A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2012. július 18., szerda

84. Puff neki




"Kicsúszott alólad a talaj. Megértelek. De tudod mit, én itt vagyok, hogy megtartsalak."


-         Lia, állj már meg – sóhajtok fel ismét, az elmúlt négy órában körülbelül hatvanezredszerre.
-         Ne szólj hozzám! Most ne – fordul velem szembe idegesen. A szemei még mindig megbántottan csillognak, de még így is képes a puszta tekintetével ezer kést szúrni belém. Aztán mégis olyat teszek, amit nem kéne.
-         Kulta, ne fújd fel ennyire. Csak hazavittem és azért nem mondtam el, mert tudtam, hogy ez lesz – tárom szét a karjaim, mire a lépcső alján megtorpan és megremeg az egész teste.
-         Igazán befoghatnád, legalább most – sziszegi nekem háttal állva, ami csak még egy lapáttal rátesz arra, hogy ideges vagyok. Ideges vagyok, mert egész vacsora alatt hozzám se szólt sőt azóta se mondott többet annál, hogy kussoljak el és ne akarjam megmagyarázni, mert ezen nincs mit. Szerinte átvertem, szerintem meg hülyén kezeli ezt az egészet és tök feleslegesen hisztizik. Pedig ha beadná a derekát már a parkban elfeledtettem volna vele minden mérgét, amin hazafelé átvágtunk.
-         Ő az exem és ennyivel tartoztam neki – kiabálok utána, de füle botját se mozgatja, csak felmegy az emeletre, én meg miután belerúgtam a falba a konyhába indulok egy üveg sörért. Hallom ahogy ismét lefelé veszi az irányt de cseppet sem tetszik, hogy az előszobába érve hallom szöszmötölni. Kimerészkedjek, hogy megnézzem mégis mit is művel, de arra azért nem számítok, hogy a ki se csomagolt cuccaival együtt távozni készül.
-         Mit csinálsz? – Nézek rá elkerekedett szemekkel.
-         Elmegyek – tekeri a sálját a nyaka köré.
-         Mégis hova? – Csuklik el a hangom, majd azonnal zihálni is kezdek, de nem tűnik fel neki, hogy éppen kiver a víz ettől a mondattól.
-         Nem akarok ma este veled lenni egy tető alatt – akasztja le a kabátját is, de rám se néz. Pedig ha megtenné, látná, hogy az arcom a frissen meszelt fehér fal színével vetekszik ugyanis a tagjaimból minden vér kifut.
-         Ne csináld ezt – találom meg a hangom, de csak egy erőtlen suttogásra futja. A tüdőm szúr, a lábaim pedig ki akarnak bicsaklani alólam.
-         Te csináltad – néz rám végül csalódottan. Na ez az amit sosem látni a zöldeskék íriszekben. Soha, de soha nem akartam, hogy csalódjon bennem és mégis ez történt.
-         Nem történt semmi – suttogom.
-         Tudom – bólint.
-         Akkor miért mész el? – Kérdezem rekedten.
-         Mert azt hittem te egy őszinte pasi vagy és felvállalod azt amit teszel. Azt hittem, hogy az ilyen dolgokat meg fogod velem osztani mindig. De nem tetted. Pedig nem történt volna semmi. Azt is megértettem volna ha vele maradsz és vigyázol rá míg össze nem kapja magát. Támogattalak volna, ha így döntesz. Elkönyvelted magadban, hogy hisztizni fogok és a könnyebb utat választottad. Hülyének néztél. Ha valamit gyűlölök az-az, ha valaki idiótának tartja a másikat és rákeni, a saját sarát. Tudod ki tette ezt mindig? Az apám. Nincs szükségem még egy Matt Andersre – néz rám bánatosan. – Holnap a stúdióban találkozunk – lép elém majd lábujjhegyre pipiskedve egy puszit nyom a szám sarkába. Utána akarok kapni, de a karom bénán lóg a testem mellett, mire pedig mozgásra bírom, ő már nincs sehol.
Bármennyire is rossz legalább magamnak be kell vallanom, hogy igaza van. És ez szörnyű.
Szörnyen érzem magam.
Azt hittem, hogy ő is ugyan úgy fog reagálni, mint a többi nő. De basszuskulcs, ő nem olyan, mint a többi. Ő, Ő! Soha semmilyen helyzetet nem úgy kezel, ahogy én azt eredetileg gondolom. Ő másképpen gondolkodik. Tisztábban.
Megértette volna miért tettem. Megengedte volna, hogy segítsek Leenanak. Támogatott volna. Megértett volna. Én meg szokásomhoz híven elbaltáztam a dolgot. Nem bíztam meg benne. Megbántottam, seggfej voltam és csalódott bennem.
Már most elszúrtam és fájdalmat okoztam neki, pedig alig pár hete alkotunk egy párt hivatalosan is. Sikerült újabb nőt elüldöznöm a faszságommal. Oké, tudom, hogy nem rúgott ki, de mégis… Nincs itt. A városban van és mégsem alszik ma éjjel velem. Talán utána kéne mennem.
De nem.
Tiszteletben kell tartanom a döntését, legalább most, még akkor is ha pokolian érzem magam és szívem szerint utána nyargalnék, hogy ha kell könyörögjek a bocsánatáért. De azzal megint ugyan ott lennénk ahol a part szakad.
Szavakból nem lesz semmi. Ő nem olyan lány, aki egy elnézés miatt a nyakamba ugrik. Ő nem erre vágyik, hanem ara, hogy szeressem becsüljem és ne verjem át.
Ha igazán belegondol az ember, ez igazán nem sok. Sőt…
Olyan egyszerű az egész én mégis hibát hibára halmozok.
Mi lesz ennek a vége?


