90. Rögeszme

18+!!!

„Lehet, hogy az egész irántad érzett szerelmem nem egyéb egy rögeszménél, de mert hiszek ebben a rögeszmében, igaz a szerelem. Te vagy az élet szimbóluma, azzá váltál, és amíg te nem vagy az enyém, addig semmi sem az enyém az életből.”

Hazudsz…

Csak ez az egy szó visszhangzik a fejemben. Igaza lenne? Tényleg hazudok neki? Tényleg nem tettem semmit? Tényleg nem számít, hogy eljátszottam a gondolattal, hogy nem jövök vissza? Hogy kiszállok? Hogy feladom? Hogy a repülőn csak az járt a fejemben amit Sean mondott?

Hazudnék?

Neki? Magamnak? Mindkettőnknek?

-         Ugye igazam van? Hazudsz nekem – csattan fel újra. A hangja jeges, indulatos. Félelmetes. De nem csak a hangja. Ő is. Ahogy ott áll, karikás szemekkel, hullasápadtan, dühtől eltorzult arccal, kegyetlenül méregetve engem, összerezzenek.

-         Nem csináltam semmit – suttogom újra, gyenge hangon.

-         Miért mentél vele, ha nem csináltál semmit? – Kiabál tovább eszelősen.

-         Nem tudom – szakad ki belőlem, a vallomás egy kétségbeesett kiáltás formájában. De ez az igazság. Tényleg nem tudom.

-         De én tudom – sziszegi. – Mert akartad őt, még akkor is, ha netántán igazat mondasz és nem keféltél vele végül. Azt akartad, hogy megbasszon. Akartad őt az Isten verje meg – kel ki magából még jobban. A gyönyörű arca még félelmetesebbé válik. Ilyen dühösnek se láttam még soha. – Miért jöttél ide? – Fojtatja tovább az üvöltözést. – Minek, te átkozott szajha? Minek, ha őt akartad? Ha vele akartál lenni, akkor mi a fasznak jöttél vissza? A cuccaidért? Feladtam volna postán – indul meg a hűtő felé, messziről kikerülve engem, aztán egy üveg vodkát vesz elő, letekeri a kupakot, és mintha vizet inna, nagyokat kortyol az erős italból.

-         Niko, te is tudod, hogy miattad jöttem vissza. És amúgy is, te milyen jogon kérsz számon? – Kezdek el én is kiabálni. Eszembe jutnak azok a képek, a hajnali randevújáról Leenaval. – Te talán szent vagy? Te talán, nem láttad vendégül azt a csajt? Neked talán nincs semmi a rovásodon? – Támadok neki, ahelyett, hogy legalább én megpróbálnék a lehetőségekhez képest higgadt maradni.

-         Milyen jogon? – Fordul velem szembe. Az arca most már nem sápadt, ó nem, cseppet sem az. A hófehér bőre bíborvörössé változik a méregtől, a homlokán és a nyakán és a karjain is kidudorodnak az erek erősen pulzálva a vékony hámréteg alatt. – Azt kérdezed milyen jogon kérlek számon? – Sziszegi, miközben az ujjai elfehérednek az üveg nyakán, olyan erővel szorítja. – Azon a jogon, hogy mindent feladtam érted te ostoba picsa! Hogy mindent felrúgtam érted te átkozott boszorkány! Mert magadba bolondítottál! És ezt érdemlem? – Kiabál megint, aztán meglendíti a vodkásüveget, ami a falon csattan, alig pár centivel elkerülve engem. Az ijedtség mégis megteszi a hatását, felsikítok és a fülemre tapasztom a tenyerem. Hiba volt idejönni… De persze ezzel még nincs vége. – Azzal a fasszal voltál – üvölt tovább torka szakadtából. – Most meg idejössz főzőcskézni? – Lép a fazékhoz, ami még mindig forró. – Azt hiszed, ha vacsorát csinálsz, azzal minden el lesz felejtve? – Borítja fel az edényt, ami a padlón köt ki. Olyan, mint akinek teljesen elment az esze. Még az se érdekli, hogy mezítláb tapos végig a forró szószon, hogy elém érve elkaphassa a karom.

-         Eressz el – szisszenek fel, de nem érdekli, továbbra is durván szorít.

-         Te se eresztettél el engem – hajol az arcomba, hogy onnan fröcsöghessen tovább. – Te se hagytad, hogy nélküled próbáljak meg élni – simítja a jéghideg tenyerét az arcomra. – Bárcsak meg tudnálak ölni. Olyan könnyű lenne, ha képes lennék kitekerni a nyakad – futnak a hosszú ujjai végig a torkomon, amitől nagyot nyelek és hirtelen elönt a félelem. Még sose láttam ilyennek, a legvadabb pillanataiban sem. Olyan eszelős a tekintete, hogy komolyan elkezdek azon gondolkodni, hogy meg fog ölni. – Hogy lehetsz még most is ilyen kibaszott gyönyörű? – Hajol a fülemhez, hogy oda suttoghassa a kérdést. – Hogy lehet, hogy annak ellenére, hogy kést döftél a szívembe, még mindig dobog, pusztán attól, hogy itt vagy? Csak attól, hogy érzem az illatod és a bőröd a bőrömön? – Simítja meg az orra hegyével a fülem mögötti érzékeny bőrt, amitől megint csak megremegek. De ez már nem a félelemtől van. Ez a vágy jele. A keze bármilyen hideg is, tüzes vasként éget, az illata ugyanúgy megszédít, mint legelőször. Tudom miről beszél. Tudom… Én is érzem.

-         Nem tudok nélküled élni, ezért jöttem vissza – suttogom fojtott hangon, mire kiemeli az arcát a nyakhajlatomból és a szemembe néz. Most először látom megcsillanni, a gyönyörű zöld íriszekben a fájdalmat és a kínzó féltékenységet. A kétséget. Mégis úgy néz rám, mintha a szemeimből akarná kiolvasni, hogy igazat mondok-e. Nem mintha tudnék neki hazudni…

-         Megint nem mondasz igazat ugye? – Szűkíti össze a szemeit, miközben tovább fürkészi a tekintetem. Már nem kiabál, már nem szorít, úgy, mintha el akarná törni a karom. Egyszerűen csak fél. Úgy ahogy én is. A pillantása hirtelen ellágyul, a szája sarkában pedig egy kis mosoly jelenik meg. – Hát persze, hogy megint hazudsz – siklik a tenyere a derekamra. – De tudod mit? Nem érdekel. Hazudj még nekem! Hazudj, ameddig akarsz, csak ne hagyj el – suttogja, miközben elengedi a karom és a felszabadult ujjaival a hajamba túr. – Hazudj kincsem, hazudd, hogy szeretsz, hazudj még – susog tovább, immár egészen közel az ajkaimhoz.

-         Nem hazudok – jelentem ki határozottan, mire oldalra biccenti a fejét és egy fél pillant elejéig rám mered, aztán megcsóválja a fejét.

-         Nem érdekel – sóhajt fel, majd a száját erőszakosan az enyémre nyomja. Nem tudok neki ellenállni, ahogy az ajkaival szétválasztja az ajkaim, önkéntelenül nyögök fel, majd magamtól engedek utat a nyelvének. Úgy hiányzott már a csókja íze, amit még a vodka ereje sem bír elnyomni, a karjai a derekam körül, az illata, a teste melege. Nem, e nélkül tényleg nem tudnék élni.

Csalódottan biggyesztem le az ajkaim, amikor elválik tőlem, de mikor a szemébe nézek, egy pillanatra megáll az idő és megszűnik tér is. A zöld íriszekben lévő tűz sokkolóan hat rám, a szívem is kihagy egy dobbanást.

Kísértetiesen emlékezet a pillantása arra, amikor az első csókunk után nézett rám. Vad és veszélyes. Mint akkor… Igen, most is egy igazi ragadozó jut róla eszembe. Mint egy éhes tigris, úgy vizsgálja az arcom, keresve a félelem jelét, olvasva a mimikámból, élvezve az elveszettségem. Kiráz tőle a hideg, ahogy az első éjszakán. Ugyanaz a magabiztos, pökhendi mosoly terül el a képén, mint aki tudja, hogy nincs hova menekülnie az áldozatának, aki jelen esetben is én vagyok. A gyönyörű macskaszemek megvillannak a gyér lámpafényben, a testét az enyémhez szorítja, magabiztosan, ellentmondást nem tűrve.

Én pedig megint megszédülök. Az illata részegítő, a lénye magába olvaszt, úgy remegnek a térdeim, akár a kocsonya és ekkor megint közelíteni kezd, hogy aztán újabb csókban forrhassunk össze. Mintha villám csapott volna belém, úgy érzem magam.

Nem bírom tartani magam, de nem is kell. Ő fog, erősen, határozottan, ami jelen esetben mindennél többet ér. Ha nem így tenne, már rég összeestem volna. Hátborzongató az egész, pont úgy, mint azon az éjszakán, amikor megismertem, amikor az egész életem fenekestül felfordult, amikortól minden megváltozott. A szívem egy helyett kettőt dobban.

Ő pedig csókol erővel, türelmetlenül, követelőzve, vadul.

A vállán lévő takaró a szószban landol, mikor a hátára simítom a tenyerem, hogy kitapogathassam az izmait és ebben a pillanatban, a fogai az alsó ajkamba mélyednek. Nem fájdalmasan, de mégis elég erősen ahhoz, hogy tudjam mi következik. Az ujjai lassan kúsznak végig az oldalamon, fel és le a pulóver felett, aztán egyszerre tűnnek el a vastag anyag alatt, hogy a bőrömön szánkázhassanak végig, újabb és újabb borzongást kiváltva belőlem. Még most sem tudom eldönteni, hogy a hideg kezétől vagy csak a puszta érintésétől vagyok libabőrös, de nem is érdekel.

Egyik pillanatról a másikra tol a falnak, majd a hátán kalandozó kezeim összefogja és a fejem felé emeli fél kézzel, erősen szorítva a csuklóim, mintegy jelzésként, hogy ő az úr a háznál és nála van az irányítás. Más esetben talán küzdenék az édes béklyó ellen, de most nem tudok. Nem akarok. Ha uralkodni akar felettem, hát tegye. Végülis az övé vagyok már ezer éve, miért is tiltakoznék?

Olyan szorosan tapad hozzám, hogy szinte beleolvadok a falba, a szemei őrülten csillognak, miközben fölém tornyosulva hangosan szuszog. Tényleg úgy érzem magam, mint egy kisegér, akit sarokba szorított a macska. Mindketten tudjuk, hogy fel fog falni, csak az a kérdés mennyit játszik még velem előtte. Az én macskaszemű ragadozóm pedig csak bámul és bámul, tovább szédítve engem, majd finom csókot hint a nyakamra, amitől hangos sóhaj szakad fel belőlem és lehunyom a szemem, hogy aztán azonnal fel is pattanhassanak a szemhéjaim, amint megérzem, hogy az ágyékát az enyémnek dörgöli.

