja a pici puha ujjaival. Mikor észreveszem, azonnal elmosolyodik és nagyon lassan az ajkait az ajkaimhoz érinti. Olyan könnyed az egész, mintha egy felhővel csókolóznék. Alig ér hozzám, épphogy csak beindulna a dolog visszahúzódik, aztán újra kezdi a játékot. Úgy döntök, hogy kivételesen nem leszek se erőszakos, se követelőző, se türelmetlen, inkább kivárom, hogy mi fog kisülni ebből a furcsa szájat szájjal simogatásból. Nem kell sokat várni, egy idő után megunja és a nyelve hegyével rajzolja körbe az ajkaim, aztán ugyan ilyen lassú tempóban, kóstolgatni kezdi az alsó majd a felső ajkam, amitől egyre szaporábban kezd verni a szívem. A testem olyan intenzíven reagál, már egy ártatlan csókra is, hogy félő itt a parkban fogom leteperni. A nyelve őrjítően lassan csúszik a számba, de amint elkapnám a sajátommal, vissza is húzza, amitől csalódottan nyögök fel, de megértem a lényeget. Most ő irányít, hiába hagyja, hogy én domináljak általában, neki is kell az irányítás pár percig, tehát kénytelen vagyok átadni a gyeplőt és hagyni, hogy azt tegyen amit akar. És, hogy mit akar? Az őrületbe kergetni.
Újból megismétli az egész folyamatot, kezdve a megérintem a számmal a szád, aztán visszahúzódom játéktól. Nem törődik azzal, hogy szenvedek, mert annyira vágyom a csókja ízére, mint egy sivatagban bolyongó ember egy korty vízre. Ismét eljutunk odáig, hogy a nyelve a számba siklik, amitől minden izmom görcsbe rándul, a kezeim pedig önkéntelenül is ökölbe szorulnak, de megint nem tudom elég ideig tűtőztetni magam, ami nem marad megtorlatlanul. Újrakezdi ismét. Nem zavarja, hogy már zihálok az erőfeszítéstől amivel próbálom leküzdeni a saját türelmetlenségem, pedig olyan nagy a késztetés arra, hogy leteperjem és végre igazán megcsókoljam, de megint belemegyek a játékba és végre sikerrel járok. Ki tudom várni, hogy ő veszítse el a fejét, aztán pedig nincs megállás. Óráknak tűnő percekig ízlelgetjük egymást, egészen addig míg már szédülni nem kezdünk. Mosolyogva, levegőért kapkodva válunk szét, de még most is teljesen összesimulva fekszünk. A homlokom az övének döntöm, úgy nézek a szemébe.
-         Gyönyörű vagy – simogatja meg az arcom, mire elhúzom a szám.
-         Lüke – nyomok egy gyors puszit a szájára.
-         Nem, komolyan mondom. Még most sem tudom, hogy lehetsz ennyire… - harapja el a mondat végét, mintha nem tudná, hogy fejezze be.
-         Ennyire? – Kíváncsiskodom.
-         Nem tudom – mosolyodik el, miközben az állam vonalán húzza végig az ujjait. – Szoborszerű? – Pislog rám tanácstalanul.
-         Szoborszerű? – Nevetek fel, mire egy alig észrevehető halvány kis pír jelenik meg az arcán.
-         Ne nevess ki. Tényleg nem tudom. Nincsenek szavak rá – kacsint rám édesen mosolyogva.
-         Néztél már tükörbe kedves? – Kérdezem halkan.
-         Néha szoktam és nem, nem repedt még el – kuncog, mire én is elnevetem magam.
-         Kulta, akkor, hogy-hogy nem látod azt amit én? – Simítok most én végig az arccsontján.
-         Miért mit látsz? – Kérdezi halkan.
-         Egy angyalt – adom meg az egyszerű és tömör választ, mire elmosolyodik, de nem szól semmit, csak megcsókol.

Kamaszok módjára viselkedünk. Amint megunjuk a parkban való fetrengést, beülünk egy moziba, ahol pattogatott kukoricával dobáljuk egymást és csokigolyókat tuszkolunk a másik szájába, ha kér, ha nem, amiből hatalmas nevetések kerekednek. Mindenki furán néz ránk, de nem törődünk senkivel. Összeveszünk azon, hogy ki igyon előbb a kólából, aztán édes csókokkal békítjük ki a másikat. Mikor minden nasi elfogy, a vállára hajtom a fejem és a vásznat kezdem tanulmányozni, míg ő a combomon pihenteti a hatalmas tenyerét.