A pótkulcsot nem nehéz megtalálni Conor lakásához, pontosan tudom, hogy a folyosón lévő cserépben tartja. Már hiányzott az egész. Ebben a házban van valami különleges. Valami, ami össze sem hasonlítható a Los Angelesi albérletemmel. Talán erre mondanék az okosok, hogy jók a rezgések és kellemes az aura. A saját régi vackomnak ugyan jobban örülnék, de mivel ott már laknak, így csak Conorhoz juthatok be, aki még mindig fizet ezért a kis birodalomért, pedig nem is tartózkodik az országban hetek óta. Most viszont jól jön, hogy elbújhatok. Csak míg idáig eljutottam hat fotóst szúrtam ki, úgy, hogy az út nagy részét taxival tettem meg. Már alig várom, hogy mi lesz a holnapi újságokban.
De kit érdekel per pillanat?
Van sokkal fontosabb dolog is amin illene gondolkodnom. Még akkor is, ha abszolúte nem akarok.
Niko…
Megint ő, mindig ő, csak ő.
Annyira utálom és mégis annyira szeretem.
Francba vele.
A hűtőben bízhatok csak és abban, hogy Conor nem ürítette ki az italkészleteket arra az időre míg nem tartózkodik itthon. Szerencsére gondolt az otthonuktól messze kóborolt váratlan vendégekre, az illegális lakásfoglalókra, így találok egy üveg whiskyt a hűtőben, amiből rögtön kiszolgálom magam. Nem higítom fel a jó öreg Jack bácsit semmivel, csak tisztán küldöm le az első pohár tartalmát, majd újratöltök, hogy a legjobb barátom társaságában kiüljek a teraszra. A várost sűrű köd fedi, de egy darabig azért el lehet látni. Ami a szemem elé tárul, az pedig ugyanolyan gyönyörű, mint volt. A korlátra könyökölve nézelődöm, a hűvös szél az arcomba vág, lehűtve a vérem és a testem is.
Lenyűgöz a kép, egy pár pillanatra el is feledteti velem a megbántottságom, de aztán az érzés újra visszatér.
-         Miért tetted ezt? – Sóhajtom az apró kérdést a levegőbe. Jó volna tudni a választ. Hiába töröm a fejem mégsem tudok rájönni, hogy miért nem mondta el. Miért tart egy hisztériázó sárkánynak? Komolyan azt gondolta, hogy nem értem meg, hogy még mindig kötődik hozzá? Hogy felelősséget érez iránta? Basszus. Hogy ne érteném? Én is érzem. Alex, Yv, ezer és egy ember, aki az életem része, akiknek tartozom, akiknek én is ugyanúgy fognám a kezét, mint ahogy ő teszi Leenaval. Ennyire ostobának tart vajon? Komolyan azt gondolja, hogy nem értem, hogy a Leenaval töltött éveit nem tudom eltörölni? Nem mintha akarnám. Ha az a lány nem lett volna, talán ő sem ilyen lenne. Talán soha nem is találkozunk. Talán sosem ismerem meg milyen az-az érzés, amikor valaki igazán szeret egy férfit, akiben megtalálta a párját a másik felét, a boldogságát. 
Gondolkodni is fáj.
Talán dühösnek kéne lennem, mégsem érzek semmi hasonlót. Nem haragszom. Egyszerűen csak nem értem és ez kicsit elkeserít.
De keseregni ráérek holnap is.
A holnap pedig csak lassan jön el. Éjjel félóránként felkelek. Nem találom Conor hatalmas ágyában a helyem. Mert nem is itt van a helyem… Az ő karjai közt tudok csak nyugodtan aludni, de most túlságosan sértett vagyok, ahhoz, hogy visszamenjek. Pedig pontosan tudom vagyis inkább érzem, hogy ő is ébren forgolódik. De a büszkeségem nem engedi, hogy ismét ilyen könnyen beadjam neki a derekam. Hiába…
Alig alszom valamit, reggel pedig a harmadik bögre kávém után is úgy érzem magam, mint egy kifacsart citrom. A zuhany se sokat segít, de megígértem, hogy összekapom magam és bemegyek a kiadóhoz, ahol egy stúdió is működik. Amúgy is kéne az itt tartózkodásom alatt is némi pénzt keresnem. Ha valamibe biztos vagyok, hogy mindig akad egy két ihlethiányos zenész, akit nem akar homlokon csókolni a múzsa, de ha valaki hát én ezen segíthetek. A kis füzetem a táskámba rejtem, hogy a már kész szövegeim, amiket még régebben írtam eladjam az apámnak. Még akkor is ha nem közvetlenül ő kaparintja meg a szövegeim, akkor is rossz érzés.
Fáj, mintha a lelkem akarnám eladni az ördögnek. Viszont nincs más választásom. Én úgysem veszem hasznát, a műveimnek, de valaki előadása által, talán milliók ismerik majd meg a sorokat amiket én vetettem papírra.
A múltkori ittlétem után már tudom merre kell mennem, így sétálva teszem meg az utat, a hatalmas épület felé.
A portás szája elnyílik mikor meglát és majdnem földig hajol, mikor kinyitja az ajtót előttem, amit egy cseppet sem kedves morgással díjazok.
A sok nyurga ember, úgy kezd el hemzsegni körülöttem, mintha királynő lennék, de én ebből nem kérek. Csak Hannát akarom látni, mégis mindenki az utamba áll, hogy hajbókolva üdvözöljön.
- Jaj elég legyen - fakadok ki, mikor a liftbe való beszállásomat is megakadályozza egy pici szőke hajú lány, hogy erős finn akcentussal valamit magyarázni kezdjen. – A fenébe nem is az enyém a kiadó, szóval lehetne, hogy normális emberként kezeljetek? – Nézek körbe kissé feldúltan. Talán a kialvatlanság az oka a feszült hangnemnek, de valószínűleg, ha minden rendben lenne Niko és köztem akkor se viselném jól, hogy körbeudvarolnak.
- Elnézést kisasszony – szeppen meg a lány, mire megforgatom a szemem, veszek egy mély levegőt és kicsit kedvesebben szólalok meg.
- Csak Lia jó? Vagy Cornelia, ha az jobban tetszik – préselek ki magamból egy mosolyt is.
- Oké bólogat bőszen, majd félreáll, hogy végre beszállhassak. Már éppen csukódna be az ajtó, mikor egy kéz szétfeszíti az ajtót, amin a körmök feketére vannak festve.
- Ó, helló – mosolyog rám Bo, aki gyorsan befurakszik mellém. A szemei most épp lila színben pompáznak, de nem ez a legszembetűnőbb rajta.
- Neked tegnap még teljesen szőke volt a hajad -  nézek rá félrebiccentett fejjel, mire kisfiúsan kuncogni kezd.
- Jah, hogy az – néz a lift falán lévő tükörbe. - Reggel felkeltem és rájöttem, hogy akarok bele pár piros tincset – von vállat hanyagul. Az orra még mindig kicsit be van dagadva, de vidámnak tűnik.
- Reggel nyolc van. Hogy kerítettél fodrászt ilyen korán? – Nézek rá kérdőn, hogy elüssük az időt, míg fel nem érünk a hatodikra, ahol ő akar kiszállni.
- Régi ismerős a srác, bármikor pattan, ha kérem – mosolyog rám. – Veletek minden rendben? Tényleg hol van Niko? – Néz körbe, mintha csak most tűnne fel, hogy nincs mellettem. Pedig valljuk be, ha valaki hát a zöldszemű igazán feltűnő jelenség.
- Nem tudom. Nem töltöttük együtt az éjszakát – húzom el a szám, majd elfordítom a fejem, jelezve, hogy nem áll szándékomba feszegetni a témát. Persze ő nem ért a jelekből.
- Szállodába mentél? Kurva élet – szisszen fel.
- Egy ismerősöm lakásában aludtam, nyugi. Ma majd jön és megbeszéljük. Azt hiszem – bizonytalanodok el hirtelen.
- Na jó, gyere – ragadja meg a karom, mikor az ajtó kinyílik és még mielőtt tiltakozhatnék már magával is rántott, hogy aztán határozottan előre haladva, benyisson az egyik ajtón, ami egy kisebb lakásszerű helyiségbe vezet. A különbség csak annyi, hogy a kanapéval, dohányzóasztallal felszerelt szobaszerűség egy keverőpultba torkoll, az egészet pedig egy üvegfal választja el egy hangszerekkel telepakolt szobáig.
- Hei – szólal meg valaki egy a stúdiószobából nyíló helységből, mire ijedtemben kiesik a kezemből a táskám és összerázkódom.
- Lia, őt itt Jussi – bök a hátam mögé. – Hello, ma angolul társalgunk, a kiscsaj nem beszél finnül – magyaráz lelkesen miközben lepacsizik egy nála három fejjel magasabb sráccal, aki furán kezd méregetni. Az arca borostás, a szemei szinte világítanak, a szépen kidolgozott izmok pedig finoman domborodnak, a pólója alatt. Nem túl nagydarab, de nem is olyan nyeszlett, mint Niko.
- Helló – köszönök. – Cornelia Anders vagyok – mutatkozom be megszeppenve, a méregető pillantások kereszttüzében. Ugyanis a konyhából több arc is felbukkan.
- Jussi – suttogja a srác, miközben kezet rázunk. Aztán egy torzonborz, kissé pocakos srác lép elém.
- Hessu vagyok – mosolyog rám teli szájjal, mire Bo felröhög.
- Mekkora malac vagy – böki oldalba a könyökével, miközben befurkaszik a konyhának tűnő helyiségbe.
- Az is. Egy elhízott disznó – röhög fel még valaki, akit egyenlőre nem látok, de aztán egy a képbe abszolúte nem illő konszolidált, srác kerül elő. – Ahhoz a bizonyos Anders lány hoz van szerencsénk? – Kérdezi tört angolossággal.
- Sok Anders van a világon – vonok vállat, miközben, a farmerbe, fehér ingbe és vajszínű tornacipőbe bújt srác melegbarna szemeibe nézek. Csak rajta nincs tetoválás, csak neki nem kócos a haja és csak ő tűnik fittnek.
- Tuti Matt lánya vagy – nevet fel.- A nevem Kai – nyújtja felém a hatalmas kezeit.
- Cornelia – biccentek egyet.
- Maija még nincs itt? – Kérdezi Bo miközben egy újabb hatalmas bögrét szed elő, aztán a dohányozni tilos tábla ellenére rágyújt.
- Elment megrendelni az ebédet és hoz kávét meg cigit nektek, mert az fogyóeszköz – válaszol Kai.
- Jussi, Hessu meg én alkotjuk a bandát. Ezerszer jobbak vagyunk, mint a Kulo – kezd el Bo lelkesen magyarázni, miközben kiszedi a tokjából a gitárját. – De majd mindjárt úgyis meghallod – kacsint rám, amitől elnevetem magam.
- Fő a magabiztosság – nevet fel Kai is. – Én vagyok a készülő lemez producere, plusz én keverem és vágom az anyagot. Maija pedig az asszisztensük, de nekem is sokat segít itt – tárja szét a karjait.
- Amúgy egészséges magabiztosság és akkora ego közt, amitől nem férsz be az ajtón van némi különbség- nézek Bora majd vissza Kaira, aki hangosan hahotázni kezd.
- Csípős nyelved van kicsikém – paskol vállon, de Bo olyan rondán néz rá, amitől én ijedek meg.
- Niko nője, ne tapogasd – sziszegi.
- Jól van kis méregszák nyugi van – borzolja Kai össze a haját finoman, mire Bo vicsorogni kezd, akár egy veszett kutya. – Megyek a dolgomra – int egyet a producer, majd azonnal távozik is.
- Mitugrász majom – morog Bo, majd lehuppan a kanapéra. – Srácok figyu, tegnap csináltam valamit - kezd el kiabálni, miközben elővesz egy halom papírt, amire kották és szövegrészletek vannak firkantva. Teljesen megfeledkezik az előbbi jelentről, az arca átszellemül, a homlokán lévő ránc kisimul és kisfiús lelkesedés csillan a szemében, miközben a pengetőt az ujjai közé fogja és lassan a húrokhoz érinti, nagy levegőt vesz és kissé bizonytalanul, a hangokat keresve énekelni kezd. Kíváncsian hallgatom a dalt, ami valószínűleg a tegnapi vacsora előtt készült, de egyenlőre csak egy furcsa ritmusos motyorékolás az egész.
- Nyisd ki a szád miközben énekelsz, úgy könnyebb eldönteni, hogy lehet e belőle valami – szólok rá, mikor befejezi.
- De ez csak egy alap – néz rám furán, mire a srácok is előmerészkednek.
- Tetszik a dallam, de csináld még egyszer – szólal meg Hessu.
- Az alapot úgy tudod szerintem fejleszteni, ha rendesen kiénekled minden sorát a szövegednek és nem csak tapogatózol. Ha kinyitod a szád, akkor könnyebben meghallod, mi nem jó. De te tudod – rántom meg a vállam, mire Bo összeráncolja a szemöldökét és újból nekikezd. Kicsit bátrabb most, de még mindig nem erre gondoltam. Harmadszorra tűnik fel, hogy lehet azért ilyen bizonytalan, mert a gitárra is figyel és az énekre is.
- Na? – Néz ránk kérdőn, mire Hessu dünnyög valamit az orra alatt, Jussi pedig csukott szemmel áll a falnál.
- Megint – szólal meg az utóbbi halkan.
- Segíthetek? – Nézek Bora kérdőn. Igazán nem akarok belekontárkodni a dologba, de talán ha kiveszem a gitárt a kezéből és én kísérem talán könnyebb lesz.
- Aha – bólint rá kissé vonakodva a dologra, majd átadja a hangszert, én pedig elkezdek játszani. De így sem olyan a hangzás, amire én személy szerint azt mondanám, hogy bitang jó kis dal lehet ebből ha elkészül. Pedig a szöveg varázslatos és a dallam se rossz, de valami nem klappol. Hát beszállok én is mellé énekelni, hogy kicsit erőteljesebben hangozzon a sutyorgása.