Basszus… Meg fog ölni.

Ismét visszatér az ajkaimhoz, kiéhezetten kóstolgatva, a csuklóim hirtelen elengedi, hogy a combom a csípőjéig húzhassa, majd a fenekembe markolva, eltüntesse a köztünk lévő magasságkülönbséget. Habozás nélkül, ösztönösen kulcsolom körbe a lábaimmal a derekát, miközben az arcát a két tenyerem közé szorítva én is elkezdem ízlelgetni. De nem csak az ajkát. Nem… Mindenhol ízlelni akarom, így elszakadok tőle, hogy az arca minden négyzetcentiméterét a csókjaimmal hinthessem be, hogy a fülébe csókolhassak, hogy érezhessem, amint ő is megremeg attól, hogy a fülcimpáját a fogaim közé veszem, majd finoman elengedem, miután a puha bőrön végighúztam a nyelvem hegyét.

-         Átkozott – sziszegi, mikor a homlokom az övének döntöm, hogy a szemébe nézhessek, miközben az ujjaim a hajába túrnak, de én csak mosolygok rajta, hisz látványosan nagyot nyel, amikor a pillantásunk összefonódik.

A fogaink összekoccannak, olyan hévvel esünk újra egymásnak, a pillanatnyi szünet után, aztán érzem, hogy elindul valamerre velem. Csak remélni merem, hogy nem túl messzire akar vinni, de amikor rájövök, hogy a lépcső felé araszol, felnyögök. Túl messzinek tűnik az emeleti háló, én pedig túl türelmetlen vagyok. Érezni akarom őt magamban, az övé akarok lenni újra, de persze megint áthúzza az összes számításom.

A durva csókot, egy lágy, szerelmes évődő váltja fel, az ujjai már cirógatják a fenekem és nem markolják, miközben felfelé lépked velem. Próbálok én is ráállni az ő tempójára, de a vágy annyira feszít, hogy komoly megerőltetést jelent, hogy ne tépjem, karmoljam és harapjam.

Csoda, hogy egyáltalán feljutunk a hálóig, hisz egy pillanatra sem engedjük el egymást. Még szerencse, hogy az ajtó nyitva van, így nem kell bűvészkednünk a kilinccsel, bár amint belépünk, Niko azonnal berúgja magunk mögött, majd az ágyhoz lépked és olyan finoman fekszik le velem együtt, mintha porcelánból lennék.

Mélyet szippantok a levegőből, már annyira hiányzott, hogy érezzem a falakból áradó illatot és amúgy is csak a szaglásomra és a tapintásomra hagyatkozhatok, mert most is koromsötét van a szobában. Egészen addig, míg Niko fel nem kattintja az éjjeliszekrényen lévő kislámpát, amin szintén sötét ernyő van, így csak alig biztosít fényt a szobában, de ez most így jó. Zavarna, ha világos lenne, de a sötétség sem illik bele a helyzetbe. Igen, kell ez a kis gyér sejtelmes világítás, hogy lássam az arcát, ami olyan közel van az enyémhez. A pillantása átható, egyszerűen zavarba hoz azzal, hogy néz és ezt most először érzem a közelébe. Érzem, hogy szépen lassan elpirulok, miközben a tarkóját cirógatom, ő pedig továbbra sem mozdul, csak összeérinti az orrunk hegyét és bámul a szemembe, mintha várna valamire, mintha kutatna valami után. A tekintetében értetlenség, fájdalom, félelem és mérhetetlen szerelem keveredik. Nem értem mi történik most, csak azt tudom, hogy jó így nekem. Jó a karjai közt, jó, hogy rajtam fekszik és érzem a mellkasomon ahogy dobban a szíve, gyorsan, erőteljesen.

-         Gyönyörű vagy – suttogja az ajkaim közé, aztán a nyakamhoz hajol és finoman csókolni kezdi a bőröm, amitől azonnal felsóhajtok és addig fészkelődöm, míg ki nem tudom domborítani a torkom, hogy még jobban hozzámférjen. Halvány, pimasz mosollyal nyugtázza, hogy hiába történik bármi köztünk, még mindig képes arra, hogy doromboló kiscicává szelídüljek a puszta lényétől. A tenyere a hasamra siklik, be a pulcsi alá, aztán szépen lassan, az oldalamon végigsimítva elkezdi felgyűrni az anyagot, én pedig megemelem magam, hogy végre érezhessem a csupasz mellkasát az enyémnek nyomódni. A nyakam kóstolgatását csak addig szakítja félbe, míg felemelem a karom, ő meg lehúzza rajtam a pulóvert, hogy a szoba egyik távoli sarkába hajíthassa és visszatérhessen a bőröm felperzseléséhez. A kezei már nem jéghidegek vagy lehet, hogy csak én érzem úgy, hogy az ujjai forróak, mikor a hasamon végigsimítva kikötnek a melleimnél. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg hozzámér-e vagy csak a domborulatok felett simít végig és annak a melegét érzem, de ismét kiráz a hideg, annyira jó amit művel. Az ujjaim önkéntelenül is a lapockájába markolnak, miközben levegő után kapkodok és próbálom viszonozni a csodát amit ő okoz, de ez úgy tűnik lehetetlen, hisz egyszer csak durván markol a puha halmokba, amitől hangosan nyögök fel, de nem a fájdalomtól, sokkal inkább az élvezettől.

Viszont azt akarom, hogy rajta is eluralkodjon ez az őrült bizsergés, így mikor túlságosan belefeledkezik, a vádlim és a combom simogatásába, magam alá fordítom, bár ő is besegít, amint rájön, hogy mire készülök és a lábamba markolva húz a csípőjére, amin azonnal mocorogni kezdek, hogy tovább izgassam. Bár ahogy érzem nem igazán kell tovább dolgozni azon, hogy kívánjon. Rásimulok egy pillanatra a felsőtestére, mire ő is felsóhajt és végighúzza a mutatóujját a gerincem vonalán, ezzel pedig végképp elszabadítja bennem a vadmacskát. Az ajkaim a kulcscsontjára tapadnak, végre ízlelni akarom a forró, édes, illatos bőrét, ő pedig szerencsére nem tiltakozik a csókjaim ellen, a hajamba túr és élvezi, hogy a nyelvem és az ujjaim hegyével, jó szokásomhoz híven, egyesével végigsimogatom a testére varrt mintákat, hosszasan elidőzve a hasa alján lévőnél, amit mindig is kiemelt figyelemben részesítettem, hisz imádom minden vonalát. Az egyik ujjam ösztönösen siklik az alkarjára, hogy szinte alig hozzáérve kacifántos köröket kezdjen rajzolgatni rá, erre pedig Niko kifejezetten érzékenyen reagál most is. A gerince egy másodpercre ívben meghajlik a lábát a combjaim köré kulcsolja és gyorsan visszafordít maga alá, hogy a kezét cirógató kezem után kapjon és összekulcsolja a kóborló ujjaink, míg az ajkai a mellemet veszik birtokba, nedves nyomokat hagyva a bőrömön.

Fél kézzel a nadrágom kezdi bontogatni, majd miután sikerül az összes gombot kioldania, elemelkedik tőlem, hogy lehúzhassa a durva anyagot és végignézhessen rajtam, amint a combjai közt fekszem egy szál bugyiban, kiéhezve, vágytól homályos szemekkel őt bámulva, kényszert érezve arra, hogy tovább simogassam a hasát és a karjait, mit sem törődve, hogy már alig kapok levegőt és a szívem ki akar törni a bordáim közül.

-         Kívánlak – suttogom, amitől az ő tekintete is elhomályosul megint. Úgy kúszik ismét felém, mint egy vadmacska. Kecsesen, gyönyörűen, erősen, a karjai megfeszülnek, amint megtámaszkodik a fejem mellett, a haja kócosan omlik le a vállain én pedig a tarkójába kapaszkodva húzom le magamhoz egy újabb fergeteges csókra. A keze a lábaim közé kúszik és a vékony anyagon át érzéki simogatásba kezd, amitől az ajkába harapok, ő pedig felmordul és még intenzívebben kezd gyötörni. De ez a gyötrelem olyan édes, mint semmi más a világon. Hát jobb ha ő is érzi.

Az ujjaim a nadrágjába csúsznak, majd meglepődötten nyögök fel, hisz nincs rajta alsónadrág, így nincs több akadály előttem, azonnal kínozni kezdhetem, pont úgy ahogy ő is teszi velem. Érzem, hogy a keze a bugyim oldalát kezdi markolni, a fejét a nyakamba temeti és hangosan szuszog, miközben én tovább simogatom a férfiasságát, majd elszakad nála az a bizonyos cérna és az általa tönkretett fehérneműim száma egy újabb taggal bővül, de nincs is időm ezen gondolkodni. Az arca immár nem a nyakamnál van, sokkal inkább melleim közötti ösvényen siklik át, hogy aztán a combjaim terpeszbe kényszerítve a lábaim közé fekhessen és a nyelve hegyével a legérzékenyebb pontom izgatva, a kezeivel melleimet masszírozva, majdnem a csillagokig repítsen. De csak majdnem, hisz mikor megérzi, hogy átlépném a határt azonnal leáll és a térdeim kezdi puszilgatni, míg én a haját markolva, íjként feszülve, némán követelem, hogy fejezze be amit elkezdett. De persze nem engedelmeskedik most sem, így nem marad más hátra, minthogy megbüntessem, amiért ilyen csúnyán felhúzott.

Ismét én vagyok felül, a nadrág egy szempillantás alatt lekerül róla, hogy most én kezdhessek játszani vele.

Egy milliméternyi bőrfelületet se hagyok ki, miközben végigcsókolom a mellkasát, aztán én is ugyan azt teszem vele, mint ő velem az előbb. Hol a torkomig engedem, hol csak a nyelvem hegyét futtatom rajta végig, miközben ő a tarkómra simítja a kezét, nagyokat sóhajt és próbálja irányítani a mozdulatom, de most én vagyok az aki nem enged neki. Azt akarom, hogy megőrüljön, hogy annyira akarjon, mint semmi mást a világon.

-         Baszd meg – hördül fel, mikor a körmeim a combjait karcolják végig és apró nyelésekkel ingerlem a számban lévő férfiasságát.