Mikor kijövünk nevetni kezdünk, hisz gőzünk sincs miről szólt a film. Túlságosan elvoltunk foglalva egymással, így hát gyorsan megegyezünk abban, hogy soha többet nem megyünk együtt mozizni.
Hiába tömtük tele magunkat édességgel, megint éhesek vagyunk, így egy kínai felé vesszük az irányt, de amilyen szerencsés vagyok megbotlok és majdnem hasra esek. Még jó, hogy Niko időben utánam nyúl és elkap.
-         Köszi - nevetek rá.
-         Semmi – kacag a hasát fogva, aztán amikor lenyugszik a hátára kap. – Jobb nem kockáztatni – mosolyog rám.
-         Bunkó – csapom vállon nevetve.
-         Lehet, de nem lenne mókás, ha a nőm orral csapódna a betonba és eltorzítaná a járda azt a csodás kis pofiját – kacsint rám.
-         Nagyon viccesek vagyunk ma – suttogom a fülébe, amitől megborzong.
-         Mindig vicces vagyok, nem csak ma – vágja rá kapásból.
-         Ó Mr. Ego, én kérek elnézést – somolygok.
-         Elnézve, mert kegyes is vagyok, nem csak humoros – húzza ki magát, mire megcsóválom a fejem és az arcom a nyakába hajtom, hogy érezzem a bőre semmihez sem fogható illatát.
Még az ajtón is úgy megyünk be, sőt a rendelést is úgy adjuk le, hogy a nyakába csimpaszkodom, mint egy kismajom.
Őrültek vagyunk, azt hiszem. Őrülten szerelmesek. Nem akarok elszakadni tőle egy másodpercre sem. De muszáj lesz. Hogy a fenébe fogom kibírni ezt a két napot? Fene vinné el az egészet. Olyan rossz lesz nélküle. Hogy fogok egyáltalán aludni? Azt hiszem már túlságosan hozzászoktam a jelenlétéhez, hogy éjjel hallgathatom a reszelős, nehéz légzését, a szívdobbanásait, hogy érezhetem ahogy a nyakamba fújja az elhasznált levegőt, ahogy szorosan magához présel és még álmában is a nyakamig húzza a takarót, nehogy megfázzak, nem törődve azzal, hogy éjszaka inkább a megsülés veszélye fenyeget. Igen határozottan szörnyű lesz ez a két nap nélküle.
Nézem ahogy elindul a tányérra pakolt ételért, miután letett a székre és megint úgy érzem, hogy le vagyok nyűgözve, a figyelmem pedig teljesen eltereli az előbbi gondolataimtól.
Egyenes háttal, felszegett állal mégis lazán sétál, ahogy szokott. A csípőjét finoman ringatja, de mégsem kelt olyan hatást, mintha hímringyó lenne, sokkal inkább egy király jut róla eszembe. Megint. Egy királyi hátsóval megáldva. Vajon tudatosan csinálja? Nem hiszem, hisz semmi mesterkélt nincs benne. Nem, biztos nem, hisz nem kelt hatásvadász érzetet.
Látom, hogy az alacsony kínai lány is nyálcsorgatva figyeli, ahogy közeledik felé. Megmosolyogtat a jelenet, hisz a lány elpirul, amint hozzászól és zavarában furán kezd nevetgélni, ami Nikoból is kicsal egy szívdöglesztő mosolyt, ezzel pedig csak fokozza a hatást. Fenséges, ahogy viselkedik, minden mozdulata valami többről árulkodik én pedig csak fejcsóválva figyelem, hogyan csavarja alig fél perc alatt szegény kiszolgáló lányt az ujjai köré.
Talán már megszokhattam volna, hogy ilyen hatást vált ki az emberekből, de valahogy mégsem megy. 
A legmegdöbbentőbb, hogy úgy tűnik nincs is tudatában azzal, hogy milyen kisugárzása van és, hogy mit művel vele a körülötte lévő emberekkel.
Egyszerűen elbűvölő, hogy bárkit akaratlanul képes a tenyeréből etetni és a legszörnyűbb és egyben legmókásabb, hogy mindenki be is kajálja az egészet.