Másnaposan vagy sokkal inkább aznaposan meredek magam elé. Hallom, hogy az ébresztőm jelez, de nincs erőm még lekapcsolni se. Egész éjjel agyaltam. Mi lesz ha elhagy? Ha azt mondja köszöni ő ebből nem kér? Mihez kezdek magammal ha elveszítem a legfontosabb nőt az életemben? Mihez kezdek magammal?
-         Niko merre jársz? – Búg fel sokadszorra az üzenetrögzítőben Tia egyre dühösebb hangja. – Ha megint elaludtál véged – folytatja.
-         Nem aludtam – suttogom tök feleslegesen. Aztán valaki kopogni kezd, de felállni sincs erőm. Nem akarok senkit látni, nem akarok ma dolgozni, nem akarok ma élni. Csak őt akarom. De ha ő lenne be tudna jönni.
Mire ezt végiggondolom kulcscsörgés hangzik fel, amire felkapom a fejem. Talán mégis ő?   
De csalódnom kell.
Az ajtóban Jari áll értetlenül meredve rám, majd a pillantását továbbfuttatja a szobán. A tekintete megakad az üres üvegeken és a hamutálon amiből már csorognak ki a cigicsikkek.
-         Hajbakaptatok – jelenti ki, mire elhúzom a szám. Hogy vághatja le ennyiből, hogy mi van? Nem is értem.
-         Ühüm – bólintok összeszorított fogakkal.
-         Remek, de ez most senkit sem érdekel. Így is csúszásban vagyunk. Vedd a cipőd, indulunk – indul el a pincébe, hisz pontosan tudja, hogy ott tartom az ötletes füzetem, amibe a dalszövegkezdeményeim felírom vagy bármilyen elvetemült ötletem, amiből ki tudunk indulni.
-         Nem akarok, fáradt vagyok, nincs kedvem – sóhajtok fel, miközben újabb cigire gyújtok rá.
-         Drága barátom, ne mondjam el még egyszer – szól vissza a lépcső tetejéről, mire morogva bár de megmozdulok. Rohadt nehezemre esik, de tudom, hogy kénytelen vagyok elindulni, még akkor is ha ma semmi hasznom nem fogják venni.
-         Kész vagy már? – Bukkan fel újra, miközben a cipőfűzőm kötöm meg.
-         Jah – morgok.
-         Ne lógasd az orrod. Lia már a kiadónál van és Kait levette a lábáról – húzogatja meg a szemöldökét Jari.
-         Kai? – Kapom fel a fejem. Az a csóka egy nőcsábász. Ha Lia közelébe megy, tutira kitépem a golyóit és a torkán szuszakolom le.
-         Bo vele van nyugi – pakol vállon, majd becsukja mögöttünk az ajtót és már úton is vagyunk a stúdió felé. Mit ne mondjak az, hogy Bo vele van cseppet se nyugtat meg. Ha Kai a közelben van, az nem jó. Lia túl gyönyörű, okos és vicces ahhoz, hogy ne hajtson rá, tehát jobb lenne minél hamarabb odaérni, hogy elhajthassam azt a vadbarmot a közeléből.
Az út szerencsére nem hosszú és a folyosón átvágni se tart sokáig. Csak a lift tököl, de amint felérünk már csörtetek is, hogy az imádott nő keresésére induljak. Jari csak egy számot kiabál utánam, mire satuféket nyomok, hisz pont amellett az ajtó mellett állok. Szó szerint berontok a kis stúdiószobába, de aztán meg is torpanok. Kai nincs sehol, Liát viszont azonnal kiszúrom. Bo mellet ül törökülésben a gitárt pengeti és nevetve bíztatja a cimborám, hogy üvöltse ki a lelkét is.
- Ez az, sikítsd el azt a sort, mintha nem is tudom. Van benned élet tehát üvöltsd ki magadból az utolsó apró szuszt is – magyaráz lelkesen, majd ő is nekiáll énekelni, azon a csodás hangján. Lenyűgöz, hogy Bot is meg tudta perceken belül szelídíteni és, hogy ennyire inspirálja. Az, hogy hallgat is rá már csak hab a tortán. A barátom feje vörös az erőlködéstől, a halántékán izzadtságcsepp csorog végig, a kezei ökölbe szorulnak, és nagy kortyban nyeli le a levegőt két sor közt, miközben teljes erővel énekel.
Aztán az egész csodát amit művelnek Lia telefonja szakítja félbe.
-         Hello ördögfajzat – szól bele mosolyogva, amint előkutatta a készüléket. Már ebből tudom, hogy ki keresi, de az cseppet sem tetszik, hogy fokozatosan elsápad, majd a gitár nyaka amit eddig finoman fogott kicsúszik a kezéből. – Indulok, nyugodj meg jó? – Kéri halk remegő hangon, aztán pattan is fel és szó szerint nekem ütközik. Az arca rémületet tükröz, az egész teste remeg, a szemeiben pedig könnyek csillognak, amitől azonnal én is ideges leszek és megremeg a gyomrom.
-         Mi történt? Hová mész?
-         Haza, Jade kórházban van. Nem biztos, hogy megéli a holnapot – suttogja, majd erőtlenül a karomba bújik és zokogni kezd.