Úgy tol el magától, mintha minimum tüzes vassal égettem volna meg, majd a térdeim alá nyúlva az ölébe húz, miközben felül a hajamba markol, a fejem hátrafeszítve és egyetlen mozdulattal belémsiklik, amitől jólesően nyögünk fel mindketten.

Igen, végre ismét egyek vagyunk. Egy percig csak élvezzük, hogy a testünk újra eggyé forrt, de így sem hagyjuk abba a másik kényeztetését. Én a vállát szorítom, ő pedig a torkom nyalja végig, majd a puha húsba mélyeszti a fogait és erősen megszívja, biztosítva, hogy a mai légyottunknak holnap nyoma maradjon. A hajam továbbra sem ereszti el, annál fogva tartja keményen a fejem, hogy esélyem se legyen elhúzni a nyakam a fogai elől, na nem mintha akarnám. Hangosan sziszegek, hisz a fájdalom és a kéj érzése egyszerre jelentkezik és nem tudom eldönteni, hogy melyik az erősebb. De minden bizonnyal a kéj a nyertes, hisz ahogy mozogni kezd, csillagokat kezdek látni.

Már megint nincs kontroll, ahogy soha nem is volt köztünk. Szégyentelenül nyögök fel és húzom a kezét a mellemre, hangtalanul tudatva, hogy mit is akarok. A körmeim aztán a nyakába fúrom, így már ő is megérzi milyen érzés nekem, hátrafeszített nyakkal az ölében vonaglani.

De bárcsak örökre így maradhatnánk, hisz annyira jó. Ebbe akarok belehalni. Ó édes Istenem, milyen édes lenne, meghalni miközben vele szeretkezek. Mert hiába vagyunk durvák és szenvedélyesek, ez nem puszta dugás.

Hogy is lehetne az, mikor a hajam markoló ujjai elernyednek és az égő fejbőröm kezdik gyengéden simogatni. Egyszerre mozdulunk, tökéletes összhangban, miközben a szabad kezünk ujjai összekulcsolódnak, a homlokunk összekoccan és a másik szájába lihegünk, miközben a tekintetünk is egybeolvad. Egyszerre dobog a szívünk, egyszerre nyelünk, egyszerre veszünk még levegőt is, a mozdulataink lelassulnak, majd újra fel, tovább szítva az ereinket feszítő vágyat.

De ami a legvarázslatosabb, hogy látom rajta, hogy nem agyal. Nincs benne se kétség, se félelem, csak szerelem. A zöld szemek homályosan csillognak felém, az arca olyan eszméletlenül gyönyörű, most, hogy a körülöttünk felforrósodott levegőtől finom verejtékréteg lepi el a bőrét és az izzadtságcseppektől gyöngyöző homlokára ragad pár selymes barna tincse, tökéletes kontrasztot alkotva a márványfehér bőrével, hogy arra szavak sem találok.

Ismét felmerül bennem, hogy természetfeletti erők hozták őt létre, hogy pontosan ki, az ördög, Isten, egy vicces kedvű angyal vagy egy űrlény arról fogalmam sincs, de mindenképp hálával tartozom annak, aki megalkotta ezt a férfit nekem. Nekem? Vajon tényleg nekem teremtették?

Ó, igen minden bizonnyal, hisz olyan tökéletesen illünk egymáshoz, mint a gyümölcs és héja.

Mikor már azt hinném, hogy ezt nem lehet tovább fokozni, rámcáfol, azzal, hogy kihúzódik belőlem, a hátam mögé kerül, az ágytámláig tol lenyomja a hátam, széttárja a combjaim és hátulról tesz a magáévá én pedig remegő kezekkel kapaszkodom a kovácsoltvas támlába, hogy tartani tudjam magam, miközben folyamatosan borzongok. A hátam simogatja, a tarkóm csókolja, a csípőmbe markolva nyársal fel, egészen addig, míg el nem elengedem a hideg vasat, hogy zihálva a mellkasának dőlhessek. Ő pedig az egyik hosszú karját a derekam köré fonva szorosan tart, a másikat pedig a nyakamra vezeti, az ujjait pedig a számba dugja, amit azonnal körbesimítok a nyelvemmel, majd felrobban az egész világ körülöttünk és finoman a húsába harapok, miközben férfias hörgés hagyja el a torkát.  És velem száll a mennyországig, megszüntetve a teret és az időt, összesűrítve a levegőt körülöttük. A forróság elönti a testem, a gerincemen végigvágtázik az extázis, úgy érzem megszűnök létezni is, de nem érdekel, csak az érzés, hogy bennem van még mindig, hogy kitölt és élvezhetem, hogy élvezi a pillanat varázsát, ahogy én is teszem.

A kislábujjam is belebizsereg abba, hogy újra vele élvezhetek el egyszerre. A testünk egyszerre rándul meg, egyazon világba kerülünk, ahol csak mi ketten vagyunk, ahol minden olyan szürreálisan boldog és csodálatos. A csukott szemhéjaim mögött színes fények táncolnak, a kielégültség érzése magával ragad, én meg lebegek, vele a karjaim közt. A torkom összeszorul, mikor egyszerre dőlünk a puha párnák közé, izzadtan és őrülten szerelmesen. A fejem a mellkasára hajtom, imádattal hallgatom, hogy dobog a szíve, a hullámzó mellkasába zárva és megint teljesnek érzem magam. Egésznek. Sebezhetetlennek. Erősnek. Legyőzhetetlennek.

Pont mint, amikor belövöm magam. De nem, mégsem.

Ez még annál is sokkal jobb.

Nem számít, hogy mit tett, hogy én mit tettem, csak az a fontos, hogy itt van és az én hajam piszkálja miközben szorosan ölel magához és nagy kortyokban nyeli a levegőt.

Még soha nem éreztem ezt a bódulatot. A félelem jéghegyei a mellkasomban egy szempillantás alatt elolvadnak és már nem számít semmi az égegyadta világon, csak ő és amit iránta érzek. Még ha őrültség az egész, az se számít. Ha meg is dugta más, míg nem volt itt, nem érdekel, nem akarom tudni.

-         Szeretlek – suttogja rekedten, mire felemelem a fejem és megcsókolom.

-         Mindennél jobban – bólintok, miután nagy nehezen elengedem az ajkait. A szemébe nézve tudom, hogy igaz amit mondd. Őszinte és egyszerű.

-         Niko én… - kezdi, de a mutatóujjam a szájára simítom és megrázom a fejem.

-         Ne beszélj jó? Most ne. Majd – bújok hozzá és magamhoz húzom, attól félve, hogy reggelre elillan a karjaim közül. Álmosnak érzem magam, de nem akarok aludni. Most nem. A takarót magunkra húzva egymást cirógatva mégis sikerül elbóbiskolnom, de az álmok birodalmáig nem jutok el. Minden egyes mozdulatára felriadok, aztán amint tudatosul bennem, hogy itt van, nem csak álom volt az éjszaka, megnyugszom és ismét lehunyom a szemeim. Egy idő után aztán feladom a harcot és nem próbálok tovább pihenni. Talán nyolc is elmúlhat, mire nyitogatni kezdi a szemeit és amint meglát elmosolyodik, én pedig szenvedélyes csókkal üdvözlöm.

-         Szia – suttogja álmosan, miközben a fejét a vállgödrömbe illeszti, én pedig rájövök, hogy így feküdni vele olyan, mintha egy darabként készítettek volna minket, csak aztán valami álnok, féltékeny dög, irigyelve a tökéletességünket kettétört volna minket, hogy két testben éljünk tovább. Igen, az arca tökéletes illik a nyakhajlatomba, a karjaim, mintha arra teremtették volna, hogy őt öleljék, mintha a lábszára pont az enyémek közé illene, a combja pedig az enyémre simulva, tökéletes dombot formálna, a mi kis egységünkben.

-         Kurvára hiányzott ez – sóhajtok fel rekedten, mire kíváncsian pislog fel rám.

-         Mi?

-         Hogy mellettem ébredj és hozzám bújj reggel – puszilom szájon, miközben az egyik kócos szőke fürttel kezdek játszani és nézem ahogy még kissé álmosan és szórakozottan kezd rajzolgatni a mellkasomra.

-         Ne bámulj – szól rám és megpróbál a mellkasomba bújni, ami nevetést csal elő belőlem.

-         Miért is ne? – Kérdezem halkan.

-         Mert reggel van és ronda vagyok – motyogja a bőrömbe, mire az álla alá nyúlok és hitetlenkedve nézek rá. Hogy lehet, hogy nem látja amit én?

-         Úgy nézel ki, mint egy gyönyörű angyal Kulta – susogom a szerelemtől elgyengülve, mire nagyra tágult szemekkel pislog rám.

-         Hazudós – csíp a mellkasomba, mire eszembe jut mi történt tegnap és elkomorodom. Talán mégis jobb lenne tudni, hogy mi történt vele míg távol volt. De akkor én is tartoznék egy vallomással. De, hogy mondjam meg neki, hogy majdnem lefeküdtem Leenaval? Hogy megcsókoltam? Hogy felizgattam és ő is felizgatott engem? Hogy meztelenül hemperegtünk a régi ágyunkban? Hogy ha nem nyitom ki az utolsó pillanatban a szemem akkor tuti, hogy megdugtam volna? És hiába nem tettem meg, lényegében megcsaltam őt. Hisz én már attól is kibuktam, hogy megfogta annak a trógernak a kezét és elment vele San Diegoba.

-         Hogy van Jade? – Kérdezem halkan, hogy eltereljem a beszélgetést egy teljesen másfajta irányba.

-         Jól – dönti vissza a fejét a mellkasomra. – Nem emlékszik a balesetre, de még mielőtt idejöttem volna beugrottam hozzá és tudtunk beszélgetni. Csak a gipsze zavarja, meg, hogy nem mehet haza Alexel. Boldogok együtt – mosolyodik el.

-         Akkor jó – temetem az arcom a virágillatú tincsek közé.

-         Niko… - kezd bele tétován én pedig ösztönösen tudom mit akar, de nem vagyok felkészülve erre a beszélgetésre. Még nem, így inkább félbeszakítom.

-         Mi lenne, ha bemutatnálak az apukámnak is? – Kérdezem váratlanul.

-         Ha nem olyan, mint az enyém akkor oké. Azt hiszem – néz rám zavartan, mire elmosolyodom.