Aztán jön az újabb sokk, mikor pár iskolás lány belép és megpillantják. Semmi kétségem sincs afelől, hogy tudják ki. Szinte látom, ahogy a bugyijukba olvadnak, majd veszett tempóban az egyik elkezd kutatni a táskájában, hogy előbányásszon egy füzetet és egy tollat, a többiek pedig követik a  példáját. Mint a kiéhezett keselyűk úgy veszik körbe. Félénken szólítják meg, de látni a szemükben azt a vad veszettséget, amitől az ember lánya halálra tud rémülni. Látom Nikon, hogy a háta közepére nem kívánja a lánykákat, mégis bájosan mosolyog és türelmesen aláirogat mindent, sőt hagyja, hogy csoportképet is csináljanak vele, de mikor még mindig nem engedik el, mert beszélgetni is akarnak vele, kezd kétségbeesni. Veszem a lapot, felállok és hozzájuk sétálok, hogy egy csókkal tudassam a lányokkal, hol is a helyük. Nem örülnek nekem egy cseppet sem, de visszavonulót fújnak és hagynak enni minket békében.
-         Köszi – sóhajt nagyot, mikor visszaülünk az asztalunkhoz.
-         Egy-egy – kacsintok rá. – Te megmentettél a pofára eséstől én meg tőlük – mosolygok rá.
-         Oké – bólint, de még mindig ott van a hála a zöld szemekben.
-         Ugye tudsz róla, hogy már most fent vannak a képek a neten? – Nézek rám mosolyogva, mire elhúzza a száját.
-         Igen és azt is, hogy kb. fél perc múlva az út túloldalán megjelenik egy fotós és elkezd kattintgatni, holnap pedig a csapból is az fog folyni, hogy Cornelia Anders és Niko Koskinen összejöttek, majd mennek a találgatások, hogy érdekből vagyok-e veled, hisz az apád befolyásos a zeneiparban és amúgy is az ő kiadójánál vagyok és te is megkapod majd a magadét. Remek lesz, de tényleg, Erre vártam – irronizál, mire elmosolyodom.
-         Ennyire zavar, hogy nyílvánosságra kerül? – Nézek rá kérdőn.
-         Utálom, ha a magánéletemben vájkálnak, bár tudom, hogy elkerülhetetlen. Nem tudtam soha megvédeni egyik kapcsolatom se. Miért te lettél volna kivétel? De nem ez a bajom, sokkal inkább az, hogy Helsinkiben meg akarnak majd kövezni téged – morog.
-         Miért is? – Értetlenkedek, de aztán ahogy a gyűrűsujjamon pihenő ezüstre pillant, leesik. – Ó, Leena miatt. Én vagyok a gaz csábító – húzom el a szám.
-         Valahogy úgy – bólint. – Mi voltunk az álompár, imádtak minket aztán pukk, kidurrant a lufi, amit körénk fújtak. Leena nemzeti kincs – nevet fel, minden öröm nélkül. – Én voltam a gonosz, aki csalta, aki piált, aki rosszat csinált, ő meg a szent aki mindent megbocsátott. Nem akarom tudni, hogy mi lesz, ha hazamegyek. Lehet engem is lelőnek, mert nem vettem el – néz rám komolyan.
-         Tehát ez aggaszt? – Fogom meg a kezét.
-         Magam nem féltem, mosolygok kettőt, írok három dalt és minden bűnöm megbocsáttatott, de ha te beteszed a lábad az országba, úgy, hogy addigra a világot körbejárták ezek a képek, abból botrány lesz. Főleg, hogy a toronyba fogunk lakni, ahol köztudottan Leenat sem tűrtem meg két napnál tovább – szusszant fel dühösen.
-         Nem baj ha szajhának hisznek. Mi tudjuk az igazat és kész, nem kell több. Hidd el megbirkózom vele – simogatom meg az arcát megnyugtatóan.
-         De nem akarom, hogy szajhának tartsanak és, hogy meg kelljen ezzel birkóznod. Azt akarom, hogy hagyjanak békén minket – fakad ki.
-         Oké, elég volt. Ezen ne aggódj, mert nincs értelme. Hisznek amit hisznek, mi pedig bebizonyítjuk, hogy tévednek. Amúgy meg Matt Anders lánya vagyok. Kicsinek szerinted mennyit kaptam? Már akkor ribanc voltam, mikor még csak babákkal játszottam a szobámban és királylánynak képzeltem magam, tehát ki fogom bírni.
-         Sajnálom – mosolyog rám szégyenlősen, mire megint megcsókolom.