****


Halihó!
Na ilyet is jó rég csináltam, de most eljött az ideje.
Közérdekű közleményem van ugyanis.
Alapjáraton úgy gondoltam, hogy megírom ezt a részt és kiveszem a nyári szabim, mivel az energiaszintem a nullát lassan alulról veri és rám is rámfér a pihenés, plusz augusztusban táboroztatok és stb., de jött az élet, aki felmutatta a középső ujját (ezúton is nagyon köszönöm és hasonló jókat kívánok neki).
A lényeg a lényegben, hogy bizonyos okok miatt (amiket nem fogok itt részletezni, mert a magánéletem része, amire pedig szerintem senki nem kíváncsi) a blog kb. augusztus végig szünetel.
Nincs vége, nem tűnök el, facebookon, e-mailben elértek (nem kell pánikolni ám), de kell egy kis nyári szünet nekem is, ez a fejezet  pedig egy kis „évadzáró” volt, ahogy a sorozatoknál is lenni szokott.
Remélem megértitek, hogy nekem is muszáj pihennem, igyekszem vissza, ha elég gyorsan össze tudom kaparni magam akkor már augusztus közepén is szállítok friss fejezetet, de valószínűbb a vége. Nem fogok semmi olyat ígérni, amit nem tudok betartani. Mondhatnám, hogy két hét az egész, de tudom, hogy nem annyi lesz és én nem vagyok az a fajta hobbyfirkász, aki lefixál egy dátumot, amit ti alig vártok, aztán jön a hoppá, bocsi mégsem.
Azért remélem jól szórakoztatok eddig és ezután is fogtok még jönni errefelé. Én bízom benne nagyon.
Aztán persze megint csak hatalmas köszönöm a sok-sok hozzászólásért, mailért, like-ért és egyebért. Miattatok csinálom és hálás vagyok, hogy ennyi év után is még van kiért írnom. Tehát köszönöm.
Így a végére pedig mindenkinek jó pihenést, süttessétek a hasatokat a napocskán, pihenjetek, bulizzatok, de ha dolgoztok akkor azt is jókedvvel tegyétek és legyen iszonyatosan jó ez a pár hét számotokra, míg nem leszek.

Peace & Love:

Kesha

2012. július 9., hétfő

83. Vendégség




„Hallgassunk minden olyan dologról, ami egy kapcsolat szempontjából jelentéktelen, s a másiknak csak fájdalmat, megaláztatást vagy féltékenységet okoz.”

Tudtam, hogy ez lesz és azt is tudtam, hogy azzal a bizonyos mondattal megbántom, de ki kellett mondanom.  Még akkor is, ha láttam előre, hogy az út további részében sértődötten fog kibámulni az ablakon, miközben én úgy vezetek, mintha tojásokon kéne végigvinnem a kocsit, úgy, hogy nem török el egyet se. Soha nem tudnák megbocsátani magamnak, ha a hátul alvó csöppségnek miattam lenne akármi baja. De ezt persze Niko nem érti. Nem érti, hogy félek attól, hogy míg velünk van valami baja lesz. Hisz semelyikünknél nem volt még soha kisbaba, nem tudjuk mire van szüksége és ezt tök jó lett volna ha ő is felfogja. Hiába aranyos nem vagyunk a szülei és nem beszéljük a nyelvét, ahogy ő se a miénket. Még. Ha kicsit idősebb lenne mondjuk annyira, hogy el tudná mondani miért sír, ha sír vagy mire van szüksége más lenne a helyzet. De még alig három hónapos. Törékeny, védtelen, nagyon pici és két idiótára van bízva. Hát ez aztán igazán remek.
Niko barátja a város kellős közepén lakik, egy téglavörös falú házban. Amint leparkolok Niko ki is pattan, hogy kiszedje Airát, majd hozzám se szólva elindul a kapu felé, ahol a kapucsengőt megnyomva szinte azonnal szabad utat kapunk befelé. Nagyot sóhajtva követem, tudom, hogy per pillanat nem vagyok a szíve csücske és ezt minden mozdulatával érezteti is velem. Még soha nem fordult elő, hogy ne engedett volna előre az ajtóban vagy ne fogta volna meg a kezem, amint lehetősége adódott rá, de most semmi ilyesmit nem tesz. Dühös vagyok rá, de meg is értem, hogy miért vágta be a durcát. Talán kicsit nyers voltam, de azt hiszem kellett ez neki. A háta mögött kullogva viszont van időm megfigyelni, hogyan rázza azt az isteni hátsóját a lépcsőn felfelé menetelve, vagy, hogy hogyan kulcsolódnak az ujjai a babahordozó fogantyújára, amit olyan könnyedén cipel, mintha csak egy tollpihét vinne. Iszonyat szexi, ahogy kidudorodnak az erek a kézfején, szinte teljesen el is bambulok abba, hogy csodálom őt.
Mondja valaki, hogy nem szerelem ez köztünk… Még dühösen is gyönyörűnek és fantasztikusnak tartom. Egy fantasztikusan nagy idiótának, akit imádok.
Egy mahagóni színű ajtó előtt áll meg, majd határozottan kopogtat, az ajtó pedig sarkig tárul előtte. Nem látok Niko hátától semmit, csak egy kedvesnek tűnő női hang csendül fel.
-         Uhh egy kisbabával jársz? – Nevet fel az illető.
-         Te is hiányoztál – hangzik fel a mély bariton, majd lehajol és megölel valakit, aki valószínűleg még nálam is alacsonyabb.
-         Most komolyan kié ez a baba? Miről maradtam le Koskinen? – Terelgeti be a lány a párom, aztán megpillant engem is.
-         Helló – köszönök neki halkan, mire elmosolyodik.
-         Igen, a te arcod már ismerősebb. Pia vagyok, te pedig Cornelia igaz? – siklik elém egy nagyon alacsony, hosszú vörös hajú, de kedves arcú lány, aki engem is azonnal megölel és beljebb terel az otthonos lakásba. – Bo, megjöttek – kiabál, de csak egy halk morgás hangzik fel a távolból. – Zenészek… – mosolyodik el, aztán hirtelen újra témát vált, visszaterelve a szót veszekedésünk tárgyára. – Na de most komolyan kié ez a gyönyörűség? - Szedi ki Niko kezéből a babahordozót, majd olyan természetességgel emeli ki Airát, mintha már minimum hat gyereket felnevelt volna.
-         Aleksi kislánya – adja meg Niko a választ miközben mosolyogva lefejti az ébredező kislány fejéről a sapkát, majd kihámozza a kabátból és sálból is. – Kölcsönvettem egy kicsit – veszi ki Pia kezéből a picit. – Legalább pihennek, míg itt vagyunk. Gondoltam négyen csak elbírunk vele – kezdi el ringatni a kíváncsian nézelődő hölgyikét, aki az idegen környezet és a még több idegen arc ellenére halálosan nyugodtnak tűnik.  – Merre van Bo? – Néz körbe.
-         Terasz - bök az egyik ajtó felé. - A vacsira még kicsit várni kell, mert valaki elfelejtett segíteni, miközben megígérte – nyomja meg a szavakat kicsit hangosabban, valószínűleg a párjának célozgatva ezzel.
-         Dolgozik? – Kérdezi halkan Niko, mikor meghallja a gitár hangját elcsendülni.
-         Mint mindig – bólint a lány, aztán megint elveszi a picit Nikotól. Csodálom a bátorságáért, én tuti nem merném megfogni. – Menj ki hozzá és próbáld meg becsalogatni. Hátha rád hallgat vagy egyáltalán meghallja amit mondasz. Jah és vigyél ki neki egy pulcsit legalább, mert egy szál mackónadrágban ül kinn – indul meg a konyha felé. – Te meg érezd magad otthon – pislog rám a válla felett, mire az eddigi egyhelyben toporgás után megindulok utána, hogy a konyhába kikötve megalakítsuk a lány szekciót.
-         Szép lakás – állapítom meg. A hangulatom nem az igazi és Pia egyből ráérez, hogy valami nem kóser.
-         Köszönjük – pislog rám, majd egy pár másodperc után félrebiccenti a fejét és újra megszólal. - Összekaptatok mi? – Mosolyog rám miközben megkavar valamit a tűzhelyen, úgy, hogy fél kézzel a babát tartja. Nem szívbajos a csaj annyi szent. – Az arcodra van írva amúgy és az övére is, hogy mosolyszünet van, de ne aggódj. Ők ilyenek. Duzzognak egy kicsit, aztán jönnek és bújnak. Majd megszokod. Vagy az is lehet, hogy megszöksz. Bár nem tudom, nem tűnsz a megszökős típusnak – kezd el magyarázni, amitől kicsit jobb kedvem lesz. Nem kezel idegenként, úgy beszél velem, mintha minden héten ide járnék.
-         Azt hiszem ki kéne mennem bemutatkozni – sóhajtok fel, bár a sóhaj Nikonak szól és a jeges pillantásának.
-         Sok sikert aranyom, de ha csak nem hangjegy vagy akkor Bo most nem fog veled foglalkozni. Sajnos offline állapotban van, ilyenkor azt mondasz neki amit akarsz, meg se hallja. Éghetne a ház is az se érdekelné. Nikot még nem láttad így soha? – Pislog rám kérdőn, Aira hátát simogatva.
-         De, tudom milyen – húzom mosolyra a szám, mikor feldereng milyen képet vág mikor valamin nagyon dolgozik, mikor a művészénje felülkerekedik mindenen és se lát, se hall állapotba kerül.
-         Nézd nehéz lesz, de hozzá lehet szokni. Nem ismerem Nikot, hogy milyen a hétköznapokba, hogy milyen lehet vele összezárva lenni és tudod mit? Nem is akarom tudni. Éppen elég a saját muzsikusom. Bo egy szörnyű alak, de szeretem és ahogy rádnézek te is így vagy Nikoval, tehát mosolyogj és hidd el nekem, hogy nem lesz gond. Most pedig fogd meg – nyomja a kezembe Airát, mire a döbbenettől eltátom a szám, de ő ezt nem láthatja, hisz éppen a sütőből halász ki valamit.