-         Az én apukám jó fej és téged imádni fog, ne aggódj – csókolom meg újra, aztán hosszú perceken át lustálkodunk, majd együtt fekszünk be a kádba és reggelizünk meg. Furcsa de most, hogy itt van és az ölemben ül, ismét van étvágyam. Egymást etetjük, mintha valami szar romantikus film szereplői lennénk. Teljesen kifordít magamból, de örülök neki, hogy velem van és nem feszegeti az elmúlt napokat. Míg ő elmosogat, én lebeszélem anyuval a mai randinkat, aki teljesen lázba jön attól, hogy Liát haza viszem. Valahogy nem tartok attól, hogy hivatalosan is bemutatom őt a családomnak és jobb programnak tűnik, mint arról beszélgetni, hogy ki mit vétett, amíg távol voltunk egymástól. Talán jobb lenne, ha soha nem is beszélnénk róla.

Érzem, hogy valami nincs rendben vele, hogy fél valamitől, de nem nyaggatom, hiába tűnik fel, hogy próbálja kerülni a komoly beszélgetést.

Ismerem már annyira, hogy tudjam, jobb nem piszkálni. Ha akarja, ha felkészül rá, akkor úgyis elkerülhetetlenné válik, hogy átbeszéljük mi történt, míg nem voltam itt. De talán neki van igaza és nem most van itt az ideje.

Minden bizonnyal jobb, amit most csinálunk. Csókolózunk és szeretkezünk egész álló nap. A legváratlanabb pillanatokban húzza le rólam a hatalmas pólót, ami a testem takarja, de cseppet sem bánom, hogy fésülködés, szendvicsgyártás vagy éppen körömlakkozás közben esik nekem, olyan hévvel, mintha attól félne nem lesz több holnap.

A mellkasán pihegve, nézegetem az ujjaim, amin nem volt ideje megszáradnia a lakknak.

- Kezdhetem elölről – kuncogok fel, mire megfogja a kezem és ő is tanulmányozni kezdi az elfuserált lakkozást.

- Jobb, ha nincs kifestve – nyom egy puszit a számra, miközben az oldalára fordul és lehúzza a kanapén lévő pokrócot, hogy betakarja a derekunkat. Még szerencse, hogy elég vastag a nappaliban lévő szőnyege, így cseppet sem zavarja semelyikünket, hogy a földön fekszünk. A vállamon lévő hajtincset az ujjaival kezdi csavargatni, miközben komolyan pislog rám.

- Mi az? – Nézek rá mosolyogva. Érdekel mi jár a fejében.

- Miért lettél szőke? – Néz rám kérdőn, mire kibukik belőlem a nevetés. Komolyan ezen gondolkodott? Hihetetlen.

- Nem tudom – rántok vállat. – Be voltam pöccenve, utáltam a tükörbe nézni, bár nem a hajam miatt – emlékezem vissza, arra a pillanatra amikor úgy döntöttem, hogy átfestem az egészet. – Aztán gondoltam egyet és ez lett belőle – rántok vállat.

- A fekete jobb – suttogja. – De mindegy. Így is te vagy a legszebb lány az egész univerzumban – csókol szájon szenvedélyesen.   

- Ha te mondod – sóhajtok nagyot, mikor elválunk egymástól.

Nehezen vesszük rá magunkat, hogy elkezdjünk készülődni, de mégis megembereljük magunkat. Együtt zuhanyzunk le, ami elég veszélyes hadművelet, de kibírjuk anélkül, hogy ismét egymásnak esnénk. Furcsa, de nem izgulok amiatt, hogy a szüleinél vacsorázunk, hogy láthatom a házat ahol felnőtt. Hisz ha két ember egy ilyen csodát hozott össze, mint az ágyon ücsörgő férfi, akkor azoknak az embereknek is pont ugyan ilyen fantasztikusnak kell lenniük. Maximum én baltázhatom el a dolgot, ami nem lenne meglepő, de valahogy érzem, hogy nem lesz baj.

Míg én öltözöm, addig Niko a telefonjait intézi el, aminek épp itt az ideje, tekintve, hogy egész nap csörgött a kis készülék. Szerencsére Tia és Eero se csinál balhét abból, hogy Niko már napok óta nem volt a stúdió közelében sem, amin a zöldszemű eléggé meglepődik.

-         Ez fura – lép megdöbbenve a fürdőszobába.

-         Micsoda? – pislogok rá a tükörből, az utolsó simításokat végezve a sminkemen.

-         Azt mondták, hogy jobb ha nem vagyok bent, mert amúgy is használhatatlan vagyok, szóval kaptam két napot, hogy feltöltődjek melletted, mivel szerintük tökre használhatatlan vagyok, ha nem vagy a közelemben – öleli át a derekam hátulról, az állát pedig a vállamra fekteti.

-         Tényleg miért nem mentél be? – Nézek rá értetlenül, mire elhúzza a száját és elenged.

-         Ittam – nyúl a szemceruza után, hogy még őrületesebbé varázsolja a tekintetét.

-         Egész nap? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm.

-         És egész éjjel – bólint, mire összeráncolom a homlokom. – Jó menekülési tervnek tűnt, öntudatlanul fetrengeni – köszörüli meg a torkát.

-         Mindig ezt csinálod, ha bajod van – suttogom.

-         Tudom – bólint. – De úgy érzem szükségem van rá, hogy egyben tudjak maradni – csókol homlokon, de ez most valahogy nem derít jobb kedvre. Túlságosan féltem. Félek attól, hogy mi lesz ha elkezdődik egy újabb turné, ha nem leszek vele, ha megint kicsúszik a lába alól a talaj. Alkoholista lesz? Vagy még rosszabb? Én ezt nem akarom. Vagy inkább azt nem akarom, hogy igaza legyen Seannak, arról, amit a függésről mondott? Hogy mindig pótolni kell valamit valamivel. Elvégre Niko ezt tette. Kompenzálta a hiányom a piával. Elnyomta a kínzó féltékenységét a vodkával.

-         Ez így nem jó – szalad ki a számon, mire mosolyogni kezd.

-         Nem vagyok alkoholista és nem is leszek. Nyugi – fogja a kezei közé az arcom. – Csak ki kellett ereszteni a fáradt gőzt – puszil homlokon, mire átölelem a derekát és a fejem a mellkasára hajtom.

-         Miért nem mentél inkább futni? – Dünnyögöm a pulcsijába, aminek olyan jó illata van most is…

-         Én meg a futás? Viccelsz velem – nevet fel. – Nem vagyok az a sportos alkat – kacag hangosan és jókedvűen, mire a fenekébe csípek.

-         Oké, akkor legközelebb nézz meg egy filmet vagy vacsorázz a barátaiddal gőzkieresztés gyanánt. Utálnám ha leinnád magad a sárga földig, mindig mikor rossz passzban vagy – húzom el a szám, miközben felemelem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.

-         Nem leszek már rossz passzban, mert visszajöttél hozzám kincsem – lágyul el a pillantása, mire én is elmosolyodom. Sajnos még mindig képes hipnotizálni, pusztán azzal, hogy a gyönyörű zöld szemeibe nézek. Igen, hiszek neki. Elhiszem, hogy nem lesz semmi baj soha, hogy mi ketten örökké boldogan élünk, mint a tündérmesék főszereplői. Azt hiszem naiv vagyok és bolond… Sőt biztos, de annyira hinni akarok benne. Még akkor is, ha az eszemmel tudom, hogy nem lesz ez ám olyan egyszerű. Hisz mi volt eddig az?

-         Így jó leszek? – Lépek el tőle, hogy végignézhessek magamon. Nem vittem túlzásba a dolgot. Póló, farmer, sál és a tőle kapott karkötő. Minek bonyolítsam az egészet? Az anyukája már látott, az apukájának meg ha nem fogok tetszeni az tuti, nem azért lesz, mert nem nagyestélyit húztam a vacsorához.

-         Ha nem lenne rajtad ruha, úgy lennél csak igazán jó – vigyorog rám, mire azonnal lecsapom a labdát.

-         Hát jó – kapok a pólóm aljához, hogy lehúzzam magamról, mire azonnal lefogja a kezem.

-         Mennünk kell Kulta – mosolyog rám.

-         Tudom, de ha ruha nélkül jobb vagyok akkor inkább levetkőzöm – kacsintok rá.

-         Majd ha visszaértünk oké? –Ragadja meg a csuklóm és kihúz a fürdőből, amit nevetve konstatálok. Tudom, hogy allergiás minden ilyen megmozdulásomra. De én meg élvezem húzni az agyát. Olyan mókás képet tud vágni ilyenkor.

Valamiért nem lepődök meg azon, hogy ismét gyalog tesszük meg az utat a szülei házáig. Valahogy ez bevett szokás lett, tekintve, hogy Nikonak nincs is autója. Az viszont már jobban meglep, hogy alig húsz perc alatt megérkezünk, a kőkerítéses családi házhoz, aminek se a kapuja, se a bejárati ajtaja nincs bezárva. Az előszobába Niko csak lazán lerúgja a bakancsát, majd lesegíti a kabátom és amint én is leszedtem a csizmám kiabálni kezd.

-         Hahó, megjöttünk – fog kézen, miközben úgy vigyorog, mint egy óvodás. A lépcső tetejéről azonnal lábdobogás hallatszik fel, majd egy rég látott ismerős bukkan fel, aki Nikot félresöpörve az útból azonnal a nyakamba veti magát.

-         A legjobb sógornőm végre itt van – ölelget meg Oli, mire én is elmosolyodom.

-         Szia – nyomok egy puszit az arcára, amit Niko mosolyogva konstatál és ő is üdvözli az öccse barátnőjét, aki még csak most ért le közénk az emeletről.

-         Te is itt hazataláltál seggdugasz? – Nyom egy barackot Niko az öccse fejére, mikor sikeresen elengedtük egymást Olival, majd fél karral megöleli és Istenesen hátba veregeti szerencsétlent. Oli persze nem marad adósa, azonnal vállon boxolja a bátyját, amiből aztán egy kisebb csetepaté lesz. Egymás haját borzolják, de hiába, Niko az erősebb és egy laza mozdulattal a földre gyűri a tesóját, aki nagyot nyekken, majd mindketten nevetni kezdenek. A lépcső alján toporgó Liza csak mosolyogva figyeli, hogy nyújt Niko segítő jobbot a barátjának, hogy felhúzza a földről és még egyszer megborzolhassa a tesója, így is össze vissza álló haját.

-         Anya, megint buzerál ez a köcsög – kezd Oli visítani, mire valahonnan nevetés hangzik fel.

-         Kezdődik – kacag fel egy férfi hangosan, akinek pont ugyan olyan hangja van, mint Nikonak. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy az apukájuk lesz.

-         Mit műveltek már megint ti ördögfiókák? – Keveredik elő Katherine mosolyogva, egy konyharuhával a kezében, amivel azonnal mindkét jómadarat fenéken csapja. – Engedd el az öcsédet, megmondtam már, hogy itthon nem akarom látni, hogy nyúzzátok egymást – pirít Nikora az anyukája, aki azonnal ellöki magától a tesóját és az anyukájához lép, hogy megölelhesse.