-         Fogd be – suttogom a szájába, mire elneveti magát.
Hazaérve, azonnal az ágyban kötünk ki. Próbáljuk már előre bepótolni ezt a két napot, hisz szükségünk van a másikra. Hosszú órákon át kényeztetjük egymást, egyszerűen lehetetlen betelni vele, de mégis muszáj véget vetni az egésznek. Jari és Mika már ránkszóltak, hogy ideje elszakadnunk egymástól.
-         Hogy fogom kibírni a csókjaid nélkül? – Nyomok egy újabb csókot az ajkára, mikor már alig van időnk egymásra. Tudjuk, hogy öltöznünk kéne, de nem akaródzik. 
-         És én az érintésed nélkül? – Nyüszög, mint egy kivert kutya, miközben olyan szorosan ölel, hogy úgy érzem menetem megfulladok, de nem érdekel.
-         Ha három percen belül nem tűnök el külön-külön a fürdőszobában én esküszöm bemegyek – kiabál Mika.
-         Irigy vagy mi? – Üvölt ki Niko, aztán megint csókolózni kezdünk, a válaszra pedig nem is figyelünk.
-         Muszáj menned – ölelem át.
-         Tudom – Emel fel az ágyról, aztán a fürdőbe visz, hogy Mika fenyegetésével nem törődve együtt zuhanyozhassunk le. Kihasználunk minden másodpercet, amit még együtt tölthetünk
Akárhova lépek, ott van és ez megnyugtat. Váltjuk egymást a szekrénynél, a mosdónál és közben kisebb nagyobb csókokat lopunk a másiktól.
-         Mindened megvan? – Kérdezem halkan, mikor leérünk a nappaliba, ahol már mindenki startra kész. Yv Mad ölében ül, a fiúk Dorahtól búcsúzkodnak.
-         Téged nem csomagoltalak be – ölel át.
-         Sietek – suttogom és újabb csók csattan el. Olyan nehéz elválni tőle.
-         Tudom – bólint. – Na menjünk - adja ki a parancsot miután ő is megölelgette Doraht. Két taxival jutunk el a reptérig. Az idő pedig úgy tűnik, mintha felgyorsulna. Az előbb adták le a csomagjaikat, de már szállhatnak is fel a gépre, én pedig nem tudok mit tenni ellene. Talán vele kellett volna mennem és akkor nem érezném azt, hogy már most hiányzik pedig még itt van és engem ölel.
-         Szeretlek – csimpaszkodok rá megint csak most szemből. A fenekem alá nyúlva tart meg és hagyja, hogy a lábaimmal körbetekerjem a derekát. Úgy tűnik meg se kottyan neki a súlyom.
-         Én is szeretlek Kulta. De csak két nap. Ki kell bírnunk – súgja a számba és újabb szédítő csókot kapok, majd levegő után kapkodva elválik tőlem és az órájára néz. – Boldog szülinapot kincsem– mosolyog rám, mire döbbenten pislogok egy fél percig, de nincs időm arra se, hogy végiggondolja vajon honnan tudja, hogy ma van a szülinapom, már megint az ajkaimra tapasztja a száját.
-         Niko, ereszd el, indulni kell – köszörüli meg Jari a torkát, mire Niko engedelmes nagyfiúként, letesz a földre szorosan megölel, finnül a fülembe suttogja, hogy szeret, majd végigsimít az arcomon.
-         Ha hazaértél nézz be az ágyad alá, jó? – Kezd el hátrálni, de még mindig fogja a kezem.
-         Jó – bólintok ledöbbenve, hisz nem csak azt tudja, hogy milyen nap van, hanem az órára pillantva rájövök, hogy azzal is tisztában van, hogy pontosan mikor születtem. Tuti anya keze van a dologban. Vagy nem?
-         Otthon várlak – kacsint rám.
-         Hívj ha odaértél jó? – Kérdezem halkan mire bólogatni kezd.
-         Mindenképp – csúszik ki a kezem a kezéből.
-         Hiányzol – suttogom, mikor átlépi a kaput.
-         Te is nekem – mosolyog rám.
-         A csokifagyinál is jobban – nevetek fel, mert kezdem magam úgy érezni magam, mintha egy ostoba nyálas film főhősnője lennék.
-         Mindennél jobban – nevet ő is, aztán sarkon fordul és felriszálja a csontos, de mégis szexi hátsóját a gépre ami messze repíti tőlem.