-         Az ott nem lesz jó, nem rímel – bökök az egyik sorra, miközben egy jéghideg sört kortyolgatok, hogy lehűtsem az agyvizem. Jól esik kint ülni a hidegben. Menekülés igazából, mert nem akarom Liát most látni. Megbántott, felkavart és nem is tudom… Nem tudom, hogy ezek utána nem-e kéne feltenni egy repülőgépre ami visszaviszi Amerikába. Mert mi van ha tényleg nem fog nekem soha gyereket szülni, mert egy faszfej vagyok? Végülis a jelzőt sokszor rám lehet aggatni. És amúgy is, hogy jön ő ahhoz, hogy megkérdőjelezze azt, hogy szuper apuka lennék? Hiszen ezzel ezt tette. Egy faszfejnek nem szül gyereket, mert a gyerek is megszenvedné az apja faszfejségét, és belőle is faszfej válna. De én nem is vagyok faszfej mindig és a gyerekemmel szemben pedig végképp nem lennék az. Igenis szuper apuka lennék. Sőt a szuperebbnél is szuperebb.
-         Cigi – néz rám Bo, ma este először én meg halálra rémülök hirtelen a piros kontaktlencsés szempártól. A kabátzsebembe hagytam a saját dobozom, kint viszont egy szál sincs. Ő tuti nem áll fel innen míg be nem fejezi a szöveget, tehát nekem kell. Francba…
Nehezemre esik megtenni a nappaliba vezető lépéseket, de aztán valami olyan csoda tárul a szemeim elé, amitől földbe gyökerezik a lábam hirtelen.
Lia össze-vissza forog a lakásba, Airaval a kezében, miközben a hátát simogatja, ringatja és édesen kacagnak mindketten. A kiscsaj az egyik szőke fürt után kapkod, de Lia mindig elszedi előle, ami úgy tűnik nagyon bejön a királykisasszonynak, hisz mosolyog, bár nem tudom ez mennyire lehet tudatos egy három hónapos babánál.
Hirtelen minden borús gondolatom elszáll, a dühöm elpárolog, egyszerűen az ajtófélfának dőlve figyelem őket. Nincs kétségem, hiába mondott bármit, szülni fog nekem egy ugyan ilyen tündéri pici lányt, aki úgy el lesz kényeztetve mint annak a rendje. De míg nincs, addig ezzel a látvánnyal is megelégszem. Vajon mi történt? Mi hozta meg a bátorságát, ahhoz, hogy a kezébe vegye? És, hogy a fenébe lehetnek ilyen gyönyörűk együtt? Miért érzem úgy, hogy mindjárt kiugrik a szívem a helyéről? És miért fokozódik a hatás, mikor találkozik a pillantásunk és hirtelen megáll, majd szégyenlősen lehajtja a fejét, Aira pedig abban a pillanatban finoman cibálni kezdi a haját, ami mosolygásra készteti.
-         Na törpike, engedd el – veszi ki a hajszálakat az apró kezekből, míg én beljebb lépkedek s mire újból felnéz már közvetlenül előtte állok, amitől látványosan megijed, én meg reflexszerűen nyúlok a csöppség feneke után, hogy ha leejti elkaphassam. - Úgy járkálsz mint egy szellem – mosolyodik el.
-         Fél perce még a pokolba kívántalak, most pedig azt érzem megint, hogy mindennél jobban szeretlek – nézek mélyen a szemébe, fél kézzel átölelve a derekát.
-         Nem fogok bocsánatot kérni azért, amit mondtam, mert komolyan felelőtlen vagy és sokszor faszfej is – suttogja, mire felhúzom az egyik szemöldököm. Valamit még hiányolok a mondat végéről. – De igen, nem kell húzogatni azt a gyönyörűen ívelt szemöldököd én is szeretlek – mosolyog rám végül, mire homlokon puszilom és már csókolnám is meg, mikor Aira sírdogálni kezd.
-         Na mi a baj tündérem? – Simogatom a hátát miközben Lia megint ringatni kezdi de nem használ.
-         Biztos megnyomtam vagy valami – esik kétségbe a szépségem.
-         Nem csináltál semmit. Mivel nem büdös, valószínűleg éhes, szóval nyugi – veszem át tőle az egyre jobban ordítozni kezdő babát.
-         Mi ez a zaj? És hol a kibaszott cigim? – Trappol be Bo is. – Ó, ez egy gyerek – bök Airara. – Te pedig az anyja vagy? – Néz Liára kérődőn. A pillantásától halálra lehet rémülni, de valahogy nem lepődök meg azon, hogy Lia nem pánikol be a vérvörös szemektől.
-         Cornelia Anders vagyok és nem az enyém a pici, hanem Aleksié – lép elé és a kezét nyújtja felé, de Bo csak egy lefitymáló pillantással végigméri és továbbáll. Hajaj…
-         Mi történik? – Kerül elő Pia is.
-         Tejet kellene melegíteni neki – bökök Airara.
-         Kéne a kurva cigim – szólal fel Bo is.
-         Meg kéne nevelned a pasidat – sziszegi Lia.
-         Hohó, úgy látom a vacsora érdekesnek ígérkezik. Kezdjük a legfontosabb problémával. Hoztatok neki enni ugye? – Néz Nikora kérdőn Pia, aki bólint és elindul a táska felé, amibe bepakolta Aleski a cuccokat.  