-         Szia anya, te is hiányoztál, jó újra itthon lenni – gúnyolódik, mire egy újabb tockost kap.

-         Ne szemtelenkedj te gyerek, mert nem kapsz vacsorát – fenyegeti meg játékosan, majd felém fordul és engem is megölel. – Jó, hogy itt vagy – paskol finoman vállon, amitől azonnal megnyugszom. Valahogy erre számítottam, mikor elindultam és nem kellett csalódnom. Aztán Katherine mögött egy Nikoval egymagas alak bukkan fel, akinek nem csak a szája, hanem a szeme is mosolyog.

-         Tehát tényleg itt van Miss. Amerika – lép elém, én meg megilletődve pislogok fel rá. Nem számítottam arra, hogy ilyen magas és ilyen széles vállai vannak. – Janne vagyok, üdv szerény hajlékunkban kislány – ölel át fél kézzel, az előszobai tükörből pedig látom, hogy Nikora kacsint, aki kihúzza magát azonnal és büszkén vigyorog. – Ha magázni mersz, a sarokba állítalak és nem csak a fiúk, hanem te sem kapsz vacsorát – nevet a fülembe és ez a nevetés engem is mosolygásra késztet, hisz pont ugyan olyan, mint Niko nevetése. Aztán a férfi elenged és barátságosan megborzolja a hajam. – Na így már mentek egymáshoz – pislog először rám, majd a fiaira.

-         Örülök, hogy találkozhattunk – mosolygok fel rá, mire átöleli a derekam és terelgetni kezd.

-         Na mesélj nekem, hogy is lettél a nagyra nőtt vézna ökör rögeszméje? – Kérdezi suttogva, de mégis elég hangosan ahhoz, hogy az említett ökör meghallja.

-         Hé apa – sziszeg. – Amúgy is, ne lopd el a barátnőm, mert a végén túszul ejtem a feleséged – mondja véresen komoly hangon Niko, mire Janne hátrafordul és mivel még mindig a derekam fogja, ezért kénytelen vagyok én is fordulni vele.

-         Ha anyakomplexusod van kisfiam, csak rajta. Kell a változatosság – kacsint rá az apukája, mire mindenkiből egyszerre bukik ki a röhögés. Már értem honnan örökölte Niko a humorát… - De én akkor is kíváncsi vagyok, hogy ki lehet az aki, tényleg a fejedbe ivódott és a rögeszméid listájáén az első helyet foglalja el – teszi hozzá.

-         Nem is vagyok rögeszmés – húzza fel az orrát Niko. - Amúgy meg csak nézz rá apa. Láttál már nála jobb bőrt? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét.

-         Jah, ott áll melletted – bólint az apukája, mire Katherine elneveti magát.

-         Oké, elég lesz – tesz rendet ez a bűbájos nő azonnal. – Ti velem jöttök – bök a fiaira. – Segítetek teríteni. Addig gondolom szórakoztatod a csajokat – indul el felénk, majd egy gyors puszit nyom a férje szájára.

-         Jaj, ennyi idősen tényleg leszokhatnátok már erről – nyög fel Oli és Niko egyszerre fintorogva.

-         Ti meg ennyi idő után igazán megszokhattátok volna már, hogy szerelmes vagyok az anyátokba. Bár ne így lenne, mert akkor már a te szültésed után kitettem volna a leányanyák otthonába, hogy csináljon amit akar és akkor kettővel kevesebb gondom lenne – mosolyodik el Janne, miközben először Nikora, aztán Olira bök, megjelölve a két probléma tárgyát. – Amúgy édes, nyugodtan bízd csak rám a lányokat. Nem lesz rám panasz – mozgatja meg a szemöldökét viccesen, mire a srácok csak felszusszantanak és követik az anyukájukat, én és Liza meg az apukájukkal karöltve letelepszünk a kanapéra, ahol azonnal fecsegni kezdünk, olyan könnyedén, mintha mindig is ebbe a családba tartoztunk volna.

89. Boldogság, te kurva

"Számíthatsz rám, veled vagyok. Sebeket adsz, én beléd marok. Lángok és jég, ennyi vagyok. Megöllek majd, és belehalok."

A gép a stadion tetején száll le, de amint kinyílik az ajtó, vakuk villannak fel, amitől nem látok semmit. Csak egy fél pillanatig tart az egész, mégse tetszik cseppet sem a dolog.

- Mi a fene? – Pislogok nagyokat, mire Sean nevetni kezd és a kezem fogva, a biztonságiak segítségével, áthúz a tömegen.

- Csak pár újságíró. Jöttek kritikát írni. Gondolom Gina intézte úgy, hogy ide is feljöhessenek. Bocsi érte, de valószínűleg holnap minden címlapon ott lesz a csini popsid.

- Fantasztikus – morgok. Ezt, hogy fogom kimagyarázni Nikonak? Mert, hogy eljutnak hozzá a képek az biztos… Már alig várom. A lépcsőkön sorfalat állnak a biztonságiak, az egész helyen hemzsegnek az emberek, akik mind megkönnyebbülve veszik tudomásul, hogy Sean megérkezett.

- Erre - int egy walkie talkieval felszerelkezett figura, mire irányt váltunk és egy folyosóra jutunk, ahol a múltkori nő toporog. Nem nehéz észrevenni, kitűnik a biztonságiak és groupiek alkotta tömegből.

- Sean, mégis mit képzelsz magadról? – Üvölt, amint elé érünk.

- Gina cica, higgadtság van –simogatja meg Sean a füle mögötti részt, mintha tényleg egy macskával társalogna. – Inkább azt regéld el nekem kiscsillag, hogy megvan-e amit kértem? – néz mélyen a szemébe, mire a nőbe szorul a szusz. Fogadni mernék arra, hogy szívesen szidta volna tovább, az ügyfele minden felmenőjét, de valamiért úgy dönt, hogy befogja a száját.

- A kicsi ezüst bőröndbe, amibe a festék is van – bólint.

- Öltöző? – Húzza fel ismét mosolyogva Sean a szemöldökét, mire Gina az egyik ajtóra bök, ahol két lány és három két ajtós szekrény ácsorog. A csajok amint meglátják Seant, azonnal nyivákolni kezdenek, de Sean csak int egyet nekik, mielőtt még besuhanna a tömörfa ajtón és nagy lendülettel eldobná a sporttáskáját. – Hello mindenki – int körbe.

- Na végre - szusszannak fel a bent lévők egyszerre, miközben újabb kártyalapokat dobálnak az asztalra. Egy valakin mégis megakad a szemem.

- Max? – Nevetek fel, mire ő is vigyorogva felpattan az egyik kényelmes bőrszékből és a karjaiba von.

- Mi van gyerek? Hogy kerülsz ide? – Nyom egy puszit a homlokomra, mire Sean kérdőn pislog ránk.

- Nem úgy volt, hogy Anders lánya vagy? – Kérdez rá. – Vagy van valami sötét titok és Max az apád?

- Max inkább az apám mint Anders – adok választ. – De biológiailag az ő gyereke vagyok – húzom el a szám, mire Max nevetve a hajamba túr.

- Nekem meg jobb, hogy fiaim vannak. Ha ez a gyönyörűség az enyém lenne, már rég kimúltam volna, az aggodalomtól. Vagy… - szűkíti össze a szemeit, miközben Seanre néz. – Kinyírtalak volna téged – sziszegi, amint leesik neki, hogy együtt jöttem vele.

- Nem nyúltam hozzá, csak elhívtam egy jó bulira. Nyugi van – int egyet Sean, majd a már emlegetett ezüst bőrönd zárjával kezd foglalatoskodni.

- Állj, te mit csinálsz itt? – Találom meg a hangom, miközben Max arcát tanulmányozom.

- Én leszek az új gitáros, úgy néz ki. Seant régről ismerem, mondta, hogy a régi taggal összerúgták a port, nekem meg nem nagyon volt most dolgom otthon, így beugrottam. De erről már beszéltünk emlékszel? – Simít végig lágyan az orromon.

- De akkor úgy volt, hogy a régi bandát hozod össze – szűkítem össze a szemeim, mire elneveti magát.

- Sose jött volna össze. Az apád nem kompatibilis a többiekkel már. Azoknak az időknek vége. Most itt van ez. Ez jó – mutat körbe a hatalmas öltözőn, ahol pár régi veteránnak  tűnő fószer ül. Mindet ismerem látásból, mindről tudom, hogy extra adag tehetséggel vannak megáldva. Nagy nevek, akik nagy dolgokat műveltek és beírták magukat a zenei történelemkönyvekbe. Veszélyes, elembajos fickók, akik csak kefélni, piálni és zenélni akartak annó. Mind végigjárták a rehabot, mind elváltak, mind újranősültek, mind szétszórták a magjaikat különböző nőkben. Mind voltak már letartóztatva és mindnek mondták már azt, hogy nincs sok idejük hátra. Mégis élnek.

Mint a húsz évesek. Az előttük lévő poharakba most is borostyánszínű whisky gyöngyözik, a cigarettafüstöt vágni lehet a szobában, ők meg gondtalanul röhögnek és élnek. Senki nem figyel Seanra, aki fene tudja mit szív fel, az orrába, aztán elmosolyodik, a tekintete elködösül, rátalál ő is az egyik üvegre, majd rágyújt egy cigire.

-         Kérsz? – Nyújtja felém a kis poros zacskót, mire tétovázni kezdek. Minden bizonnyal kólázott és ahogy őt ismerem, nem holmi szart vetetett magának, hanem a legminőségibb cuccot amit kapni lehet. Egy kis magabiztosság és lazaság pedig igazán jól jönne. Legalább a kokain kikapcsolná a fejemben lévő vészcsengőket, amik azt harsogják húzzak el innen nagyon messzire, mert ha Niko ezt megtudja, annak baj lesz a vége. Mégsem hallgatok a figyelmeztetésre. Mosolyogva bólintok, mire az asztalra adagol pár csíkot. Nem csak engem kínál meg. Mindenki kap belőle. Mindenki ellazul tőle. Mindenki feloldódik tőle. Kellemesen lebegünk mind, ebbe a furcsa bódulatba, amit a szer hoz. Nem vagyunk elszállva, csak finoman szárnyalunk, de a lábunk még egy hosszú zsinórral a földhöz van kötve. Nem lépjük át a határt. Még nem.

Érzem a sejtjeimbe a könnyedséget. Mintha felszabadulnék. Mintha minden más lenne. Mintha bármire képes lennék. Erősnek érzem magam és amint Sean mellém lép, majd a kezemet fogva az egyik fotelhez húz, hogy aztán az ölébe ültessen a biztonságérzet is eláraszt. Nem lehet semmi bajom, hisz ő itt van. Vigyáz rám.

Talán ezt hívják apakomplexusnak?

De nem mert, az is megnyugtat, ha Niko van velem. Igen, de valamiért mégis más a két érzés. Az ő karjai közt, otthon vagyok, itt meg biztonságban. Viszont az otthonnak is biztonságosnak kéne lennie nem?

Nem, a mi esetünkben sajnos ez nincs így.

Niko veszélyes, így pedig nem lehet biztonságos. Még akkor sem, ha imádom a veszélyt, ha imádom őt.

Ő annyira, de annyira más, mint a többi pasas, akikkel eddig dolgom volt.

Képtelenség lenne megfogalmazni ki is ő, milyen is ő, mit is érzek iránta. Túl komplikált személyiség és így minden bonyolulttá válik, ami vele kapcsolatos.

Hát talán ez az engem átkaroló fickó és a Helsinkiben fene tudja mit művelő pasas között a különbség.

Sean könnyű eset. Egy felelőtlen, de erős férfi, aki tudja mit akar, aki célratörő, aki őszinte, aki nem fél kimondani dolgokat és aki képes felvállalni, azt aki, talán a kora miatt, talán, mert bölcs vagy talán csak azért, mert ostoba és nemtörődöm.

-         Tíz perc – dugja be a fejét Gina, mire Sean felemelkedik velem együtt. Megdöbbent, hogy ilyen könnyen fel tud kapni, majd olyan puhán tud letenni, mintha egy kisgyerek lennék.

-         Mindjárt jövök – suttogja, aztán egy puszit nyom a szám sarkába, amitől megremeg az egész testem. Mintha a szájával áramot vezetne belém. Talán a drog miatt, talán másért, de nem tudom róla levenni a szemem. Figyelem, ahogy leveszi magáról a pólóját, hogy egy vékony, bő, fekete trikóba bújjon bele helyette. A csuklóin lévő karkötők, minden mozdulatától megcsörrennek. Csak most tűnik fel, hogy az egyik karkötő nem fémből és nem is fonalból van. Hanem tésztából. Emlékszem régen én is csináltam ilyet anyuval otthon.

Valamiért van egy sanda gyanúm, hogy bármelyik értékes ékszerét elcserélné arra az egyre, hisz valószínűleg, mivel a tészták rózsaszín színűre vannak festve, a lányától kapta.

-         Hayden is csinált olyat – mosolyodik el Max mellettem, amint kiszúrja mit figyelek. – Ha érdekel, otthon tele van velük egy doboz, de Seantól ne kérd el az övét, az a karkötő szentség – mosolyodik el. – De te honnan ismered? – Néz rám kérdőn.

-         Lényegtelen – sóhajtok, majd tovább bámulom.

Csak egy helyet tudok, ahol le tudom vezetni a dühöm. Csak egyetlen személyt, aki elvisel és a képes rá, hogy ezt az elmebajt megszüntesse. A fájós kezemmel csapkodom az ajtaját, nem törődve semmivel.

-         Nyisd ki, kérlek, nyisd ki – suttogom a homlokom a sima fának döntve. Hallom, ahogy a túloldalon, felkapcsolódik a villany, majd a kulcs fordul a zárban. A szemei álmosan merednek rám, a vékony testét csak egy leheletfinom anyagból készült köntös fedi.

Gyönyörű.

Nem hagyok időt arra, hogy bármit is kérdezzen. Belépek az oly ismerős illatú szobába, az ajtót berúgom magam mögött, miközben újra kapkodni kezdek a levegő után. Nem oké, valami nagyon nem oké velem.

Nem hagyom, hogy megszólaljon, kétségbeesetten kapok a dereka után és csókolni kezdem. Erőszakosan, követelőzve.

Ő pedig nem mond ellent nekem. Engedelmesen szétnyitja az ajkait és utat enged a nyelvemnek. Nem bánja, hogy vadul esek neki, hogy a köntösét szinte széttépem.

Kell. Kell a puha meleg teste, a karjai, az odaadása, a szerelme. Még ha hamis is az egész, kell, hogy túléljem.

Gyorsan felveszi a tempót. Nem kérdez, csak hagyja, hogy leszedjem róla vékony tirikót is, aztán a fenekébe markoljak és durván a falnak kenjem. Édes sóhaj szakad fel az ajkai közül. Olyan ismerős az egész. A bőre illata, a csókja íze, a tapintása, a hangja, ahogy a körmei a derekamba fúródnak, majd finoman végigkarcolnak, egészen a hasamig, görcsbe rántva minden izmom.

Valami mégsem jó.

Régen ettől, már olyan kemény voltam, mint a szikla, most viszont semmi.

Talán csak egy kis idő kell. Talán az agyam nem fogja fel elég gyorsan a jeleket.

Leena viszont nem teketóriázik. Leszedi rólam a pulcsit és a pólót is, hogy a mellkasom csókolhassa végig, elidőzve a mellbimbómnál és a köldökömnél, amitől végre megtörik a jég és a vérem zubogva indul el lefelé.

A körmeivel finoman karcolgatja a bőröm, majd az övem kezdi bontogatni.

Odaadóan simul hozzám, én meg lemerevedek.

Mi a fenét is csinálok?

Jah, igen, megkúrom az exem egy kép miatt. Egy kép miatt, amin Lia annak a vén fasznak fogja a kezét… San Diegoban, egy olyan cuccban, amiből kinn van mindene.

Ócska kurva.

Összetörte a szívem. Pedig annyira hittem benne. Még az előttem álló lányt is eldobtam érte.

Ó, igen, mindent odaadtam miatta. Bármit megtettem volna. Még feleségül is vettem volna. Gyereket szülhetett volna nekem.

De a mocskos kis kurva megcsalt.

Már nem vagyok neki elég érdekes. Hülye ribanc, mint az anyja.

Csak arra ment, hogy elvegye az eszem, és megfarkaljam. Olyan, mint a többi.

De akkor miért fáj ennyire?

-         Menjünk a hálóba – súgja Leena a számba, mire némán bólintok és követem.

Úgy csókol, mintha nem lenne többé holnap, a bőre forró, minden mozdulata tele van tűzzel. Próbálom viszonozni a szenvedélyes érintéseket, birtoklóan húzom magamhoz, majd miután lerángatta rólam a gatyát és én is letéptem róla a franciabugyit, amiben aludni szokott, teljesen meztelenül simulunk össze. Csukott szemmel, harapdálom végig a nyakát, majd a melleit, mire ő kéjesen kezd sóhajtozni alattam. Hullámzik a teste, majd egyszer csak teljesen elgyengül. Átadja magát nekem. Már nem akar szabadulni a karjaim közül, nem akarja visszavenni az irányítást. Szélesre tárja a combjait, majd a hosszú formás lábak, indaként a derekam köré tekerednek. Csak egy dolgom lenne már. Beléhatolni.

Lehunyom a szemem és megpróbálom megtenni, de az utolsó pillanatban maguktól kipattannak a szemhéjaim, én pedig azzal a lendülettel kigördülök az ágy szélére.

-         Nem megy – zihálom csukott szemmel. – Nem tudom megtenni. Képtelen vagyok rá – nyöszörgöm, a fejemet a tenyerembe hajtva.

Őt látom magam előtt. Az édes mosolyát, a babafinomságú, tökéletes, tejfehér bőrét, a gyönyörű zöldeskék szemeit, a selymes szőke hajzuhatagát, még az illata is az orromban van. Francba.

-         Nincs semmi baj édes – simul Leena a hátamnak, majd a tarkóm kezdi puszilgatni, miközben hátulról átölel és a hasam simogatja. – Nincs semmi baj – suttogja a fülembe.

-         Megcsalt – suttogom, elfojtott hangon, mire Leena egy másodpercre abbahagyja a hasam simogatását és a hátam puszilgatását.

-         Akkor egy jó nagy marha – súgja végül, mire keserű mosolyra húzódik a szám.

-         Te is megtetted.

-         Mert én is marha vagyok – bólint, a lábaival ismét átölelve a derekam. Csak most hátulról. Az ujjai a hajamba túrnak és finoman fésülgetni kezdi a kócos tincseim.

-         Mi a baj velem? – Fordítom felé a fejem.

-         Túl jó pasi vagy nekünk – mosolyodik el, majd egy csókot nyom a számra. Nem izgató, inkább nyugtató az egész.

-         Ez nem vígasztal – engedem el magam, így a hátam a mellkasának dől, ő pedig ringat. Nem szól egy szót sem akkor se mikor a fájdalom miatt kigördül egyetlen könnycsepp a szemem sarkából, amit gyors mozdulattal eltűntetek. Nem érdemli meg, hogy férfi létemre, miatta sírjak. 

-         Ha akarsz, itt maradhatsz éjszakára – súgja Leena, mire hálásan pislogok rá. Meghülyülnék ha egyedül kéne otthon lennem.

Amúgy is ő az egyetlen, aki tudja, mi kell nekem. Kipattan az ágyból, meztelenül kiszambázik a konyhába, majd vissza. Az egyik kezében egy üveg gin, a másikban pedig egy üveg tequila lapul. Az ujjai közt szorongat még két doboz cigit is. Amint a szerzeményeit lepakolta mellém a matracra, visszabújik mellém az ágyba.

-         Átölelsz? – kérdezem pár perc után suttogva, mire nem szól semmit, csak mögém csúszik és hagyja, hogy nekidőljek, aztán azonnal simogatni kezd.

-         Nem lesz semmi baj – suttogja ismét, de én nem így érzem.

-         Szétszakadok – teszem újra a mellkasomra a tenyerem. Még levegőt venni is nehezemre esik. Nem tudok másra gondolni csak arra, hogy ő és az a pasas együtt vannak. Miért érdemlem ezt? Hisz szerettem. A szívem minden egyes dobbanásával egyre jobban és jobban. Vele álmodtam, vele keltem, ő volt minden egyes gondolatom. Miért teszi ezt velem minden nő? Mit csinálok rosszul? Vagy Mika mondott igazat? A kettő egyszerre nem jár? Csak a nagyon szerencséseknek szabad szerelmesnek és sikeresnek is lenni, egyszerre? És ha választhatnék? Ha választhattam volna valaha? Akkor talán nem a zenére szavazok? Frászt nem!

-         Van valamim – szólal meg Leena, az órák óta tartó ücsörgés után. Húz a fejem, a piánk mind elfogyott.