Ez a pasi egy pöcsfej. Azt hiszi, hogy kibaszott menő a kiszőkített hajával meg a vörös szemeivel, de nem. Úgy néz rám, mintha egy hányásfolt lennék a kedvenc ingén, ettől pedig azonnal felpaprikázódom. Mégis mit képzel? Ki ő? Hát megmondom én, nem több, mint egy arrogáns, öntelt barom.
Ha legalább két szót váltott volna velem, vagy tuskó lettem volna vele azt mondom, hogy oké. Tarthatna akkor aminek akarna. De így?
Míg Pia és Niko Airával foglalkoznak, addig mi egymást méregetjük, a pillantásunkkal kifejezve, hogy abszolúte unszimpatikus a másik. Olyan elutasító vagyok amilyen csak lehetek, figyelembe véve, hogy az ő lakásában vagyok, bár úgy tűnik cseppet sem vendégszerető egy ürge, tehát lehet nekem se kéne ilyesmivel foglalkoznom, de sajnos anyám arra tanított, hogy vendégségben viselkedjek. Amíg tudok… Már csak arra kéne rájönnöm, hogy Pia, aki egy kedves értelmes lánynak tűnik, hogy bírja elviselni ezt az aberrált barmot.
De erre is hamar választ kapok.
-         Kicsim vegyél fel, egy pulcsit, mert meg fogsz fázni – szól hozzá kedvesen, mire bunkókám pillantása ellágyul, a karja a lány derekára fonódik és egy mosolyt is elereszt.
-         Nem lesz semmi bajom, ne aggódj – puszilja meg finoman, mire a szemöldököm majdnem a fejem tetejéig szalad. Niko az ajtóból Airát etetve figyeli minden rezdülésem és mikor a döbbenet kiül az arcomra, attól a ténytől, hogy a kedves barátja, emberi hangon is képes beszélni, majdnem elröhögi magát.
-         Oké, nagyfiú vagy, de azt a piros kontaktlencsét igazán kivehetnéd. Nem értem miért rejted el a gyönyörű szemeid – simogatja meg Pia az állát gyengéden. Bo azonnal belehajtja a fejét a lány tenyerébe, majd bele is csókol, aztán elindul valamerre.
-         Az oroszlánszelídítő – löki meg finoman a vállával Niko a szoba közepén elbambult lányt.
-         Nem oroszlán, csak egy vad bika, akit ha megtanulsz kezelni azonnal kezes báránnyá változik. De ezt pont neked kell magyarázni Koskinen? Egy fajtából valók vagytok – kacsint rá, mire Niko mosolyogni kezd.
-         Unokatesók vagytok vagy mi? – Teszem fel hangosan a bennem felmerülő kérdést, de nem akarom igazán tudni a választ, hogy hogyan is értette Pia, hogy Bo és Niko egy fajtából valók. Ha kiderül, hogy rokonok én kardomba dőlök az szent.
-         Dehogy – nevet fel Niko. – Pia a munkánkra célozgat. Látott már minket eleget együtt, ahhoz, hogy tudja milyen is a mi fajtánk. Holnap bejössz velem a kiadóhoz és rájössz te is – lépked mellém kecsesen, hogy aztán szájon csókoljon, a gyerekkel a kezében.
-         Ha kérhetném Niko, ezt ne itt. Rontja a lakásom auráját, hogy ezt csókolgatod itt – tér vissza Bo, mire ökölbe szorulnak a kezeim. Kénytelen vagyok elszámolni magamban tízig, mert félő, hogy betöröm az orrát.
-         Bo – szól rá Pia vészjósló hangon, de úgy tűnik most nem igazán hat.
-         Mi van? Mivel jobb ő, mint Leena? Az apja egy drog és alkoholfüggő hedonista kretén, az anyja meg egy groupie. Ismerjük a mondást miszerint az alma nem esik messze a fájától – sziszegi gonosz mosollyal a fején, egyenesen a szemembe nézve. A jeges kékség sem rémiszt meg viszont, ugyanúgy, ahogy a piros szemek se tették.
-         Bo, ne játssz a tűzzel – sóhajt fel Niko, mert látja rajtam, hogy másodpercek kérdése, hogy elpattanjon az a húr.
-         Tűzzel? – Húzza fel a töpörödött seggfej a szemöldökét kérdőn. – Tehát tüzes kis ribanccal van dolgom? Ne aggódj, nem akarok játszani vele. Van jobb nő nála a szobában, aki nem az anyja nyomdokaiba lépett, de ha azt is tette volna se szégyenkeznék miatta – néz célzatosan Piára.
-         Rám vagy az apámra azt mondasz amit akarsz, de ha az anyámról még egy rossz szót szólsz, esküszöm betöröm az orrod – veszek mély levegőt.
-         Huh, most meg kéne ijednem tőled kislány? – Kuncog fel gúnyosan.
-         Jobban járnál – bólintok.
-         Pedig a groupiek szopni szeretnek, nem verekedni. Suzanna nem tanította? – Biccenti oldalra fejét, mire beváltom az ígéretem és laza mozdulattal orrba verem, amitől fájdalmasan felszisszen.
-         Tudni akarod mit tanított az anyám? – Állok elé, miközben a teret döbbent csend tölti be. – Azt, hogy kenjem el annak a száját aki nem tanúsít tiszteletet és szívja a vérem ok nélkül – rázom meg a kezem, ami kifejezetten fáj. Ezer éve nem csaptam meg senkit és be kell vallanom.
-         Valaki adna egy zsepit? – Néz a hátam mögött állókra vigyorogva, vérző orral Bo, mire Pia elindul, hogy szerezzen valamit. – Mit ne mondjak, azt hittem úgy ütsz, mint egy lány, de ehelyett, nem vagyok benne biztos, hogy nem törted el a nózim kislány – mosolyog rám, miközben eltorzult hangon beszél. – Bocs, hogy bunkó voltam, de tesztelni akartalak. Átmentél – öleli át a fél vállam, mire úgy nézek rá, mint egy elmeháborodottra. – Amúgy imádom az anyád, de az apád tényleg egy kretén – magyaráz tovább.
-         Te nem vagy ép – pislogok rá, miután elindult a kanapé felé, hogy a fejét hátra hajtsa a háttámlára és megpróbálja elállítani az orrvérzését, amit én okoztam neki.
-         Tudom – nevet fel rekedten. – Basszus ez kibaszottul fáj. Haver egy jó tanács sose hagyd, hogy orrba verjen – néz Nikora, aki alig bírja visszafogni a röhögését.
-         Nem ér fel – prüszköl. - Kisszék kell neki ahhoz, hogy orrba verjen, de mire kerít egyet elszaladok – vigyorog, mint egy idióta.
-         Ne kísértsd a sorsot Koskinen – pirítok rá, mire egy kisfiús mosolyt villant rám.
-         Nyugi Kulta, a düh árt a szépségednek – teszi le Airát a babahordóba, hogy ott aludjon el.
-         Ezt megérdemelted, szóval ne merj sziszegni – térdel Pia Bo mellé, majd egy vattát nyom az orra alá.
-         Basszus – ugrik egy nagyot ennek ellenére a szoba legelmeháborodottabbja.
-         Ne basszusolj, mert tőlem is kapsz – lágyulnak el pia vonásai, de a hangja még mindig dühösen cseng.
-         Tudod, hogy miért csináltam – védekezik Bo.
-         Niko már nagyfiú, egyedül is el tudja dönteni, hogy kivel járjon, szóval nem, gőzöm sincs miért viselkedtél úgy, mint egy neveletlen tajparaszt – csóválja Pia a fejét, miközben mi csak kapkodjuk a fejünket köztük Nikoval.
-         Azért, hogy ne kelljen megint leutazni Espooba, mert egy flúgos picsa majdnem túllőtte magát és ez a nagyra nőtt marha meg pesztrálni akarja? Sőt ebben az esetben- bök rám - nem is Espooig kéne menni, hogy hazacitáljuk a családjához – sziszeg, miközben Pia az orrát kezeli le.
-         Bo – sóhajt fel Niko.
-         Ácsi, kit citáltatok ti Espooig és miért? – Nézek a fiúkra, mire Pia a plafonra emeli a tekintetét, Bo száját pedig egy halk ajaj hagyja el.
-         Mielőtt megjöttél Leenat elvittem haza, a szüleihez. Ki van készülve, de nem akartam, hogy tudj róla, mert igazából lényegtelen – nyúl Niko a kezem után, de elrántom előle a mancsom.
-         És miért is nem akartad, hogy tudjak róla, hogy a volt menyasszonyod hazavitted és… Hogy is fogalmaztál Bo? Pesztráltad? Mit is tesz az, hogy pesztráltad? – Támad fel bennem a zöld szemű szörnyeteg.
-         Semmit, komolyan semmit. Kulta, kérlek, nem kell felfújni, csak összecuccoltam és vigyáztam rá míg fel nem ébredt, aztán Boval kocsiba tettük és elvittük haza. Ennyi – tárja szét a karjait. A szemei őszintén csillognak, de van valami ami nem hagy mégsem nyugodni.
-         És mégis miért nem akartad, hogy tudjam? – Szegezem a nyakának a kérdést.

2012. július 4., szerda

82. Gyereknéző



„A gyerekek olyanok, mint az angyalok (...). Mert mi más lenne az angyal, ha nem az Isten gyermeke?”