-         Jobb lesz tőle? – Pislogok rá nagyokat.

-         Talán – bólint, majd az éjjeliszekrény fiókjához nyúl. Nehezen fókuszálok a tárgyakra, de aztán leesik, mije van, amitől ideig óráig jobban leszek.

Heroin.

Ezt az ajándékot pedig most sem utasítom vissza.

Soha életemben nem láttam még így viselkedni embert a színpadon. Mindenfajta idegesség és lámpaláz nélkül áll ki egy stadionnyi ember elé. Laza, fesztelen és ez az érzés átragad a koncerten lévőkre is. Elvesztik a fejüket, tombolnak, sikítanak és élvezik. Pokolian élvezik.

A hely megtelik élettel, pezsegéssel.

Sean pedig fürdik benne.

Húsz éves kamasz módjára rohangál a színpadon, miközben végig mosolyog és mindent belead. De nem, talán ez így nem is igaz. Talán helyesebb, ha azt mondom, hogy mindent odaad. Odaadja magát az őt éltetőknek, akik földöntúli mosollyal az arcukon figyelik és teli torokból éneklik a szövegeit, teljesen átszellemülve, elragadtatva, átélve a tökéletes katarzis élményét.

Az energiák működésbe lépnek, Sean egyre jobban pörög, egyre többet kommunikál a rajongókkal, ők pedig egyre lelkesebben tapsolnak és kurjongatnak.

A show közepén, már talán nem is kéne semmit csinálnia, csak mosolyogva leülni a színpad szélére és hagyni, hogy a fanok énekeljenek helyette, de nem ezt teszi. Tovább húzza az egészet, extázisba taszítva mindenkit.

Aztán hirtelen elszabadul a pokol, bennem meg ott ragad a szusz. Egyik pillanatban még a doboknál áll, a másikban rohanni kezd, majd elrugaszkodik a színpad széléről és beveti magát a közönségbe, mindenfajta félelemérzet nélkül. Egy halk sikoly szakad fel a mellettem álló Gina torkából, mikor egy perc elteltével se bukkan fel a tömegből. Csak a hangját hallani. Nincs baja, hiszen énekel, mégis őrült utasítgatás veszi kezdetét a színfalak mögött.

A biztonságiak tanácstalanul néznek egymásra, a szemükkel kutatnak Sean után, akit még mindig nem látunk. Aztán egyszer csak nevetve felbukkan egy rajongó nyakában ülve, a stadion közepén. Hogy-hogy került oda? Hogy-hogy élte túl? Gőzünk sincs. Egy emberként kapnak utána az emberek, a trikója már rég nincs meg, a nyakában lévő láncot viszont saját maga veszi le és dobja be a közönség közé.

- Gyönyörű – szól bele a mikrofonba, miközben minden hullámzik körülötte. – Énekeltek velem? – Csendül fel újra a hangja, mire mindenki énekelni kezd. Max mosolyogva figyel miközben a húrokat tépi, én pedig szájtátva nézem mit művel.

A szám végén győzelemittas mosoly terül szét az arcán.

- Segítetek visszajutni a színpadra? - Kérdezi nevetve, mire az emberek a magasba emelik a kezüket, tenyérrel felfelé, hogy végigfeküdve rajtuk, szépen előreadogathassák, míg el nem éri a kordont, ahol a vörös fejű biztonságiak, segítenek neki talpra állni.

Fél órával később izzadtan, megtépázva, de boldog mosollyal az arcukon köszönnek el, földig hajolva, megtapsolva a közönséget. Pont úgy ahogy azt kell.

-         Ez király volt – lép mellém Sean levegő után kapkodva, majd egy vizespalackot felmarkolva lepacsizik a technikusokkal. 

-         Nem vagy normális. Mi van ha letaposnak? Francba – lép mellé Gina nagy hévvel, mire Sean megint nevetni kezd.

-         Nem bántanának – kacsint rá, majd újabb nagy korty vizet tüntet el a szájában.

-         Szét vagy karmolva. És ez nem este keletkezett – bök Sean karjára a lány, mire a jómadár is odapillant, majd megrántja a vállát.

-         A csajok kicsit elragadtatták magukat. Nem nagy cucc. Megérte – szuszog tovább. A mellkasa továbbra is szaporán süllyed fel és le, a szemei pedig úgy csillognak, akár a csillagok az égen. – És neked, hogy tetszett tündérke? – Néz rám. Én viszont nem igazán tudom szavakba foglalni mit is mondjak.

-         Elképesztő volt, azt hiszem – harapok tétován az alsó ajkamba, mire nevetve átöleli a derekam és egy gyors puszit nyom a homlokomra.

-         Ne mondj semmit. Az arcod pont olyan, mint az övék – int a fejével a még mindig izgatottan zsizsegő tömeg felé, aztán terelni kezd az öltözők felé, ahol hangos csacsogás veszi kezdetét. Félmeztelenül kolbászolnak a srácok és nevetnek. Rég láttam már ilyet, most pedig elragadtatva figyelem az arcukat. Régen olyan mindennapi dolog volt egy öltözőben ülni egy rakat zenésszel, mára viszont eltompult az emlék. Most, hogy itt vagyok viszont megint más lett minden. A sarokban ücsörögve nézem, ahogy szívatják egymást, megtárgyalják ki hányszor nyúlt mellé és, hogy mennyire jó munkát végeztek a technikusok. Leeresztenek mind, akár egy lufi. Még az időközben beszivárgó fotós se zavarja őket, aki jó pár képet lő róluk.

-         Hol van Sean? – Lép be Gina egy ismeretlen nővel együtt. Van egy fogadásom arra nézve, hogy a csaj egy újságíró.

-         Zuhanyzik – szólal meg a dobos mellettem.

-         Akkor várnod kell – néz Gina a lányra, aki aprót bólint. – Ülj le nyugodtan – sóhajt nagyot, majd kiviharzik az öltőzőből. A lány pedig leül. Mellém. Nem bírom nem észrevenni, hogy nagyon bámul.

-         Segíthetek? – Kérdezem halkan, mire elpirul és lehajtja a fejét.

-         Nem fontos – rázza meg a kobakját.

-         Mondd csak – sóhajtok, miközben rágyújtok egy cigire és mosolyogva fogadom el Maxtől a whiskyspoharat.

-         Te olyan groupie féle vagy? – Kérdezi halkan a szemembe nézve, mire hangos kacagás tör fel belőlem.

-         Nem – adok választ.

-         De te vagy Matt Anders lány és az anyád… - kezd faggatózni, mire leintem.

-         Ne folytasd. A groupiek nem kurvák, hanem múzsák. De itt senkit nem ihlettem meg. Az anyám pedig más lapra tartozik és nem akarok a szüleimről beszélni. Vendég vagyok. Csak egy vendég – szögezem le, mire aprót biccent.

Aztán Sean is előkeveredik, átadva a zuhanyzót Maxnek. Kér egy fél percet az újságírótól, majd miután magára rángatott egy inget, leül a lánnyal szemben és hagyja, hogy faggatni kezdje. Minden kérdésre higgadtan és igencsak intelligensen válaszol. Most is laza, nem húzza fel magát azon, hogy a volt nejéről kérdezik vagy a drogokról. Nem megy bele ugyan a témába, inkább visszatereli a szót a zenére. Amint végeznek megkínálja a lányt egy pohár itallal, aki nem fogadja el a poharat. Sean vállat rántva lehúzza a konyakot, aztán rámnéz.

-         Nem megyünk el bulizni valahova tündérem? - Szegezi nekem a kérdést, mire megint morfondírozni kezdek. Mehetnénk, elvileg nem vagyok megkötve. De annak mi lenne a vége? Minek kísérteni az ördögöt? És amúgy is? Mi a frászt keresek én még mindig itt?

-         Nem, vigyél haza – suttogom, mire fél percig döbbenten néz rám, aztán némán bólint. Most először nem tűnik túl boldognak, de megteszi amit kérek. A lakásomig visz, de egész úton nem szól hozzám. Csak remélni merem, hogy nem haragszik rám, hogy nem hiszi, hogy csak szórakoztam vele, bár végülis jogos lenne ha ezt gondolná, tekintve, hogy mentőövként használtam a fullasztó érzelmi kavalkád közepette. Jól esett vele lenni, kikapcsolt, biztonságban éreztem magam, de vége. Talán ideje felnőttként viselkedni és szembenézni az élettel. Nikoval. Hisz annyira hiányzik és annyira vágyom arra, hogy ismét magamba szívhassam az illatát, miközben elveszek a hosszú karjai között.

-         Holnap már nem leszel itt igaz? – Néz rám Sean komolyan, mire elfordítom róla a tekintetem.

-         Sean én… Basszus – túrok a hajamba. Hogy magyarázzam el neki, hogy hiába érzek mellette valami furát, valamit ami jó, az nekem nem elég ahhoz, hogy itt maradjak? – Szeretem őt. Érted? Szeretem – nézek ismét a szemébe, mire elhúzza a száját.

-         Szerencsés pasas, de össze fogja törni a szíved. Mi zenészek nem tudjuk kezelni ha valaki ennyire önzetlenül és szívből szeret minket. Megrémülünk tőle – szegezi az útra a szemét.

-         Ő nem olyan, mint te – sziszegek. Felbőszít, hogy ezt mondja. Nem tudhatja. Nem ismeri.

-         Nem, ez igaz. Mellettem nem agyalsz, csak élsz. Miattam nem lógatod az orrod – gurul be hirtelen.

-         Fogd be – csattanok fel én is. – Mégis mit vársz? Mit akarsz? Mit gondoltál? Hogy elhagyom, hogy az újabb kurvád legyek? – Emelem fel kicsit a hangom dühömben.

-         Azt hittem, hogy nem ostoba csitri módára fogsz viselkedni és te is rájössz arra amire én – kezd el kiabálni. – Ez jó – mutogat köztünk. – Az viszont rossz. Neked rossz. De semmi közöm hozzá. Úgy éled az életed kislány ahogy akarod – dől hátra a puha bőrülésben, ellazítva a megfeszült izmait.

-         Te most komolyan úgy gondoltad, hogy lesz valami köztünk? – Kerekednek ki a szemeim a döbbenettől, mire felnevet. A mérge egyik pillanatról a másikra száll el. Most megint az a mosolygós férfi, aki lenni szokott.

-         Nem, félreértesz. Kedvellek tündérem, de nem tartok barátnőt. Volt egy feleségem és kész. Ha akarod majd megkeresel és jól érezzük magunkat együtt. Én nem vagyok a kötöttségek híve. És nem rakok senki nyakára pórázt. De nekünk még lesz dolgunk egymással – néz mélyen a szemembe, amitől parányira zsugorodik össze a gyomrom és megremegek.

-         Nem hinném – jelentem ki ál-magabiztosan.

-         Majd meglátjuk – suttogja, végigsimítva az arcomon. Dühösen húzódok el tőle. Utálom amikor ilyen, mindent tudó faszként viselkedik.

-         Mennem kell. Szia – kapcsolom ki a biztonsági övem, de megragadja a karom és magához húz, hogy a nyakamba csókolhasson, amitől kiver a víz és elönt a forróság.

-         Viszlát tündérke – suttogja a fülembe. A meleg lehelete megint megborzongat.

Szó szerint kimenekülök a kocsiból, de még a lakásomban is hallom, a csilingelő nevetését.

Lassan ébredezek. Mellettem Leena még nagyban szuszog. Meztelenül. A halvány napfény megvilágítja a hamvas bőrét, de valami mégse stimmel.

Régen nem bírtam volna magammal és felcirógattam volna álmából.

Most viszont üres vagyok.

Nincs bennem vágy iránta, nem izgat fel a formás mellek látványa, a kócosan elterülő barna tincsek illata.

A szívem alig dobog, a levegőt is nehezen veszem. Nem érzek semmit.

Lia megölt.

Nem érdekel semmi. Még az se izgat, hogy mit tettem tegnap. Az se, hogy mi lesz ma vagy holnap. Nem érdekel!

A szemem előtt csak ő lebeg. Talán még mindig hallucinálok és azért látom a meseszép arcát magam előtt. Mert igenis látom őt. Látom a magabiztos, ám gúnyos mosolyát. A szemei azt sugallják felém most is, hogy tudja mi van bennem. Tudja, hogy durván elkapta a tököm. Hogy sikerült bolonddá tennie, hogy elérte, hogy teljesen belehabarodjak. Az az átkozott boszorka az ujjai köré csavart.

Csak játszott velem. Mint macska az egérrel. Mert ezt érdemlem?

Nem! Inkább azért, mert a velejéig romlott az a szuka.

Mégis, ha itt lenne, addig csókolnám míg bele nem pusztulunk mindketten.

A picsába is szeretem. Hiába emészt fel ez a kibaszott szerelem. Kell nekem, szükségem van rá és talán meg tudnám neki bocsátani, hogy szétette a lábát annak a gyökérnek. Csak jönne vissza.

Talán fel kéne hívnom. Talán nem is történt semmi.

De nem… Hívtam elégszer. Ő nem akart velem beszélni. Talán így akarta tudatni velem, hogy már nincs köztünk semmi? Hogy úgy dobott el, mint egy ócska rongyot? Egy ostoba kép miatt…

Ennyit jelentenék neki?

-         Min gondolkodsz ennyire? – Simít végig Leena a homlokomon gyengéden.

-         Nem számít – fordulok felé. Fáj a fejem, de a szívem sajgásánál nem rosszabb.

-         Ha elmondod talán… - kezd bele, de nem akarok róla beszélni. Nem akarok rá gondolni! Nem akarok iránta semmit érezni!

-         Nem! Elég – ülök fel az ágyban feldúltan, majd a földön heverő alsógatyámért kapok.

-         Niko, kérlek. Könnyebb lenne ha… - térdel fel az ágyon, hogy utánam kapjon, de kisiklok a karjai közül.

-         Hagyjál békén – üvöltök rá, mire elfehéredik és beharapja az ajkát és visszahuppan az ágyra. Nem foglalkozom azzal, hogy valószínűleg megbántottam, pedig hálásnak kéne lennem, amiért este nem zavart el, amiért mellettem volt. Mégsem megy. El akarok tűnni a Föld színéről, hogy egymagam nyalogathassam a sebeim és önsajnálatba merülhessek. Legalább egy kicsit. Így felöltözök és egy gyors csók után otthagyom a döbbent lányt, hogy bevásárolhassak piából és cigiből és bevethessem magam az otthonomba, kulcsra zárva a kapukat, kikapcsolva a telefonomat.

Igen, egyedül akarok lenni és magányos önpusztításba akarok kezdeni. Piába akarom fojtani a bánatom, végig akarom hányni a folyosót és négykézláb akarok kúszni benne, hogy aztán részeges fetrengés után a jéghideg kőpadlón ájuljak el. Öntudatlan akarok lenni. Halott. Üres. Szánalmas. Keserű.

A seggrészeg állapotot elég gyorsan sikerül elérnem. Bömböltem a zenét és bámulom a sötét falakat, miközben sorba szívom a cigiket. A hányinger is kezd kerülgetni, de még mindig érzem a lakásban az illatát, így nem tudok megfeledkezni róla.

Még, hogy tökéletes vagyok és szeret. Nevetséges.

-         Hazug kurva – sziszegem vontatottan a négy falnak, majd nem túl, álomtalan álomba merülök.

Vagy talán mégis álmodom. Álmomban érzem az illatát. Ébresztgetni próbál. Halkan suttog. Mellettem van. Még az ujjait is érzem a hajamban.

-         Niko, hallasz? – kérdezi halkan, de nem felelek. Ha álom hát legalább legyen édes. Tovább álmodom. Álmomban nagyot sóhajt, majd valami meleget terít rám. Azt eltűnik.

Igen, még álmomban is eltűnik.

Aztán valami csörömpölés mégis felébreszt. Nyűgösen nyitom ki a szemeim. Halk szentségelés hallatszik a konyha felől.

Anyu átjött volna, hogy megnézze élek-e még?

A levegőbe szimatolva rájövök, hogy valaki főz. Tuti anyu az, hisz az új zárakohoz csak neki van kulcsa. De hozzá sincs kedvem. Őrületesen fáj a fejem, ha nem anyám lenne itt, tuti kiabálni kezdenék, hogy húzzon el a retekbe, mert nem hívtam ide és épp sajnáltatni akarom magam, de hát az anyámmal mégse beszélhetek így.

A tarkóm fél kézzel masszírozva, ülök fel a kanapén, mikor feltűnik, hogy valaki nem csak álmomban terített rám valami puhát és meleget. Tényleg van rajtam egy pléd, ami kedves gesztus, tekintve, hogy amint lecsúszik rólam a bolyhos vastag pléd megborzongok. A meztelen karomon lévő pihék mind az égnek merednek, a talpam is görcsbe rándul a parketta fagyosságától. Kéne egy pulcsi meg egy zokni. De csak plédem van.

A vállamra kanyarítva, indulok el, hogy megkérjem anyámat, hogy hagyjon magamra, hogy nyugodtan ihassak.

De a konyhában nem anyu van. Egy szőke hajzuhatag takarja el a fazék tartalmát előlem.

Lia.

Az én pulcsimban és egy melegítőnadrágban kavargat valamit a tűzhely felett.

-         Te meg mit keresel itt? – Szakad fel belőlem a dühös kérdés.

-         Basszus – sikít fel és eldobja a fakanalat, hogy a szívéhez kaphasson. Vagy legalábbis a szíve helyéhez. Mert egy ilyen lánynak nem lehet szíve. Mérgesen méregetem, a kezeim ökölbe szorulnak önkéntelenül is, szívem szerint a csukott ablakon át dobnám ki a házamból. Hogy mer ide jönni azok után, hogy megdugatta magát mással? Hogy mer a konyhámban főzőcskézni, mintha mi sem történt volna? Hogy tud ilyen gyönyörű lenni, mikor napokig gyötörte az a fasz a testét? Hogy merészel betakarni, úgy téve mintha törődne velem? – A frászt hozod rám – fordul felém és amint a szemembe néz egy fél pillanatra felragyog az arca. A szemei szerelmesen csillannak fel. Micsoda színésznő! Még a szemeivel is képes hazudni. Vajon mióta gyakorolhatja ezt? Mióta csinálhat hülyét a férfiakból? És mégis miért jött ide? Hogy jutott be?

A kulcs – csapok a homlokomra gondolatban. Én adtam neki. Azt hitem méltó rá.

- Mit keresel itt? – Sziszegem újra. Már rá se bírok nézni. Nem akarok rá nézni, mert fáj. Ott bent a mellkasomban őrült érzelmek kavarognak. A legfurább, hogy bármennyire dühös, féltékeny és sértett vagyok, nem tudom tagadni, hogy meglódul a szívem a puszta látványától is és boldog vagyok, mert hazajött.

De nem!

Nem lehetek ilyen hülye. Nem szabad. Nem lehet a boldogságom okozója egy kurva…

-         Mondtam, hogy hazajövök – lép közelebb.

-         Minek? – Kiabálok rá, mire ijedten rezzen össze. – Hogy tovább gyötörj? Hogy még inkább beléd szeressek és még nagyobb fájdalmat okozhass? Takarodj innen te kurva – tör fel belőlem minden kín, amit az a kép okozott.

-         Láttad a képeket igaz? – Biccenti oldalra a fejét, miután lekapcsolta a gázt. A mellkasa előtt lazán fonja össze a karjait és nem közelít tovább.

-         Láttam. Láttam, hogy ahelyett, hogy hozzám jöttél volna, azzal a vén pöccsel kúrtál San Diegoban – Lépek most én felé, de alig három lépésnyire a testétől megtorpanok. Az illata fejbe csap, azonnal megszédülök tőle, kénytelen vagyok a pultba kapaszkodni, ha talpon akarom végigcsinálni ezt az egészet. De olyan nehéz? Hogy a picsába küldjem el, mikor az ezer sebből vérző, jéghideggé vált szívem itt kalapál, itt bent, olyan hevesen, hogy félő menten kiszakad, hogy az előttem álló lány karjai közé vethesse magát, mert úgy érzi az átkozott, hogy majd ő vigyázni fog rá, felmelegíti és meggyógyítja?

-         Legalább tudod, hogy én mit éreztem – suttogja, majd az alsó ajkába harap. Ez az egy mondat viszont egy pofonnal ér fel. Vagy inkább egy gyomorszájon rúgással…

-         Tessék? – Kerekednek ki a szemeim.

-         Te és Leena – kapja fel most már ő is dühösen a fejét, mire eszembe jut, hogy mit szólna ahhoz ha tudná, hogy majdnem le is feküdtem vele. – Azok a képek – csuklik el a hangja.

-         Nem feküdtem le vele – kiabálok megint. – Ne keress kifogásokat, arra amit tettél.

-         Én se tettem semmit – üvölt most már rám. – Mert téged szeretlek, bármekkora marha is vagy – suttogja végül, majd kihúzza a széket és lehuppan rá. Lehajtott fejjel bámulja az asztallapot. Nem mond igazat…

-         Hazudsz – sziszegem és az agyam véglegesen elönti a düh.