-         Ébresztő szépség – kezdi el puszilgatni Niko a nyakam gyengéden. Én viszont olyan fáradtnak érzem magam, mint még talán soha.
-         Hagyjál – húzom a fejemre a takarót, mire halk, rekedt nevetés hangzik fel. Tompa még minden. Főleg a fejem és a testem. Egyszerűen semmim nem tudom működésre bírni és ha őszinte akarok lenni nem is akarok működni. Még egy darabig nem. Még egy kicsikét aludni szeretnék, de persze Niko erről nem így gondolkodik. Hideg kúszik a meleg paplan alá, megborzongatva a testem. A mellettem lévő meg addig fészkelődik, míg be nem kerül ő is mellém a takaró alá, elszívva az oxigént.
-         Ébredj fel gyönyörűségem – noszogat, a hátam a mutatóujjával simogatva.
-         Nem akarok – fúrom a fejem a párnába hisztisen, de megint csak kinevet.
-         Gyerünk Kulta, ébresztő – puszilgatja meg a vállam.
-         Nem adod fel ugye? – Dünnyögöm a párnába.
-         Nem, nem szokásom. Amúgy is egész nap aludtál, ideje felkelni és kinyitni azokat a csodaszép szemeidet, majd a csinos kis popsid eltolhatnád a fürdőbe egy gyors zuhanyra és összekaphatnád magad, mert dolgunk van – suttogja a nyakamba, mire felé fordulok.
-         Dolgunk? – Nyitom ki résnyire az egyik szemem, így megláthatom milyen széles mosoly terül szét az arcán.
-         Ühüm – csókol szájon. – Uhh... Egy fogmosás se ártana – kuncog fel, mire grimaszolni kezdek.
-         Tudod ki kel ki így az ágyból. Lehetnél kedvesebb is kora reggel – motyogom és elfordulok tőle azzal a szándékkal, hogy visszaalszom.
-         Kora reggel? – Kezd el prüszkölni a röhögéstől. – Kulta, délután négy van és meg vagyunk hívva vacsorára, plusz be akarok nézni Aleksihez. Amúgy se láttad még a babát. Olyan gyönyörű az a kis csaj – kezd el áradozni, de én leragadtam ott, hogy fel kéne kelnem. Szerinte…
-         Időeltolódásról, a repülőút és az azt követő egész éjszakás ágytorna fáradalmairól hallottál már? – Fészkelem magam a karjai közé.
-         Igen – csókol a nyakamba. – De akkor is ki kell bújnod innen mielőtt erőszakhoz folyamodom – suttog tovább, de hallom a hangján is, hogy mosolyog.
-         Képes lennél bántani? – Húzom össze magam, mintha félnék, de az én arcomra is kiül egy bugyuta vigyor.
-         Hajaj – bólint mögöttem feküdve, az ujjaival a derekam vonalán zongorázva. – Simán elfenekellek. De ahelyett, hogy itt vitatkozol és makacskodsz velem már ki is bújhattál volna régen a paplan alól és beleférne még egy menet a zuhany alatt – nyom egy gyors csókot a tarkómra, miután kisöprögette onnan a kósza hajszálakat.
-         Csak még egy kicsit – nyafogok, ismét szembefordulva vele, amikor is feltűnik, hogy teljesen fel van öltözve. Megint kinyitom a szemem, mert a tapintásomban nem bízok. Farmer és a kedvenc V-kivágású pulcsija, amiben olyan dögös…- te miért vagy harci díszben? – Nézek rá kérdőn, mire hangosan felnevet.
-         Azért bogaram, mert én már voltam egy fotózáson, a stúdióban és egy rádióinterjún is túl vagyok. Valakinek dolgoznia is kell ám, míg mások csendesen alukálnak  - kacsint rám.
-         Gonosz vagy – bújok a mellkasához ő meg átölel és egy pár percig csendben marad. Hagyja, hogy hallgassam a szíve dobbanásait és szépen lassan magamhoz térjek. Aztán már magamtól kezdek el nyújtózkodni, ő meg az ágyon, a könyökére támaszkodva figyel és mosolyog. Már meg se kérdezem mitől vág ilyen elégedett képet. Talán, mert fel tudott kelteni. Viszont az is lehet, hogy egészen más oka van a dolognak. Sosem fogok tudni kiigazodni rajta, de azt hiszem nem is akarok. Egy szál semmiben indulok el a fürdő felé, hogy a testem is életre keltsem egy kicsit, a frissítő zuhany segítségével, de persze ez sem megy simán. Amint a talpam a földet éri elkapja a csuklóm és finoman megránt, de éppen elég erősen ahhoz, hogy a hátam a mellkasának csapódjon.
-         Pompás – puszil bele a csuklóm belső felébe, miközben végigsimít a karkötőn, amit tőle kaptam. Az ujjai lazán megérintik az ujjamon lévő gyűrűt is, majd egy újabb puszi után, utamra enged.

Már lélekben felkészültem arra, hogy két órás készülődés veszi kezdetét, de amikor tíz perc múlva frissen, egy szál törölközőben kijön a fürdőből megdöbbenek.
-         Hova is megyünk vacsizni? – Tűnik el a szekrényben derékig, majd egy fekete csipkés melltartó landol az ágyon, amit egy ugyan olyan francia bugyi követet.
-         Hát ha ilyen cuccokkal dobálózol, lehet sehová – nyelek nagyot, mire azonnal kinevet.
-         Most komolyan, hova megyünk? Könyörgöm ne valami puccos étterembe, nincs kedvem kiöltözni – néz rám kérlelően, miközben belebújik a fehérneműjébe én meg nyálcsorgatva figyelem, hogy a tejfehér selymes bőrt, hogyan teszi még csábítóbbá az ébenfekete csipke.
-         Az egyik barátom kíváncsi rád, szóval elég, ha felveszel egy farmert és egy pólót – mosolygok rá, mire teszi is amit kérek. Nem válogat, nem nyávog, csak az első keze ügyébe akadó cuccba belebújik, mégis olyan eszméletlenül néz ki egy egyszerű farmerben és egy szűk fekete pólóban is, mint senki más a földön.
Kézen fogva sétálunk el Aleksi lakásáig, bármennyire is nem a szomszédba lakik. Úgy érzem kell ez a kis idő kettesben, csak úgy együtt andalogva. Nem igazán beszélgetünk inkább csak megmutatom neki, miért is vagyok szerelmes Helsinkibe.
A babasírás már a folyosón hallatszik, ami mosolyt csal az arcomra. Aira tutira megizzasztja a szüleit. Lia kicsit ijedten pislog rám, mikor kopogni kezdek, de amint találkozik a pillantásunk az a kis kétségbeesett ránc a homlokán azonnal kisimul.
- Még nincs foga, nem harap – súgom a fülébe, mire halk kuncogás szakad fel belőle.
- Nem vagy normális – csóválja meg a fejét. Szívem szerint megcsókolnám, de kinyílik az ajtó és egy rémült Aleksivel találom szembe magam, akinek a kezében ott üvölt a tünemény.
- Huh van hangja. Lehet énekes lesz és nem gitáros? – Nevetek, Liát magam előtt beterelgetve a lakásba, aki két puszit nyom a karikás szemű barátom arcára.
- Nem tudom mi a baja és persze Katja ilyenkor nincs itthon – simogatja Aleksi a kis csaj hátát. – Te nő vagy, fogd meg biztos az a baja – nyújtja Lia felé, aki rémülten pislog, az üvöltő csecsemőre.
- Én aztán meg nem fogom – tiltakozik rögtön, mire elmosolyodom.
- Ide vele – nyúlok érte, amint lerúgtam a cipőm és a kabátom. – Anya mit szokott csinálni? Hmm? – Kezdek el kérdezősködni, bár válaszra nem számítok, inkább sétálgatok, azt hiszem mikor Oli kicsi volt anyu ezt csinálta. És dúdolt nekünk… Abból nem lehet baj. Eszembe jut egy régi vontatott dallam és halkan elkezdek énekelni. A módszer pedig be is válik. Aira szépen lassan már nem üvölt hanem csak nyafog, aztán egy idő után a nyafogás is halk szuszogássá szelídül.
- Megrontod a lányom – néz rám Aleksi fáradtan vigyorogva, de nem figyelek rá. Most babázok és kész. Valahogy teljesen lenyugszom attól, hogy érzem a pici meleg testet az enyémen. És az illata. Valami mennyei. Olyan finom babaszaga van, amit ha megérez az ember azonnal kikapcsolódik az agya és hülye vigyor ül ki a fejére. Elönt valami belső béke, valami megmagyarázhatatlan nyugalom. Hiába nem az én lányom, egyszerűen imádom.
- Nagyon szép vagy hallod-e? – Lép mellénk Lia vigyorogva, a pici arcot tanulmányozva. Olyan puhán érinti meg a fejét, mintha attól félne, hogy kárt tehet benne. Nem nevetem ki érte én is rettegtem először attól, hogy valami baja lesz attól ha megfogom.
- Biztos nem fogod meg? – Kérdezem tőle halkan, mire rám emeli a tekintetét.
- Nem, nálad azt hiszem elég jól érzi magát – mosolyog el és finom puszit nyom a szám sarkába, aztán beszélgetni kezd Aleksivel, aki nagyot sóhajt, miközben a halántékát masszírozza.
- Végre csend van – néz rám hálásan, mire ezer wattos vigyor terül szét az arcomon.
- Szarul nézel ki – ülök le én is közéjük.
- Alig aludtam. A hülye légzésfigyelő óránként besípolt, mi meg frászt kaptunk tőle, de kiderült, hogy nincs semmi baja csak az a kütyü szórakozott velünk – néz olyan gyengédséggel a szemében Airara, ahogy csak egy apa képes nézni a gyerekére.
- Katja merre van? – Néz körbe Lia, mire Aleksi megint elmosolyodik.
- Fodrásznál, kozmetikusnál és még egy kávét is bedob az egyik barátnőjével. Ő is kifáradt és azt mondta, hogy ráfér a tatarozás – kuncog fel. – Bár nem tudom. Szerintem most is gyönyörű – lágyul el ismét a tekintete.
- Mint a kamaszok – forgatom meg a szemem, de a vigyort nem tudom letörölni a képemről.
- Bocs, hogy szerelmes vagyok a feleségembe – legyint tarkón, miközben a konyhába caflat három üveg sörért.
- Hé, tudod ki fogja máskor elaltatni a kis csajt – kiabálok utána.
- Majd az anyukája vagy én – vágja magát vízszintesbe, amint visszatért. Csukott szemmel próbál beletalálni a szájába, az üveggel és valahogy nem vagyok meglepve azon, hogy sikerül neki. Szarul néz ki, a szemei karikásak, az arca nyúzott, de mégis ragyog és egy bárgyú mosoly mindig a szájába sarkában játszik. Ilyen lenne apának lenni? Vajon mit tudhat a karomban szunyókáló csöppség?
- Milyen érzés? – Bukik ki belőlem a kérdés. Szerencsére nem kell magyarázni neki mire gondolok.
- Fantasztikus és fárasztó. Néha azért szívesen lepasszolnám pár órára, de nem tudom elmagyarázni. Majd megérted – kacsint rám vigyorogva.
- Elviszem – kapom fel a fejem, mert új terv születik a fejemben.
- Mi? – Néz rám Lia rémülten.
- Tessék? – Pattannak fel Aleksi szemei is.
- Vacsizni megyünk Bohoz, múltkor azt mondta gyereket akar, hát most kipróbálhatja milyen – nézek rá önelégülten. Néha tényleg lenyűgöz a zsenialitásom.
- Sosem bíznám Bora a lányom. Sőt, nemhogy a lányom, a páfrányom se – mutat a szekrény tetején lévő növényre.
- Nem is Bora kell bízni hanem rám meg Liára. Elleszünk vele és vacsi után visszahozzuk. Mi baja lehet pár óra alatt? Legalább te is pihensz és Katja se babasírásra ér haza. Nem lesz semmi baj – magyarázom lelkesen.
- Niko, ez nem hiszem, hogy jó ötlet – csóválja meg a fejét Lia. – Nem értünk a babákhoz egy kicsit sem és igen, nagyon édes meg minden, de mi van ha felkel? Vagy éhes lesz? Vagy tisztába kell tenni? Vagy bármi más baja lesz – akadékoskodik.
- Gondolom Katja hagyott itt enni, elvisszük és megetetjük a cumisüvegből. Viszünk pelenkát és tisztába rakjuk. Nem lehet olyan nehéz – vonok vállat óvatosan, hogy fel ne ébresszem.
­- Te csak azt hiszed barátom. Szerinted a semmiért nézek ki így? – Bök a képére Aleksi is.
-         Jaj most mit izéltek? Felnőtt férfi vagyok, elbírok egy három hónapos kis csajjal – szegem fel az állam.
-         Niko, Aira nem egy játékbaba – sóhajt Lia nagyot.
-         Feltűnt – nyújtom ki a nyelvem, amire egy szemforgatással válaszol.
-         Pia is ott lesz? – Kérdezi Aleksi, bennem pedig felcsillan a remény. Hajlik a dologra.
-         Igen – bólintok lelkesen.
-         Na jó, de ha bármi van azonnal hívsz és vigyázol rá mint a szemed fényére és… - adja be a derekát Aleksi, mire Lia még inkább elsápad, én viszont még lelkesebb leszek.
-         Oké apuci, vigyázok rá, mintha a sajátom lenne. Tudod, hogy imádom – vigyorgok, kiélvezve a győzelmem minden egyes pillanatát.
-         Kocsival kell mennetek, nem akarom, hogy megfázzon vagy összeszedjen valamit a buszon vagy a taxiban – áll fel Aleksi.
-         De nekem nincs jogsim – szontyolodok el.
-         Azt tudom, de Liának van – kacsint a szépségemre, miközben egy táskába kezdi pakolni Aira cuccait és közben vagy ezer tanáccsal lát el.
Már a kocsinál állunk, Aira még mindig nagyban szunyókál, Aleksi pedig sopánkodni kezd.
-         Mehetünk apuci? – Nézek Aleksire mosolyogva.
-         Talán még se olyan jó ötlet – néz a hátsó ülésen lévő babahordózóban szunyókáló angyalra.
-         Ne aggódj, nem lesz gáz. Vigyázok rá esküszöm – paskolom meg a vállát, mire Lia nagyot sóhajt, Aleksi pedig rémeket kezd látni.
-         Vezess nagyon óvatosan oké? És hívjatok ha valami nem oké vagy…
-         Induljunk – szakítom félbe, mire Lia puszit nyom az aggodalmaskodó apuka arcára és bepattan a vezetőülésre, én pedig mellé huppanok, egy utolsó intés után.
-         Te sík hülye vagy – fakad ki Lia mikor gurulni kezdünk.
-         Hé most mi bajod van? Csak egy kislány – pislogok rá értetlenül.
-         Egy kisbaba, akinek a szülei mellett van a helye. Hogy lehetett Aleksi olyan idióta, hogy ránk bízta? És mi van ha valami baja lesz míg velünk van? Hogy magyarázod meg nekik? Nem is tudjuk mit kell vele csinálni, csak elment az eszed és amilyen erőszakos makacs dög vagy, kiharcoltad, hogy elvihessük. Ráadásul nem is hozzád megyünk hanem vendégségbe és ők nem is tudnak róla, hogy őt is hozzuk – dühöng csendesen.
-         Mitől félsz? Mi baja lehetne? Van nálunk minden, Aleksi mindent elmagyarázott, Bo pedig örülni fog, hogy Aira is velünk van. Pia oda van a gyerekekért, tehát…. Hol is van a probléma? – Tárom szét a karjaim.
-         Ott, hogy két felelőtlen kamaszra bíztak egy csecsemőt – néz rám villámokat szóró szemekkel.
-         Nem vagyok már kamasz – kapom fel a vizet. – Vagy pont ez a baj? Hogy félsz, hogy mi van ha én is akarok majd, de te még nem állsz készen? Ez a bajod? Rettegsz, hogy ha nem adsz nekem két éven belül egy gyereket elhagylak, mert én már igenis vágyok egy családra? Vagy egyáltalán nem is akarsz tőlem egy csöppséget? Mert ha így van akkor azt jobb lenne még most tisztázni és nem húzni egymás idejét feleslegesen – támadok neki, miután sikeresen megint elkapott a harci ideg.
-         Tudod mit? Ha ilyen faszfej módjára viselkedsz, lehet, hogy nem akarok tőled gyereket. Nemhogy most még kilencven évesen se, sőt soha sem – sziszegi, mikor megállunk a piros lámpánál, én meg úgy érzem maga, mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon…