A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2013. november 28., csütörtök

129. Where is my mind?





„Aludj, szavam fel nem zavar,
Hisz álmod oly tökéletes!
Ébredj? Fény várjon, zivatar?
Sírj és nevess?
(...)
Aludj! Még bűvkört jár vele
Egy álom: Szellemed nyugodt;
De szertefoszlik Édene
Ébred s zokog.”


Hálásnak kéne lennem, de csak dühöt érzek. Mérhetetlen dühöt, amiért ez történik vele. Velünk. Már nem tudom hányadik üveg vodkát igyekszem elpusztítani, hogy eltöröljek mindent, ami történt. Vagy legalábbis elfeledkezzek arról, hogy Lia szinte teljesen megőrült az utolsó pillanatban attól, hogy Yv elmondta neki mit üzentem neki.
Addig nyugodt volt, nem csinált semmit, de Yvonne szerint amint kiejtette a nevem a száján, betapasztotta fülét és olyan dühösen nézett rá, mint még soha. Késő volt, kimondta, hogy szeretem, ő pedig megvadult ettől az apró szótól. Sikítva dobta ki a legjobb barátnőjét a szobájából, szétborogatott mindent miután becsapta az ajtót, úgy kellett lefogni és benyugtatózni, hogy ne tegyen kárt magában és mindezt én idéztem elő. Rám dühös, engem utál és miattam van ilyen állapotban. Még csak hallani sem bírja, hogy szeretem.
Nem értem az egészet. Soha nem bántottam fizikailag, de úgy viselkedik, mintha én kínoztam volna meg, mintha előlem akarna menekülni a saját világába, ahová elbújt és ahova úgy tűnik esze ágában sincs senkit beengedni.
Próbálok nem sírni, de nehéz megállni és erősnek maradni annak tudatában, hogy az egész az én hibám, hogy miattam nem akar visszatérni.
Bár Eva máshogy látja a dolgot. Szerinte ez mind jó, hisz reagál, hall minket, felfogja, amit mondunk neki, értelmezi és nem rekeszti ki.
Én csak annyit észlelek az egészből, hogy be van zárva egy klinikára, elvonási tünetei vannak és ha mindez nem lenne elég totálisan őrült, én pedig nem tudok segíteni. Nem tudom mit kéne tennem, elhúzni és örökre békén hagyni, hátha akkor úgy dönt ismét hajlandó beszélni vagy egyáltalán bármit csinálni? Nem megy. Nem tudom újra elhagyni, képtelen vagyok rá. Ráadásul az orvosa szerint sem lenne ez megoldás, sőt talán még rosszabb lenne az egész.
Újabb nap virrad én pedig csak a boltig megyek el vodkáért. Úgy érzem nem vagyok kész arra, hogy bemenjek hozzá, mikor tudom, hogy nem kíváncsi rám és ha az is lenne, hát nem engednének a közelébe.
Késő van mikor kopog valaki a szobája ajtaján, az ajtón Yv dugja be a szemét. Fáradtnak tűnik, a szemei megint pirosak a sírástól. Lassan lépked mellém az ágyra, elveszi tőlem az üveget majd nagyot kortyol belőle. Talán bátorságot gyűjt, de úgy tűnik ez nem elég, mert hirtelen megölel.
-          Minden rendben? – Simogatom meg a hátát. Kissé részeg vagyok, de mégis érzékelem, hogy van valami.
-          Semmi sincs rendben. Eva beszélni akar veled holnap – suttogja miközben elfekszünk az ágyon és a mellkasomhoz bújik, mintha belőlem próbálna erőt meríteni. Megértjük egymás fájdalmát, így tudom, hogy Mad nem fog mérges lenni, ha így talál ránk. Hagyom, hogy bújjon, miközben lassan értelmezem mit mondott.
-          Miért? – Kérdezem halkan.
-          Azt nem mondta, de Lia ma is tiszta bolondként viselkedett, mikor bementem hozzá. Az ablaknál ült és úgy tűnt, hogy valamire vár, de amikkor rájött, hogy nem kapja meg, kidobott. Eva bement hozzá, azt mondta, hogy sírt, remegett és hányt, ami az elvonás miatt van, de nem hagyta, hogy segítsenek neki. Amikor már nem jött ki belőle semmi lefeküdt és csak némán sírt tovább. Szerintem rád várt – néz fel rám, mire elhúzom a szám.
-          Nem hiszem – suttogom, majd újabb korty vodkát nyelek le. – Gyűlöl – mondom ki, de így még fájdalmasabb.
-          Sosem tudna gyűlölni – simogatja meg a karom vigasztalón, én pedig csodálom a hitét. Az enyém már rég elveszett.
-          Bár igazad lenne, de nyakig sáros vagyok ebben az egész szarban, ami körülötte folyt és ha nem is teljesen, de jó részt az én hibám, hogy bezárták – meredek a plafonra.
-          Szarul bántál vele sokszor, de szeretted is Niko és hiszem, hogy ő ezt pontosan tudja, ha nem így lenne már rég kinyírt volna – kuncog fel, mire én is elmosolyodom. Kinézem a kis boszorkányból, hogy átvágta volna a torkom rég, azért amiket tettem, ha nem érezne irántam semmit. – Vissza fogod hozni nekem a legjobb barátnőm, mert ha nem szétrúgom a segged – néz komolyan a szemembe.
-          Drága, ha rajtam múlna már rég itt lenne és velünk vedelne – sóhajtok fel, mert minden porcikámban gyűlölöm a tudatot, hogy egy klinikán van és nem mellettem.
-          Tudom – bólint. – Ezek után, ha nem én leszek a gyereketek keresztanyja végetek van – fenyeget meg játékosan, mire elnevetem magam.
-          Gyerek? Nem szaladsz te egy kicsit előre? – Húzom fel kérdőn az egyik szemöldökömet.
-          Talán – bólint, majd meghúzza a vodkát. – De tudod azt hiszem, hogy ti igazán összeilletek és együtt kell lennetek, bármi történjék is most. Egyszerűen érzem, hogy Lia visszajön, elhagyja Seant és a te feleséged lesz. Persze ezerszer meg akarjátok majd nyuvasztani egymást, de végül lesz vagy hat körülöttetek rohangáló gyereketek és boldogok lesztek. Megérdemlitek – von vállat, mire keserűség kezdi a torkom marni.
-          Ő megérdemli, hogy boldog legyen, de én… - kezdek bele, de betapasztja a szám a tenyerével.
-          Fogd be Koskinen. Hidd el, hogy nagyon sokáig szar embernek tartottalak, sőt egy utolsó féreggel is szívesebben láttam volna Liát, mint veled, de most, hogy látom az igazi arcod, értem, hogy miért szeretett beléd. Jó ember vagy, bár az is tény, hogy egy hatalmas marha is, de te is megérdemled, hogy boldog legyél. Hibáztál, de jár neked is egy esély – suttogja, én pedig kicsit megkönnyebbülök, amiért nem dühös rám. Az ajtó újra kinyílik és Alex lopakodik be egy újabb üveggel. Szívem szerint megpuszilnám, mert az enyémben lévő vodka mindjárt elfogy. De félek, hogy félreértené. Nem bánom, hogy ő is befekszik mellénk az ágyba, majd elmosolyodik.
-          Olyan az illata a párnának, mint neki – suttogja Yv háta mögül, mire az én szám sarka is fájdalmas mosolyra görbül. Nem véletlenül fészkeltem be magam ide. Néha, ha már elég részeg vagyok akkor olyan, mintha itt lenne velem.
-          Tudom – simogatja meg Yv a fekete hajszálakat. – Jade nem haragszik, mert itt vagy? – Kérdezi halkan, ami engem is érdekel. Csak pár hete házasok, mégis az ország két végében vannak.
-          Jade nem tipikus feleség. Tudja, hogy itt van a helyem – dől Alex a hátára.
-          És lesz baba? – Csúszik ki a kérdés a számon.
-          Ha a nászútig nem is hoztuk össze, ott biztosítottuk, hogy legyen – néz rám vigyorogva. – Amúgy nem tudom. Nem mertem megkérdezni, hogy nem-e érzi úgy, hogy valami más, ő pedig eddig nem szólt róla, hogy talán gyerekem lesz megint, szóval a kérdés nyitott – von vállat. – Most amúgy is lényegtelen. Lia az első – túr a hajába, majd inni kezd és rágyújt egy füves cigire, amiből minket is megkínál. Ahhoz képest, hogy mennyire gyűlöltük egymást, itt fekszünk hárman, aggódunk a lányért, aki összehozott minket és dühöngünk, mert tehetetlenek vagyunk.
-          Hogy lehet, hogy nem érdekel úton van-e egy baba vagy nincs? - fordulok az oldalamra, hogy Alexre tudjak nézni. Én megvesznék már attól is, ha csak a gyanú felmerülne.
-          Lia az első – ismétli el önmagát, mire ráncba szalad a homlokom.
-          Miért? Nem vagy belé szerelmes, nem ő a feleséged. Mi köt titeket össze? – Kérdezem halkan, hátha ő meg tudja magyarázni, amit a mai napig nem fogtam fel.
-          Válaszd szét a szerelmet és az ideált. Az igazi szerelmem Jade, Lia viszont a plátói. Jade megnyugtat, Lia felkavar. Jade engem tud kezelni, Liát viszont én. Jade rám vár, Lia pedig sosem számít rám. Az egyik ilyen, a másik olyan. Sosem cserélném el Jadet semmiért, Liát viszont akár száz tevéért is eladnám, mert tudom, hogy imádná és élvezné. Az egyik nyugodt, a másik viszont őrült. Per pillanat ezt szó szerint is veheted – néz rám, mire felmorranok.
-          Ő nem őrült – sziszegem.
-          Ó, dehogynem. Mindig is az volt. Most csak az a különbség, hogy diagnosztizálták is ezt nála. Egyik lába a mennyben, a másik meg a pokolban volt mindig is. Csodálod, hogy elment az esze? Jó kislány akart lenni, de mégis mindig velejéig romlott volt – nevet fel.
-          Ez baromság – csóválom meg a fejem, mire nevetni kezd, akár egy veszett hiéna.
-          Tényleg? Akkor mégis miért vonzódik betegesen a hozzám hasonló vad faszokhoz? És hozzád? Gondolkodj ember. Ő sosem szalad el a golyók elől, hanem egyenesen eléjük áll. Ő nem vonzza a bajt, hanem ő maga a baj forrása – nevet rekedten. – Élvez mindent, ami mocskos, perverz, őrült. Ha nem így lenne, nem hozta volna nekem ajándékba Gabrielt. Komolyan hány csajról mondhatod el, hogy egy szűz fiú seggét adja a szeretőjének, a viszontlátás örömére? – Kacag tovább. – Sok elmebeteggel volt már dolgom, de hozzá foghatóval soha – néz a szemembe. – Én értem az őrületét, mert hasonlóak vagyunk, ez a titok semmi más – von vállat hanyagul, majd tovább piál, én pedig próbálom megemészteni a szavait, de semmire sem megyek vele, inkább addig iszom, míg el nem ájulok.

Három hét és kezdem én is úgy érezni, hogy el fog menni az eszem, mert az égvilágon semmi, de semmi nem történik. Kezd Sean lenni az utolsó reményem, aki még mindig nem repülhet ide, mert hiába engedték ki, nem hagyhatja el az államot. Naponta hív minket. Én nem vagyok hajlandó vele beszélni, így Yv vállalja be, hogy beszámol neki arról, hogy sehová se haladunk.
Persze csak én látom ilyen borúsan a helyzetet, mindenki más bizakodik, elvégre egy hete Lia magától hagyta el a szobáját és ült be abba a kis helyiségbe amit Eva csak szabadidős szobának hív. Ugyan senkivel nem állt szóba, csak leült a sarokba és figyelt, de azt mondták ez is előre lépés. Én mégse így érzem.
-          Gyere – karol belém Eva, gondolom, hogy elinduljunk a szokásos sétánkra, ami annyiból áll, hogy attól függően Lia melyik helyiségben tartózkodik elsétálunk előtte, hogy tudja még nem mentem el. Három kísérletet tettünk arra, hogy mi történik, ha egy teljes napon át nem lát és mindháromszor ugyan az lett a dolog vége. Kiborult. Mintha nem tudná eldönteni, hogy mit érez.
Lia megint a sarokban ül és egy füzetbe ír valamit. A telepátia beindul, hiába vagyok tőle jó pár méterre, felnéz a papírból, bele egyenesen a szemembe, aztán pislog kettőt és visszafordul a füzete felé. Mintha nyugtázná, hogy megint jöttem, de különösebben nem érdekelné. Beleszakad minden pillantásába a szívem.
-          Mikor fog már történni valami? – Kérdezem türelmetlenül, a kertben ülve, egyik cigit a másik után gyújtva, mire Eva nevetni kezd.
-          Szerintem már történt valami – néz fel Lia szobája felé. – Meg ne fordulj – suttog, majd leül mellém. – Minket bámul – kacsint rám. – Ideje beszélgetnünk arról, hogy mi az igazság, amit eddig nem osztottam meg veletek – dől hátra, én meg értetlenül nézek rá.
-          Mit nem osztottál meg velünk? – Kérdezem halkan.
-          Szerintem újra itt van – feleli könnyedén, mire eltátom a szám.
-          Hogy mi? – bököm ki.
-          Unatkozik, szóval lejön a kertbe, cigizik, figyel, beül a terápiára, ír valamit a füzetébe, amit nem hajlandó megmutatni, de ha jól láttam, már a harmadik fog betelni. Önkéntelenül reagál dolgokra. Alexet megölelte ma, mikor leült elé és gitározott neki egy kicsit. Ha nem jössz észreveszi és kicsapja a hisztit. Persze beszélni még nem beszél, de azt hiszem ez már többnyire tudatos – néz komolyan a szemembe, én pedig nem akarok hinni a fülemnek.
-          Szóval szerinted már meggyógyult? – Kérdezem hitetlenkedve.
-          Nem, ezt nem mondanám. Tele van fájdalommal és kétségekkel. Fél és nem érzi magát biztonságban, valószínűleg még mindig több az elborult, mint a tiszta pillanata, de alakul. Már nincsenek elvonási tünetei és az antidepresszánsok is sokat segítettek neki. Néha visszazuhan abba az állapotba, mint amibe behoztuk, de tudod azt hiszem ő egy igazi harcos. Nem adja fel, mert bizonyítani akar – simítja a vállamra a tenyerét.
-          És akkor ez most mit jelent? – Kérdezem halkan, miközben érzem, hogy remegni kezd a gyomrom az idegtől.
-          Hogy lassan itt az ideje, hogy ne messziről nézd – vigyorog rám, nekem pedig leesik az állam. Eddig szóba se jöhetett, hogy megközelítsem. Ha ő a legtávolabbi sarokban ült, beállhattam az ajtóhoz, de ennyi.
-          Megérinthetem? – lelkesedek fel, mire Eva nevetni kezd.
-          Ha hagyja és te elég bátor vagy hozzá. Persze labilis így nincs garancia arra, hogy nem szúr le egy tollal – néz komolyan a szemembe. – Nézd Niko, ne várj csodát, valószínűleg rád se akar majd nézni, a tudatának bőven elég lesz az, hogy érzékeli, hogy karnyújtásnyira vagy tőle. Nem erőltethetsz rá semmit, nem várhatsz semmit és ha esetleg nem úgy sülnek el a dolgok, ahogy azt mi akarjuk akkor sem omolhatsz össze. Ez egy folyamat és az is csoda, hogy itt tartunk vele. Más ilyen traumák után fél évig a takaró alól se akarná kidugni az orrát, ő viszont egyre többször jön ki a szobájából és mindezt szabad akaratából teszi – próbálja letörni Eva a lelkesedésem, de nem sokra megy. Végre nem csak messziről nézhetem, végre történik valami, ez pedig egy kisebbfajta csodával ér fel nálam.

Eva még két napot vár, majd rábólint a randinkra. Minden porcikám görcsben van, miközben felé lépkedek. A kertben ül, egy apró kinti asztalnál, mindenkitől távol. Cigizik és megint ír valamit, amit senkinek nem mutat meg. Gyönyörű, ez jut róla eszembe először. Na meg az, hogy továbbra is olyan szerelmes vagyok, akár egy tini az első nőjébe. Most sem tűnik bolondnak, de hát ez sem jelent semmit. Feketében van, a haja mögé próbál bújni, de így is sokan őt nézik. Olyan mint egy égi tünemény. Még az igazán bolondokat is vonzza. Lassan lépkedek felé, félek tőle. Nem tudom mit fog tenni, senki sem tudja. Eva messziről figyel minket, hogy ha nem sülne el jól a találkozónk gyorsan közbe tudjon lépni. Még három lépés… Életem legnehezebb lépései.
Tudom mikor érzi meg, hogy mögötte állok. Egész testében megfeszül, megremeg, aztán olyan merev lesz, mint egy kőszobor. Nagy levegőt vesz, a vállai megemelkednek, aztán bent tartja az oxigént és csak akkor fújja ki, mikor kibújok a háta mögül és mellé állok, aztán még egy lépés és előtte vagyok. Nem néz fel rám, csak reszketősen kifújja az elhasznált levegőt és a tollat, ami a kezében van erőszakosan a papírhoz nyomja.
-          Szia – suttogom bizonytalan hangon, miközben kihúzom az egyetlen szabad széket és remegő térdekkel leülök. Nem számítok persze válaszra, Eva felkészített arra, hogy annak is örülnöm kell, ha nem akar majd megölni, amiért a közelébe mentem. Feszültnek tűnik, de veszélytelennek. A füzetére pillantok, amibe úgy tűnik verseket írt eddig. Van a margókon pár fekete ábra is, hosszan nézem őket, mert nem tudom mit kéne mondanom. Csak szorítja a tollát, nem ír egy sort se tovább, az ujjai elfehérednek annyira szorítja a kis műanyagot. – Hiányzol – bököm ki nagy nehezen. Szívem szerint megölelném, de nem merem rázúdítani, hogy mit érzek. Kiszámíthatatlan így is. Lehet, hogy csak azt érném el, hogy ismét bezárkózik. – Eva végre megengedte, hogy közelebb jöjjek. Ha rajtam múlna minden nap itt lennék veled, bár jobban örülnék neki, ha otthon lehetnénk – túrok a zsebembe, hogy a zavarom leplezve, rágyújtsak egy cigire. Irritál, hogy nem néz rám és nem mozdul. Meg persze az is, hogy szóra se méltat. – Kérsz? – nyújtom felé a dobozt, mikor észreveszem, hogy az ő doboza tök üres. Meglepődök azon, hogy leteszi a tollát, becsukja a füzetét, majd egyenesen a szemembe nézve kihúz egy szálat, meggyújtja, mélyet szív belőle, aztán az ég felé fújja a füstöt, miközben az arcom tanulmányozza. Nem tudom mit láthat rajtam, de én is rágyújtok. Kissé zavarba ejtő, hogy most én érzem magam egy terápiára szoruló bolondnak, akit ő próbál megfejteni. Mintha felcserélődtek volna a szerepek. Kínomban mosolyogni kezdek, miközben egymás szemébe nézve cigizünk. A fél életem odaadnám azért, ha megtudhatnám, hogy mi jár a fejében. Nyugodtnak tűnik, halálosan nyugodtnak és teljesen normálisnak, ami furcsa hisz mindenki azt mondta eddig, hogy állandóan furán viselkedik. Nekem semmi furcsa nincs abban, hogy némán nézzük egymást. Elvégre nem ez az első eset. Volt idő, mikor órákon át farkasszemet néztünk és egy szót se szóltunk. A tekintetünk mindent elárult a másiknak. Még a legrejtettebb titkaink is meg tudtuk így osztani a másikkal. - Neked vannak továbbra is a legszebb szemeid az egész világon – nyúlok a kis vallomásom után az asztalon pihenő kezéért, mert úgy érzem beledöglök, ha nem érhetek hozzá, ha nem érezhetem mennyire puha a bőre. De mielőtt még elérhetném, elhúzza az ujjait tőlem. Csalódottan sóhajtok fel, hisz túl egyértelműen utasít vissza. – Miért engem büntetsz? – Nézek el a kertben lévő többi ember felé. – Miért nem szólalsz meg és mondod el, hogy mit tettem, amiért ilyen büntetést érdemlek? Tudom, hogy bántottalak és haragszol rám, de jóvá akarom tenni. A francba Kulta kellesz nekem ahhoz, hogy élni tudjak. Tudom, tudom kibaszott önző vagyok már megint, de ez az igazság. Mióta kórházba kerültél minden nap olyan, mintha a pokolban lennék. Nem bűnhődtem még eleget? – Nézek ismét rá. Oldalra biccenti lassan a fejét, a kezét, amit meg akartam fogni a zsebébe dugja és tovább méreget némán, miközben cigizik. Kicsit olyan érzésem van, mintha élvezné, hogy szenvedek. – Fáj Lia, itt bent úgy fáj, mint semmi eddig – bökök a mellkasomra, majd én is mélyen beleszívok a cigimbe. – Ezt akarod? Hogy fájjon, igaz? Nyertél, kínlódom minden perccel egyre jobban - nézek rá kissé dühösen, mert tényleg nem tudom mi a fene történik. Kiöntöm a szívem és hiába nem rezdül egy arcizma se, úgy érzem belül röhög rajtam. A türelmem a végéhez ér, tudom, hogy hibát követek el, de muszáj kimondanom, amit érzek, mert ha nem, akkor nekem is ki fog járni egy szoba a klinikán. – A kurva életbe is, szeretlek Kulta és képtelen vagyok tovább élni nélküled. Nem büntethetsz már tovább, elég volt – szakad fel belőlem az egész.
A cigi kiesik a kezéből, a száját résnyire tátja, majd összeráncolja a homlokát egy pillanatra, aztán mire észbe kaphatnék megfogja a vizes poharat, ami az asztalon van és a tartalmát a képembe önti, majd olyan hévvel áll fel, hogy a széke feldől mögötte, amitől úgy tűnik még idegesebb lesz. A hajába túr, majd visszanéz rám, a szemei villámokat szórnak, én meg percekig levegőt sem tudok venni attól, ami történik. Hát ennyit arról, hogy milyen marha nyugodt. Csak ki kell mondani, hogy szeretem és elmegy az esze.
-          Azt hiszed, hogy ha a képembe öntöd a vized attól megváltozik az, hogy mit érzek? – Állok fel én is, mire egy lépést hátrál. – Hát tudd meg, hogy kurvára nem – öntöm tele a poharat az asztalon heverő kancsóból, majd nem is tudom igazán milyen indíttatásból, de rálocsolom, amitől elsötétül a pillantása és csak tátog, akár egy partra vetett hal, főleg mikor a maradék vízzel saját magam öntöm nyakon. – Tessék, most már nyakig vizesek vagyunk és bumm, bármilyen meglepő még mindig szeretlek. A víz ezt kibaszottul nem mossa el – támaszkodom meg a két tenyeremmel az asztal lapján és előre hajolok. Kicsit meglepődök azon, hogy felpofoz, de úgy tűnik, hogy ő is. Hát még azon, hogy amint visszahúzná a kezét elkapom a csuklóját és magamhoz rántom, hogy megcsókoljam. Biztos vagyok abban, hogy totál idióta vagyok és nem ezt kéne tennem, ráadásul jól le is leszek szúrva, de nem tudom normálisan kezelni a helyzetet. Erőszakosan tapadok a szájára, miközben ő azzal küzd, hogy ellökjön magától, de még most is én vagyok az erősebb.
Valahogy nem lepődök meg, hogy a módszerem, amivel próbálom visszarángatni a valóságba, nem jön be. A lelkem mélyén már az első percben tudtam, mikor utána nyúltam, hogy ez egy igazán elcseszett ötlet. A kancsó a fejemen csattan, tompán ugyan, de így is megérzem. Hangosan kezdek káromkodni, nem tudom kire is vagyok igazán dühös. Valószínűleg magamra. Lia felkapja a füzetét és olyan messzire rohan, hogy még a nővér is alig bírja utol érni. Eva mégis nevetve lépked felém, miközben én a fejem fogom, amit az egyik szilánk kicsit felsértett, így az ujjaim véresek, mikor elhúzom.
-          Mégis mi a fenét gondoltál? – Ültet le, majd megnézi a sérülésem és megállapítja, hogy annak ellenére, hogy a nő akit szeretek egy perce sincs talán, hogy fejbe vert egy üvegkancsóval meg fogok maradni.
-          Nem tudom. Nem gondolkodtam – morgok, mert valahogy nem így képzeltem ezt a mai délutánt.
-          Azt vettem észre – ül le velem szembe. – Megmondtam, hogy óvatosan, erre te hagytad, hogy az érzelmeid elszabaduljanak és mindent a nyakába borítottál gondolom, nem csak a vizet – néz a szemembe.
-          Csak azt mondtam neki, hogy szeretem – fakadok ki. Hát mióta bűn ez?
-          Niko, ez neki most nem azt jelenti, ami neked – ingatja a fejét. – komolyan néha azon gondolkodom, hogy neked kéne kezelésre járnod hozzám, mert nem érted meg, amit mondok neked és képtelen vagy irányítani az érzelmeid. Értem, hogy szereted és ez a helyzet most cseppet sem tetszik neked, de komolyan mit gondoltál? Hogy egy szeretlekkel helyre bírsz hozni bármit? – csóválja a fejét rosszallóan.
-          Igen – vágom rá. – Mert ez mindenem, amim van és amit neki tudok adni, ha pedig ez nem elég, akkor mégis mi a szarért engedtél a közelébe? – Kiabálok rá feldúltan.
-          Hát nem azért, hogy leöntsd egy pohár vízzel – nevet fel hirtelen.
-          Ő kezdte – sziszegem, miközben a cigimért nyúlok, ami asztalon hever egy tócsában. A fele doboz megsemmisült, amitől olyan cifra káromkodás szalad ki a számon, amiért anyám tuti nyakon verne, ha hallaná. Csak egy szálat tudok megmenteni, amit azonnal az ajkaim közé is dugok és meggyújtom. Nem érdekel a vérző fejem, a vérző szívem ezerszer rosszabb.
-          Ovisként viselkedsz. Nem érdekel ki kezdte ezt értsd meg, nem az a munkám lényege, hogy igazságot tegyek köztetek, hanem az, hogy visszahozzam hozzátok és elérjem, hogy értékelni tudja, hogy szereted és lehetőleg nem azzal, hogy szétveri a fejed – sóhajt fel.
-          Mégis mit kellett volna neki mondanom? Hogy milyen lesz az időjárás a héten? – üvöltök megint, mire összehúzza a szemeit.
-          Ne kiabálj, megijeszted az embereket – néz körbe. Igaza van, többen tényleg úgy pislognak rám, mintha én lennék a legbolondabb mindegyikük közül.
-          Gondolom soha többé nem engedsz közel hozzá – túrok a hajamba.
-          Igazából az a tervem, hogy holnap ismét összeeresztelek titeket – mosolyodik el önelégülten, mire elkerekednek a szemeim.
-          Tessék? – Kérdezem halkan, mintha nem tudnám értelmezni az előbbi magabiztos kijelentést.
-          Holnap ismét le fogsz ülni mellé és nem mondod neki, hogy szereted – néz mélyen a szemembe, miközben bőszen bólogat, inkább magának, mint nekem. – Nem azért, mert ez nem elég Niko, hanem mert túl sok is számára, amit kínálsz. Nem tud megbirkózni ezzel. Gondolom tudod, hogy figyeltelek titeket és a kis összezörrenésetek igazán tanulságos volt. Rád elég erőteljesen reagál, sokkal erőteljesebben, mint Yvre, az apjára, Alexre vagy bárki másra. Érdekes, hogy mennyire gyorsan nézett fel rád, a barátainak kell vagy tíz perc míg elérik, hogy ki tudják zökkenteni az irkálásból, rád viszont szinte azonnal figyelni kezdett. És tudod jót mulattam azon, hogy milyen gyorsan felhergelted. Ez komoly bravúr az ő állapotában, ha hiszed, ha nem. Pokolian dühös rád valamiért. Ezerszer dühösebb, mint az apjára vagy arra, aki pár hete megverte és te vagy az, akit nem tud kezelni, se kizárni a tudatából. Mintha mindig ott lennél és azt hiszem ez különösen bosszantja. Az viszont még jobban felhergeli, ha nem vagy ott. Mintha ő se tudná eldönteni igazán, hogy mit akar, mert a szíve egyik fele a pokol legmélyebb bugyrába kíván, a másik pedig majd’ megvesz azért, hogy azt mondd neki, hogy szereted és minden rendben lesz. A probléma ott kezdődik, hogy szerintem egy szavadat sem hiszi el- kuncog halkan, én viszont így sem érzem magam előrébb.

Minden elfolyt. Mi a valóság, mi az álom? Hol vagyok? Mit csinálok? Miért?
Nem akarom ezt, nem akarok semmit és mégis mindent akarok.
A zavar egyre nagyobb a fejemben, valamit csinálnom kéne, de nincs erőm. Feladom, újra és újra. Elhagyom a valóságot vagy az álmot.
Minden kavarog körülöttem, folyik, árad, duzzad, befagy, akár a pokol, majd tűz gyúl, felolvad az egész, a tudatom kinyílik, majd bezárul.
Elég.
Hiába, mert mégsem elég. Semmi sem elég. A tükör az igazi képet mutatja vagy mást? Hol a határ és én miért nem találom?
Le kéne állnom, figyelnem kéne, megszólalni, de mit mondhatnék?
Fáradt vagyok. Nagyon elfáradtam, aludni akarok. Minden sötét, csendes, magányos. Belefulladtam. El van az egész cseszve. Már nem izgat, de az ajtó nyílik az ismerős illat pedig megcsap. Ki ő? Mit akar már megint? Tegnap tudtam. Egyáltalán az tegnap volt? Milyen nap van? Milyen év? Mi a fene történik már megint?
Niko. Egy név, egy arc, egy test, egy hang, egy bőr, egy illat, egy ember, egy tekintet, egy szó.
Itt van. Érzem. De miért nem akarom, hogy itt legyen? És közben mégis miért vágyom arra, hogy soha ne menjen el? Úgy szivárog belém, hogy észre sem veszem.
Mögöttem áll, de nem vagyok készen. Nem állok készen arra, hogy itt legyen, viszont arra se, hogy elmenjen.
A picsába. A jó büdös picsába…. Még a fejemre húzott takaró se tünteti el. Ott van mindenütt én pedig nem kapok levegőt.
El kell mennie. Itt kell maradnia.
Éreztem, hogy itt lesz, hogy jönni fog, hogy újra meglátogat. Láttam az ablakból, ahogy a kapu felé lépked. Meg akar törni, elhitetni, hogy minden biztonságos, pedig a lét maga nem biztonságos. Ott ahol voltam vagy sokkal inkább ott, ahol még mindig vagyok rendben van az egész. Senki nem ér el, még ő sem, mert nem hagyom. Amint közelebb lépne, messzire futok, rávágom az ajtót. De a hangokat, nem szűri ki az ajtóm.
-          Kulta – szólongat, mire magamban elmosolyodok, de az arcom nem rezzen. Kulta… Gyűlöltem és imádtam, hogy így hív. Ahogy őt is gyűlölöm és imádom. De mikre is gondolok? Le kell állnom, ki kell zárnom, mert ha valamiben már az első perctől kezdve száz százalékig biztos vagyok, hogy Niko veszélyes férfi. Veszélyesebb, mint egy atombomba. Nagyobb sebet tud ejteni, mint egy gránát, ami a kezemben robban. Mert ő mindig a szívem robbantja fel. Akár egy terrorista, aki arra specializálódott, hogy pusztán, mert jót akar, öngyilkos merénylőként a bőröm alá bújjon, elhelyezze ott bent a robbanószerkezetet és mikor a legboldogabb vagyok, az egész szívem szarrá vágja, hogy egy véres kis paca legyen az egész. Azt már nem barátom! Még egyszer nem hagyom, hogy sikerüljön bejutnod, te gonosz kis ördög. Még, hogy biztonságban vagyok. Ha ő egy kontinensen van velem, akkor már biztos, hogy nem vagyok biztonságban. Elmehet a pokolba, úgyis onnan jött…
-          Tudom, hogy hallasz – suttogja, mire magamban felhorkantok. Honnan tudná? Rá se nézek, úgy teszek, mintha aludnék, hátha végre elhúzza a csíkot. Vagy átölel… - Sajnálom a tegnapit – sóhajt fel, mire megint összezavarodom. Mi történt tegnap? Tök lényegtelen. A fontos, hogy most menjen el. És vigyen magával. Frászt… Az hiányozna még. – Persze igaz, amit mondtam – motyogja tanácstalanul. Mit is mondott, lényegtelen igazából. Minden egyes kibaszott szó, amit kiejt a száján hazugság. Ámít és hazudik, mert ez a kurva perverziója, hogy dögölne meg. Ne, inkább ne. Nem halhat meg, mert abba én is belehalok. A rohadt életbe, miért ennyire zavaros és labilis minden? Miért van ekkora köd a fejemben? Miért nem látok az orromig se? – Oké, értem, hogy látni se bírod a képem, de tudnod kell, hogy nem fogok elmenni, amíg vissza nem jössz, tehát ha azt akarod, hogy húzzak el a büdös francba, kénytelen leszel, megszólalni és kikerülni innen – ajánl alkut. De ki az-az idióta, aki annak ellenére, hogy már ezerszer megégette magát pont az ilyen ígéretek miatt ismét bólint és megköti a szerződést magával az ördöggel? Hát abból aztán nem eszel kispofám… A fejemben ezer vészcsengő van és ahogy leül mellém, mind egyszerre szólal meg. megőrülök tőlük, de értem miért jeleznek. felállok az ágyról és az ablakig hátrálok. Minél messzebb vagyok tőle annál jobb. A kertben pár ember sétálgat, üldögél. Le akarok menni hozzájuk. Ők biztonságosak, elvannak a saját világukban, ahogy én. Nem kérdeznek, nem piszkálnak. Nem úgy, mint ebben a szobában. Itt olyan minden, mint a harctéren. Cseppet sem biztonságos. bármikor lőhetnek, robbanthatnak és ki tudja még milyen szörnyűséget nem követhetnek el ellenem, az állítólagos nagyobb jó érdekében. Ki kell jutnom innen, de az ördög elvágja az utam. – Megint futni akarsz – néz végig rajtam szomorúan. Olyan erős a késztetés, hogy elé sétáljak, mosolyogjak és azt mondjam semmi bajom, hogy megnyugodjon és a tekintetében lévő bánat semmivé váljon. De csak állok és nézem, miközben azon gondolkodom, hogy juthatnék ki. Muszáj levegőhöz jutnom, tőle viszont nem megy. – Nem szaladhatsz örökké – lép közelebb, mire a falhoz simulok. Nem akarom, hogy hozzámérjen, nem és nem. – Sosem bántanálak – suttogja a szemembe nézve, miközben a sarokba szorít. – Soha Kulta és ezt te is tudod – lép még közelebb. Persze, soha, akkor mégis miért hagyta, hogy vagy milliószor megszakadjon miatta a szívem? Miért hagyott mindig egyedül?
A szívverésem felgyorsul, ahogy közelít, a tenyerem izzad és a légzés egyre nehezebb lesz. Magamban dúdolok, hátha attól lenyugszom, de mikor rájövök, hogy az ő egyik dala jár a fejemben, sikítanék. Megint ő jár a fejemben, megint ott van a bőröm alatt, megint felkavar mindent és nem hagy békén. Sose lesz vége, soha, soha, soha. Kisiklok a karjai közül, amivel utánam nyúl, majd a fürdőbe zárkózom. Az ajtó ténylegesen is bezárul mögöttem, nem csak a fejemben, amit hiába vágtam rá. Mindig beszivárog, mindig ott van és még sincs soha sehol…

2013. november 20., szerda

128. Összeomlás





„Aki összeomlik, rendszerint nem érzi, mikor ér a szakadék fenekére. Csak zuhan, zuhan lefelé. Ezt az egész összeomlást azoknak találták ki, akik az életben valami olyan után kutattak, amit a saját környezetük nem tudott nyújtani nekik. Vagy csak azt hitték, hogy nem tud nyújtani. És abbahagyták a kutatást. Abbahagyták, mielőtt még igazán elkezdték volna.”

Ha nem szeretném és félteném ennyire, most tutira kitekerném a nyakát puszta kézzel. Nem értem mi ütött belé, hogy miért lök el. Nem bántottam, nem ütöttem meg, nem én nyomtam a cigim csikkjét a csuklójába, nem én törtem el se a kezét se a bordáit és a válla sem miattam ugrott ki. Mégis úgy viselkedik, mintha én vertem volna meg.
-          Te sem vagy a bizalmasom – tetézi még egy kicsit a bajt, mire nem bírom türtőztetni tovább magam és mielőtt még őt ráznám meg, hogy térjen már észhez, felállok és lesöprök mindent az asztaláról dühömben. Törnek a vázák, a parfümös üvegcsék, de ő meg sem rezzen csak néz rám kimérten és hidegen, amitől úgy érzem, hogy sikerül megfagyasztania a gyomrom. Valami nem stimmel vele, ő nem ilyen. Ő dühöng és kiabál, nem pedig csak bámul, mint egy hulla, akinek nyitva hagyták a szemét. Mély levegőkkel nyugtatom magam, majd ismét mellé sétálok és leguggolok az ágya mellé.
-          Kulta, kérlek – nyöszörgöm, miközben megfogom a kezét, bár tudom, hogy nem örül ennek se, de mindig elviseli, nekem meg szükségem van arra, hogy érezzem a bőre melegét, mert enélkül élve elenyészek. – Miért menekülsz előlem? Miért nem hagyod, hogy vigyázzak rád? – Kérdezem nagyon halkan, mert teljesen megtört az, ahogy viselkedett mióta kórházba került. És úgy terveztem, hogy elmondja ki bántotta, elásom a férget élve, majd visszamegyek hozzá, segítek neki, lesem minden kívánságát, este magamhoz húzom és átölelem, hogy nyugodtan tudjon aludni és érezze biztonságban van. Soha többé, senki nem bánthatja, mert én megvédem, ha kell a saját életem árán is. Talán rájött volna, hogy képes vagyok őt megóvni és úgy szeretni, ahogy egyetlen férfi sem szerethet nőt. Önzetlen lettem volna és törődő, ő pedig megérthette volna, hogy összetartozunk és mindent megadhatok neki, amit Sean, ő pedig velem jött volna, miután teljesen felépült és nyugodtan éltük volna tovább az életünket. Igen, ilyen romantikus álmokat kergettem, de ő már abban a percben áthúzta az összes számításom, amikor kinyitotta a szemét. Úgy tűnt egy percig se vágyik a törődésemre, nem akar a karomba bújni, nem akarja, hogy átöleljem, hogy fogjam a kezét, azt meg végképp nem, hogy megcsókoljam. Hirtelen rájövök, hogy ő még most is másabb, mint bármelyik nő. Erősebb, függetlenebb és mindaz, ami történt vele, még jobban megacélozta. Nekem kellett volna, hogy szerethessem, hogy érezzem él és rendbejön, de ezt csak éjszakánként tehettem, mikor begyógyszerezték és mély álomba merült. Csak akkor simogathattam az arcát és puszilhattam meg, csak akkor zúdíthattam rá, hogy mennyire nagyon szeretem.
-          Nem akarom, hogy vigyázz rám. Csak egyedül akarok lenni – sziszegi, miközben a keze élettelenül hever a tenyerembe. Már megint nem néz rám, én pedig nem értem mit vétettem.
-          Nem tudlak egyedül hagyni – ingatom a fejem. Egyszerűen úgy érzem képtelen vagyok itt hagyni, mellette kell lennem, az én helyem itt van, ahol ő van.
-          Hallottad, hogy mit kért. Menj el – hallom meg a hátam mögül Matt hangját, mire hitetlenkedve nézek rá, aztán Liára.
-          Maga sosem törődött vele – nézek az apjára vádlón, mire összeszűkíti a szemeit.
-          Ő az én lányom, neked pedig semmi közöd hozzá. Tartsd tiszteletben, amit kér és menj el, mielőtt kidobatlak. Nem mellékesen semmit sem tudsz arról, hogy mit érzek iránta vagy, hogy hogyan törődök vele, de nincs is ebbe beleszólásod, szóval kifelé a szobájából. Ha veled akarna lenni, elhiheted, hogy nem repült volna sérülten New Yorkig – vágja a képembe, nekem meg ökölbe szorul a kezem. A baj, hogy igaza van, de még most sem értem, hogy miért is alakult így az egész. Lassan állok fel, egy puszit nyomok Lia homlokára, majd mélyen a szemébe nézek.
-          Itt leszek kint, ha kellek, csak szólj oké? – Kérem halkan, az arcát simogatva, ami napról napra egyre szebb, bár az én szememben összeverve is ő volt a legcsodásabb nő.
-          Haza is mehetsz akár – veti oda, majd az oldalára fordul és nyakig magára húzza a takarót, én pedig nagyot sóhajtva kimegyek a szobájából.


Amint becsukódik az ajtó Matt és Niko mögött, azonnal kipattanok az ágyból és előkeresem az ágy alól a whiskyt, majd a fésülködőasztalra kihúzok pár csík kokaint, hogy eltüntessen mindent ami a fejemben van. Niko jelenléte megint felkavart mindent, képtelen lennék aludni, de a fáradtságot már nem bírom máshogy elviselni. A kezem remegni kezd egy idő után, a szoba körvonalai elmosódnak, furcsa alakok bontakoznak ki a falak közül, akik nem hagynak békén, így a fürdőbe zárkózom, de az ajtó alatt bekúsznak hozzám és gonosz dolgokat suttognak. Úgy érzem Igor figyel, hogy ő küldte az árnyékokat, hogy lássák itt van-e Niko és ha igen akkor újra bántsanak, de most már nem csak engem hanem őt is. Szinte látom ahogy a gorillái lefogják a férfit akit szeretek, ahogy újra és újra megüti, ahogy a földre küldi majd rugdosni kezdi, de nem tudok segítséget kérni, nem tudom megvédeni.
Mira hirtelen megérinti a vállam, majd gonosz kacaj tör fel a torkából. Az arcomba hajolva csak annyit suttog megérdemeltem, majd nevetve kezd körözni a szobába egészen addig míg Pete elő nem keveredik és rám nem vigyorog.
Az én hatalmas gyönyörű medvém, aki hűvösen néz rám.
-          Látom valaki jól elbánt veled – suttog, mire megremegek. Ő nem lehet itt. Ő halott, egy koporsóban fekszik, ott voltam a temetésén, az édesanyja elátkozott ezerszer. De nem csak ő, Mira is halott, a kezem közt tartottam mikor meghalt, ültem a sírjánál, vittem neki füvet és piát és beszélgettem a sírkövével, mert vele már nem tudtam. Mindkettejüket a drog vitte el.
-          Már nem számít – felelem, mert még ha valahol tudom, hogy nem is igaziak, jó, hogy itt vannak mellettem.
-          Én is meg akartalak ütni – simul a hátamhoz, szinte érzem az izmait, a karjait, amik a derekam fogják körbe. Erős, sebezhetetlen és… halott. – Sokszor, nagyon sokszor, mert annyi fájdalmat okoztál – susog a fülembe, miközben Mira előttem táncikál, pörög és eszelősen nevet, pont úgy, mint utoljára ebben a lakásban, azon a bizonyos bulin, ami után összeesett az utcán és örökre elment. – Mindig csak bántod a férfiakat, játszol velük – fordít magával szemben, a szemei vörösek és haragosak, én pedig kezdem úgy érezni, hogy megőrülök. – Megérdemelted – lök el magától.
-          Téged senki sem szeret – énekelget Mira halkan. – Neked senkid sincs – trillázza mosolyogva. – Senkit nem érdekelne ha meghalnál – nevetgél tovább. – De itt se vár senki, itt se hiányzol senkinek se – kacag fel. – Sosem látogatsz meg, sosem – túr a hajába fejcsóválva. – Elfelejtettél, pedig azt mondtad én vagyok a legjobb barátod. Én voltam az egyetlen, aki befogadott, mikor bekerültél a suliba, mindenki más összesúgott a hátad mögött, mert Anders lánya vagy. ráadásul cseppet sem hasonlítasz a nővéredre. jent az apád is imádja, az anyádnak is ő az igazi büszkesége, te viszont senkinek nem kellesz. egy felesleges kolonc vagy mindenki nyakán. Yvnek már rég meg kellett volna szabadulnia tőled. Őt is csak tönkreteszed, ahogy mindent magad körül, mert képtelen vagy megbecsülni azokat, akik szeretnek. Egy elkényeztetett kis bestia vagy, aki pont olyan fennhéjázó és undorító drogos lett, mint az apja, akit állítólag mindig megvetettél, de valljuk be titkon csodálod őt – hajol az arcomba.
-          Nem vagyok, olyan, mint ő – csóválom a fejem. fájnak a szavaik, jobban, mint bármi.
-          De igen – kiabál Pete. – Én szerettelek, te viszont mást akartál mindig. neked sosem volt jó semmi amit kaptál. Most pedig, hogy a tiéd lehetne a pasi, aki után csorgattad a nyálad ellököd, hogy őt is megkínozd, mert egy önző ribanc vagy, akii senkit nem szeret csak saját magát – kiabál felbőszülten, akár egy bika. 
-          Téged is szerettelek – felelem, mire felnevet.
-          A nagy szart, az életemet szeretted és el is vetted – üvölt.
-          Nem, nem, nem – kiabálok rájuk. – Nem igaz. Hagyjatok békén – robbanok ki a fürdőből. Friss levegőre van szükségem és egy helyre, ahol nem  üldöznek szellemek, akik azt hajtogatják, hogy rossz ember vagyok és megérdemeltem, amit kaptam. Kell egy hely, ahol nincsenek árnyékok, de a szobám ajtaja be van zárva. Hiába tépem a kilincset, nem tudok kijutni, Mira, pete és a sötét alakok csak forognak körülöttem, egyre gyorsabban és gyorsabban, a hajamba kapnak, sikítanak, nevetnek és nem  hagyják, hogy meneküljek, ahogy Igor sem hagyta, hogy elfussak előle. Nincs egy hely se ahol biztonságban lehetnék, már megint nem jön senki, aki segítene, hiába kiabálok. Senkit nem érdekel, senkinek nem számítok….

Lia…
Kettesével szedjük a lépcsőfokokat, mikor meghalljuk, hogy sikít. Soha nem hallottam még ilyen kétségbeesett, horrorfilmbe illő sikolyt. Mintha nyúznák, mintha meg akarnák ölni. A kulcs a szobájához Matt zsebében van, amit azért zárt be, hogy ne tudjam kijátszani és ne mehessek be a lányához, de nem várom meg. Berúgom az ajtót egyetlen mozdulattal, de amint belépek egy vaskos könyv majdnem fejbe is talál. A szoba romokban hever, Lia sikít, sír és remeg egész testében, pedig senki sincs a szobában, mégis úgy tűnik, hogy küzd valakivel, akihez minden kezébe akadó tárgyat próbál hozzávágni. 
-          Kulta – szólok rá, mire egy gyertyatartót lendít felém, de a szemeiben semmi élet nincs. Még sose láttam ilyennek. Félelmetes. Körbe-körbe rohangál a szobába és hesseget valamit a kezével, mint egy őrült, míg el nem kapom és le nem fogom azelőtt, hogy saját magában kárt tenne. Nem merem túl erősen szorítani, mert tudom, hogy még mindig nem gyógyult meg, így viszont miközben vérfagyasztóan sikít nekem esik. Üt, rúg, karmol és harapna is, ha nem fognám le. – Hé higgadj le – szólok rá határozottan, mire hatalmasat taszít rajtam, amitől kibillenek az egyensúlyomból és az ágyra zuhanok, ő pedig a sarokba húzódik, leül a földre a fülére tapasztja a kezeit és hintáztatja magát, de legalább már nem dobálózik és kiabál. Csak sír, csendesen és reszket, mintha fázna. El se bírom képzelni, hogy mi baja lehet csak nézem hosszan, ahogy az ajtóban állók is, míg el nem kezdi a saját bőrét karmolni. Nem hagyhatom,, hogy magát bántsa, így letérdelek elé és lefogom a kezeit, mire újra felsikít és vergődni kezd, beverve a fejét a falba. Úgy tűnik nem törődik se a törött bordáival, se a kezével, amiről már félig sikerült lebontania a gipszet. – Kulta elég, mi a fene ütött beléd? - kiáltok rá, de mintha meg se hallaná.
-          Dorah járt itt valaki rajtunk kívül? – Dörren rá matt az ajtóban álló nőre, aki aprót bólint. – Kokain. Mindent felerősít, amit érez – sziszegi az apja, majd tárcsázni kezd, Lia pedig hirtelen ismét leáll. hullaként fekszik a karomban, miközben ringatom, csak mered a plafonra és nem mozdul, nem szólal meg, nem csinál semmit, míg meg nem próbálom kisöpörni az arcába ragadt hajtincseket a szeméből. Akkor felpattan és elrohan a másik sarokba, nekem pedig a szívem szakad bele, hogy így kell látnom. Mintha elment volna az esze. Pár férfi lép a szobába, Lia felkapja a fejét és rettegve néz rájuk. Orvosnak tűnnek, de nem vagyok biztos abban, hogy igazam van.
-          Ne – csóválja meg hevesen a fejét, mikor közelebb lépnek hozzá. Az egyik férfi elé guggol, de még meg se érinti, mikor nekiesik, mintha meg akarná magát védeni, de nem megy semmire. gyenge, mint a harmat, az egyik pasi lefogja, majd tűt döf a karjába, amitől fél percen belül elernyed, a nagyobb darab fickó pedig felkapja.
-          Hé, hová viszik? – kiáltok utánuk, mikor elsétálnak vele, Matt pedig a vállamra rakja a tenyerét.
-          Valami nem stimmel vele – suttogja megtörten, mire felhorkantok.
-          Na nem mondod, fel se tűnt _ sziszegem, miközben a fickók után megyek. Mika szorosan a sarkamban van, Yv csak sokkosan mered maga elé, majd elsírja magát és Madhez bújik.
-          Megbolondult – zokogja, de még a feltételezés is rossz viccnek tűnik, akkor is, ha alig pár perce tényleg úgy viselkedett, mintha elment volna a józan esze. Mire utolérjük őket, már kocsiba tették, Mika pedig beterel a bérelt autójába, hogy követhessük őket. Valahogy nem tetszik a klinika ahová matt hozatta, nem kórház, sokkal inkább elmegyógyintézet a hely, de Lia nem bolond. Maximum most egy kicsit labilis, de ez érthető mindazok után, ami vele történt.
Nem tudom hová viszik csak azt, hogy minket egy szobába terelnek, aminek az ajtaján egy nő neve szerepel. A berendezés elég szegényes, egy kanapé, egy asztal, néhány polc amin dossziék vannak, de a baj, hogy fogalmam sincs miért vagyunk itt. Liának csak arra lenne szüksége, hogy biztonságban érezze magát és valószínűleg az is hülye ötlet volt, hogy az apja bezárta a szobájába, de ha hazavisszük minden rendben lesz. El se kellett volna vinni, de minden olyan gyorsan történt, hogy lehetetlen lett volna tiltakozni. Két óra is eltelik, mire nyílik az ajtó. Épp időben ugyanis a türelmem végére értem és már éppen az vagyok, hogy felállok és megkeresem, hogy hova vitték. Egy nő lép be az ajtón fehér köpenyben, barátságosan mégis kissé gondterhelten mosolyogva. Olyan negyven pluszosnak nézem, a szemei okosan csillognak, de nem hiszem, hogy bármi szükség lenne rá. haza akarom vinni Liát és kész.
-          Jó napot – köszön, miközben az asztala mögé sétál és egy kartont dob a fára, amin Lia neve díszeleg. Cseppet sem tetszik nekem, hogy máris kartonja van. Minek, hisz úgyse marad itt. Tuti nem hagyom, hogy bolondok és drogosok közé zárják. – A nevem Dr. Eva Grant, önök pedig gondolom mind Cornelia hozzátartozói – ül le a székébe, majd egyesével végignéz az egész társaságon. Barátságosnak tűnik, de cseppet sem érdekel a nő. a lányt akarom, akit szeretek és már itt sem vagyunk.
-          Mi történt vele? Miért viselkedett úgy, mint egy futóbolond? - Kérdezi meg Yv, ami valószínűleg mindenkit érdekel a szobába. A doktornő felsóhajt, majd az asztalra könyököl és nagyon komolyan néz a mellettem álló lány szemébe, akit Mad szorosan ölel magához.
-          Őszintén? Fogalmam sincs – rázza meg a fejét. – Mióta idehozták egy szót sem szól, tehát nem tudom kiszedni belőle, hogy mi jár a fejében, de ahogy látom nemrég balesete volt – néz rajtunk végig, mire a hajamba túrok.
-          Nem baleset volt – sziszegem idegesen, kibámulva az ablakon. még mindig elfog a düh, ha rágondolok, hogy valaki kezet emelt arra a nőre akit szeretek.
-          Megverték – világosítja fel Mika a dokit, aki halkan sziszegni kezd, majd kinyitja Lia kartonját és felír valamit. – Ennek már több hete, azóta egyszer viselkedett így – ingatja a fejét ő is teljesen ledöbbenve és totálisan tanácstalanul.
-          Ön a barátja? – kérdezi a nő mosolygósan, mire felkapom a fejem a pillantásom pedig találkozik a nő barna szemeivel, amikben hirtelen felgyullad a felismerés. – ön a barátja – mosolyog rám, mire elhúzom a szám.
-          Hát ez nem ilyen egyszerű – kotyog közbe Mad, mire Eva érdeklődve felé fordul. – Niko a szerelme – bök rám - de Lia férjnél van és nem akarja elhagyni Seant, aki a pasija, de mégse a pasija, mert őt szereti. Mondtam, hogy kacifántos – ránt vállat, mikor a doki homlokráncolva néz rá.
-          És hol van a férje? – Kérdezi miközben végignéz a társaságon.
-          Börtönben – szólal meg Matt halkan.
-          Kábítószerrel való visszaélés és próbaidő megsértése miatt, nem ő verte meg – szólal meg Alex is, akivel a hetek alatt, amit a kórházban töltöttünk Lia mellett egészen normalizálódott a kapcsolatunk.
-          Értem – hümmög Eva, majd előveszi a papírjait és ismét jegyzetelni kezd, de nekem elfogyott a türelmem.
-          Vége a teadélutánnak? Mert látni akarom most azonnal és hazavinni – szólalok meg feldúltan, mert nem értem mi a fenét keresünk még mindig itt. A nő leveszi a szemüvegét, majd kicsit megdörzsöli az orrnyergét, aztán a szemembe néz.
-          Ez nem lesz ilyen egyszerű – szólal meg, mire kérdőn felhúzom a szemöldököm. Nincs ebben semmi bonyolult részemről. 
-          Odavisz ahol van és már itt se vagyunk – vonok vállat. Diplomás orvos és mégis úgy tűnik elég nehéz felfogású.
-          Így is lehetne – bólint, miközben komolyan néz a szemembe. – De mint mondtam fogalmam sincs mi baja van Corneliának, az viszont biztos, hogy per pillanat mentálisan nincs jól – sóhajt fel, mire majdnem kiröhögöm. Semmit se tud róla, nála épebb emberrel még nem találkoztam. Persze most kicsit nehezebb vele, de mindazok után, ami történt az lenne a csoda, ha nem félne és teljesen jól lenne.
-          Azt akarja mondani, hogy megőrült? – Kérdezi Matt ingerülten, mire az orvos elmosolyodik.
-          Ó, nem, dehogy. Távol álljon tőlem ilyen kijelentést tenni, de mint mondtam nem beszél, így nem tudom pontosan mi a baj. Az viszont biztos, hogy most nem reagál a külvilágra. Már kiment belőle a nyugtató, amit adtak neki, amikor behozták, de ő mégsem önmaga. Gondolom nem megszokott nála, hogy fekszik és üvegesen mered egy plafonra, miközben alig pislog és nem beszél egy szót sem – néz rajtunk végig.
-          Zöldség lett? – Szalad ki Mad száján hitetlenkedve az együgyű és talán kissé sértő ám lényegre törő kérdés, mire egyszerre nézünk a dokira, aki csak mosolyog rendíthetetlenül.
-          Ez erős túlzás. De ha már így szeretnénk leírni a helyzetet azt mondanám, hogy Cornelia lehúzta a rolót és úgy döntött kizárja egy időre a külvilágot a tudatából. Nem sokat tudok az előzményekről, de amit most elmondtak már önmagában sok lehet egy fiatal lánynak – túr a hajába.
-          És még a negyedét se tudja – nyög fel Alex, miközben lehuppan a kanapéra és az arcát a tenyerébe temeti.
-          Oké, nézzék nem mondom, hogy nincs baj, mert nagyon is nagy baj van, de hiszem, hogy minden rendbe hozható Cornelia fejében, viszont ehhez önök is kellenek – néz végig rajtunk egyesével. Nem akarom tudni mit gondol a tagbaszakadt bagázsunkról én csak látni akarom Liát, mert tiszta baromságnak tűnik, amit ez a nő magyaráz nekem. Ő nem zárhat ki a világából senkit, főleg nem engem. Az lehet, hogy idegenekkel nem akar beszélni, de ha minket meglát biztos megszólal. – Először mindenkivel egyesével elbeszélgetnék, hogy tudjam mi is a helyzet, hogy milyen traumák érték Corneliát, ami miatt úgy dönthetett, hogy köszöni szépen elege van. Aztán kitaláljuk, hogy hogyan vegyük rá, hogy ismét beengedjen minket és reagáljon is ránk – magyaráz, de nem értem mit akar kihozni ebből a baromságból.
-          Látni akarom – jelentem ki ellentmondást nem tűrően.
-          Mindent a maga idejében – szól rám a nő türelmesen, de nekem már elfogyott minden önuralmam.
-          Nézze, nem tudom mit zagyvál itt össze, de az, hogy magával nem akar beszélni az nem jelent semmit. Látni akarom, mert biztos vagyok benne, hogy velem beszélni fog, tehát határozottan megkérem, hogy vigyen oda ahol van vagy magam keresem meg – sziszegem mérgesen, mert nincs kedvem több felesleges kört futni.
-          Látom nem a türelméről híres – nevet fel, majd feláll az asztaltól. – Legyen – bólint beleegyezően. – Viszont készüljön fel, hogy nem lesz kellemes látvány. Ő most nem az a lány, akit maga ismer, a teste és az elméje börtönbe zárta a személyiségét – indul el a folyosón, majd a lifthez sétál, ami egy mágneskártyával működik. A harmadikra érve egy terem előtt haladunk el, aminek nincsenek falai. Néhányan dúdolgatnak magukban, néhányan a tv-t bámulják, de senki sem beszél. Nem tűnik semelyik ember elmebetegnek, de mégis van bennük valami furcsa, ami görcsbe rántja a gyomrom. A helyiség után szobák jönnek vagy legalábbis gondolom, hogy azok hisz többnek nyitva van az ajtaja, sokan alszanak, sokan olvasnak, de engem már nem érdekel egy itt lévő se csak Lia.
-          Itt van? – Kérdezem nagyot nyelve, mikor megállunk egy fehér ajtó előtt.
-          Egyszerre egy emberrel megyek… - kezd bele a nő, de én azonnal benyitok. Nem érdekel senki más, látnom kell, de azonnal. arra viszont mégse vagyok felkészülve ami fogad. A szobában vaksötét lenne, ha az éjjeliszekrényen nem világítana egy kislámpa. – be – lép utánam a doktornő, majd meglepetten néz körbe. – Behúzta a függönyöket és lámpát gyújtott – motyogja. Tehát nem így hagyta a szobát ahogy most van. Liát viszont én nem így adtam át neki… Az ágyon fekszik, mackónadrágban és pólóban, úgy ahogy elhozták, üvegesen mered előre a semmibe, nekem meg megszakad a szívem.
-          Kicsim – lépek az ágyhoz, de rám se néz, arcizma se rezzen csak bámul maga elé. – Kulta hallasz? – Simogatom meg a haját, de még csak nem is pislog. Mintha csak a váza lenne itt, de belőle semmi. – Ne csináld ezt velem – könyörgök neki halkan, a hangom megremeg, majd el is csuklik. – Hé, szólalj meg – kérlelem csendesen, de semmit sem csinál. Még csak rám se néz. – Nem vagy vicces életem, ha meg akarsz ijeszteni jelentem sikerült – cirógatom az arcát, de továbbra sem reagál.
-          Jöjjön – teszi Eva a vállamra kezét, de csak a fejem rázom.
-          Nem hagyom itt – suttogom.
-          Kérem – nyúl a hónam alá, majd felhúz én pedig bénultan tűröm, hogy kivezessen a szobából. Amint Yv az arcomra néz elsírja magát, bennem pedig belül valami ripityára törik. Muszáj a falnak dőlnöm, de ez sem elég. képtelen vagyok megtartani magam, így szépen lassan a földre csúszom  és csak csóválom a fejem, mert lehetetlennek tűnik az egész. Egy rossz álom, amiből muszáj gyorsan felébrednem. Matt robban be utánam, de azonnal ki is fordul, őt pedig Alex követi, aki ugyan hosszú percekig bent van nála, de olyan sápadt mikor kilép, hogy tudom ő se ment vele semmire.
-          Megpróbálod? – kérdezi Mad halkan Yvet, aki csak sír és tagadólag rázza a fejét.
-          Nem, nem akarom úgy látni – bújik még jobban a mellkasához. Minden olyan zavaros, nem értem, hogy hogyan történhetett ez, ő egyszerűen nem zárhat ki a világából. Engem nem! Szeret és pontosan tudja, hogy én is szeretem, lehetetlen, hogy ne akarjon többé tudomást venni rólam.
Eva türelmesen megvárja, amíg mindenki úrrá lesz a döbbenetén és a fájdalmán, aztán visszaterel minket az irodájába. Amint becsukódik mögöttünk az ajtó, azonnal elé lépek.
-          Gyógyítsa meg – szólok rá, mire megint mosolyogni kezd.
-          Elhiheti, hogy ezt szeretném én is – bólint.
-          Mondja mit kell csinálnunk, hogy visszakapjuk – türelmetlenkedik Alex, mire Eva ránéz és elneveti magát.
-          Látom mind nagyon szeretik – kuncog fel. – De semelyikük sem a türelmes, márpedig most szükség lesz erre. Valószínűleg egy hosszú folyamat előtt állunk, mert a sok faramuci helyzet sem egyszerre zúdult Cornelia nyakába. ha jól sejtem elég régóta keveredik olyan dolgokba, amikkel egy fiatal lány nem könnyen birkózik meg és valószínűleg önök mindig azt látták, hogy könnyedén veszi az akadályokat – ül le közénk.
-          Gyerekkora óta ezt csinálja – suttogja Yv, majd Mattre néz, aki csak bámul maga elé.
-          Függő voltam – szólal meg halkan. – Ebben nőtt fel. Már négy hetesen repülőn ült, öltözőkbe és turnébuszokon nőtt fel, drogos rocksztárok vigyáztak rá és mikor a heroin iránta vonzalmam a tetőpontjára ért szinte havonta küldtek vagy rehabra és vagy ezerszer lőttem magam túl, amit ő mindig végignézett, vagy legalábbis a következményeit látta a kábítószer iránti rajongásomnak de sose sírt. Előttem nem – köszörüli meg a torkát. – Nem sokra fog velem menni, mert engem gyűlöl – dől hátra, én pedig végre meglátom benne az apát, ami elképeszt.
-          Szerintem nem gyűlöli és amúgy is van máris egy közös pontjuk, a drogok, ön ismeri legrégebb óta, magával kezdjük. Megkérek mindenkit, hogy menjen ki – szól ránk az orvos, de matt frusztrált nevetése mindenkit megállít.
-          Komolyan azt hiszi, hogy ismerem a lányom? Könyörgöm még azt se tudom kicsinek mi volt a kedvenc plüsse vagy milyen zenét szeret hallgatni. Szart se tudok róla, ha őszinte akarok lenni. Amikor kicsi volt nem érdekelt, hogy mi van vele, ott volt neki az anyja, estére ő is befut vele beszélgessen, ő ismeri a gyerekünk. Sosem számított se ő, se a nővére. Megkaptak mindent amit akartak és én ezzel le is tudtam az apai kötelességeimet. A zenéről tudok mindent, de a lányaimról – kacag fel idegesen. – A karrierem és a heroin volt az én szerelmem nem a családom – fakad ki, mintha most esne le neki, hogy mennyi mindent szúrt el Liával.
-          Oka van annak, hogy maga hívta ki az embereim és ott volt, amikor kellett, tehát szerintem igenis van miről beszélgetünk – néz Matt szemébe komolyan, majd mindenkit kizavar, hogy aztán egyesével váltsuk egymást nála. Még Mika és Mad is hamarabb juthat be, mint én, amit nem igazán értek, hisz ők nem is nagyon ismerik Liát. Már csak Alex és én vagyunk hátra, ugyanis az anyukája gépe még mindig nem szállt le, én pedig meglepve veszem tudomásul, hogy még most sem engem hív be a doki, hanem a mellettem álló, szintén idegroncs férfit. Talán vele beszélget a leghosszabb ideig, de az időt most annyira nem érzékelem, hogy az hihetetlen. Csak arra tudok gondolni, hogy pár emelettel feljebb ott fekszik a nő akit tiszta szívből imádok és úgy tűnik, hogy teljesen összeroppant, mi pedig nem vettük észre. –
-          Niko, bejönne? – Néz rám az orvos barátságosan mosolyogva, én p3edig aprót biccentek és felállok. Minden tagom nehéznek tűnik, nm akarok mást csak visszakapni őt és boldognak látni. Nem érdekel mi az ára, nem érdekel mit kell tennem, de muszáj visszajönnie. Lassan ülök le a székre, miközben azon gondolkodom, hogyan juthattunk idáig. Elmosolyodom, mikor a hamutálra nézek, amiből lassan csorognak ki a csikkek. tehát Alex kierőszakolta, hogy rágyújthasson. Mi8nden csikk végén rózsaszín kis szájfénycsík van, ebből pedig tudom, hogy más nem lehetett. Én is a zsebembe túrok, majd előkotorom a cigim.
-          Szóval mi a terv? – nézek az orvosra kérdőn, mert jelenleg csak az érdekel, hogy Lia meggyógyuljon és valahogy biztos vagyok abban, hogy egy orvosnak van valamiféle sejtése arról, hogy hogyan is érjük el Liánál, hogy ne csak feküdjön, akár egy darab fa.
-          Nincs terv. A többieknek is felajánlottam a tegeződést szóval, ha gondolja… - kezd bele, de én nekem most nincs kedvem ezekhez az udvariassági körökhöz.
-          Rendben – vágom rá.
-          A többiek meséltek a Corneliával valókapcsolatodról, de kíváncsi vagyok arra, hogy te, hogy látod a dolgokat – dől hátra én meg megfeszülök egy pillanatra, mert gőzöm sincs honnan kéne az egészet kezdeni.
-          Csak Lia. utálja ha Corneliának hívják – nyögöm, mert valahogy most mégis a tökölés tűnik a megfelelő taktikának.
-          Rendben, szóval Lia és te…. – kezd bele, de belőlem kiszakad egy vallomás.
-          Szeretjük egymást, de nálunk nagyobb barmokat még nem hordott a hátán a föld – foglalom össze röviden és tömören, hogy mi is a helyzet, mire Eva nevetni kezd.
-          Szóval szereted – mosolyog. – Hogy szereted? – Kérdezi halkan, mire összeráncolom a homlokom. Hát nem egyértelmű?
-          Nagyon – bököm ki, mire újabb mosoly a válasz. – Vele akarom leélni az életem és ezt kb. azóta tudom, hogy évekkel ezelőtt megláttam hátulról egy bárban helsinkiben, ahol a zenekarommal felléptünk, de ő úgy döntött, hogy ha nincs előzenekar, akkor ellophatja a mikrofonállványom és betöltheti ezt a szerepet, amiért ki akartam tekerni a nyakát, de megláttam, hogy milyen jó a feneke és hát egyből nem a fejére pályáztam – felelem a lehető legőszintébben, hogy mi történt.
-          Le akartál vele feküdni – bólint.
-          Ő a legszebb nő, akit valaha láttam, szerintem mindenki le akar vele feküdni, amint megpillantja, aki pedig nem az holt biztos, hogy homokos, bár ha azt vesszük Alex is lefeküdt vele és ő is buzi, de ez azt hiszem, hogy most lényegtelen – fújom ki a füstöt idegesen.
-          Szerelem első látásra? – Kérdezi mosolyogva.
-          Most már azt mondom, hogy igen, akkoriban viszont egészen másképp gondolkodtam rólunk. Menyasszonyom volt akivel már elég régóta nem működött a kapcsolatunk, de ragaszkodtam hozzá és szerettem még, viszont Lia mindent amiben hittem felborított körülöttem. Mint egy hurrikán – mosolyodom el én is, miközben visszagondolok milyen gyorsan is történt minden. – Tudja elég gyorsan kiderült, hogy úgy passzolunk, mint a borsó meg a héja – sóhajtok fel.
-          A szexre céloz? – Néz rám kérdőn Eva, mire érzem, hogy elpirulok a nyílt kérdés hallatán. Nem hinném, hogy bárkinek bármi köze is lenne a szexuális életünkhöz és amúgy is… nem akarom kiteregetni. – Mindent tudnom kell ahhoz, hogy segíteni tudjak – bíztat, mire aprót biccentek.
-          A szexre is, de nem csak a szex volt a lényeg. Azaz az elején még igen, de aztán egyre jobban kötődtem hozzá és minél jobban kötődtem hozzá annál jobban bántottam, hogy eltaszítsam. Nem akartam elfogadni, hogy egy ilyen kis fruska, elrabolta a szíven, úgy, hogy én azt észre se vettem – sóhajtok nagyot.
-          Tehát ha jól értem megpróbáltad elüldözni - néz a szemembe, mire aprót biccentek, de aztán rájövök, hogy az igazság nem egészen ez.
-          Mondjuk, hogy mindig elkergettem, de mikor elment utána kaptam és visszahúztam. Mint a macska az egérrel – húzom el a szám, mert tényleg ezt csináltam. – Gyűlöltem ha mellettem volt, de gyűlöltem akkor is, amikor nem. Ha elment hiányzott, ha ott volt az őrületbe kergetett. Nem tudtam mit akarok igazán, azaz volt egy elképzelésem, miszerint elveszem Leenat és boldogan élek, míg meg nem halok, de hát ez sehogy se jött össze. Megismertem Liát és egy idő után be kellett látnom, hogy Leenat már nem akarom, nem szeretem, de képtelen voltam elküldeni, hogy új kapcsolatot kezdjek vele. Szóval kínoztam őt, a menyasszonyom és magam is, sőt mindenkit a környezetünkben, hisz bármit is csinálok az nem csak rám hat ki, hanem a bandára is, akik utálták az akkori párom, Liát viszont befogadták, mintha mindig is közénk tartozott volna, ettől pedig azt hiszem még jobban begőzöltem – vonok vállat mert már semmiben sem vagyok igazán biztos.
-          Tehát ha jól értem állandóan felkavartad körülötted a vizet, mikor már épp lenyugodott volna – suttogja, mire aprót biccentek. – remek – kezd el jegyzetelni, én pedig nem tudom minek örül ennyire. Tovább faggat és kérdez, én pedig mesélek neki, míg a történetünk végére nem érünk. Az utolsó percben mikor még teljesen magánál volt én voltam vele. Én láttam utoljára normálisnak és én láttam először olyan állapotban…
A napok csak telnek és nem történik semmi. Eva nem enged be hozzá senkit, ő próbálkozik vele, de mindhiába. Továbbra sem beszél, nem csinál semmit. Az első héten még arra is nehéz rávenni, hogy egyen vagy igyon valamit, az egyetlen dolog, amit elfogad az a gyógyszer, amit minden reggel és este be kell vennie. A lakásában verünk tábort mindannyian. Mika se megy haza, mellettem marad, de időközben Jari is befut, mert itt akar lenni, hogy segítsen, bár nagyon úgy tűnik, hogy ezen a helyzeten nem lehet segíteni. Csak Aleksi marad otthon a családjával, de ő is naponta telefonál. Hálás vagyok nekik, ahogy az öcsémnek is, aki szintén ide repült. ha ők nem lennének valószínűleg feküdhetnék be Lia mellé, de erősnek kell lennem.
-          Beenged hozzá Eva - ront be Yv kopogás nélkül a szobájába, amit most én használok. Szükségem van erre, hogy a dolgai közelében lehessek, hogy érezzem az illatát, amit az ágynemű ont magából.
-          Tessék? – kapom fel a fejem, mert én hiába rimánkodok, nem mehetek még a közelébe se. Yvonne szélvészként száguld végig a szobán, egy táskába pizsamát tesz és kényelmes ruhákat, na meg egy csomó olyan holmit, amit Liának szüksége lehet.
-          Azt mondta, hogy bemehetek hozzá – vigyorog.
-          Jobban van? – ülök fel az ágyon, mire az arcvonásai megkeményednek.
-          Nem, bár Eva szerint haladás, hogy hajlandó felülni. De többször talált már rá úgy, hogy az ablakpárkányon ült és nézte a kertben sétálókat, azt mondja ez azt jelenti, hogy érdeklődik még mindig a külvilág iránt, de legalábbis próbálkozik azzal, hogy beengedje újra a külső ingereket – mosolyodik el újra.
-          Én is bemehetek? – Állok fel, mire megcsóválja a fejét.
-          Nem hiszem, nem mondta, hogy te is gyere – von vállat, miközben tovább pakol. Könyvek, zenelejátszó, füzet és egy csomó dolog, amit nem is biztos, hogy használni fog. Yv viszont bizakodik, én pedig öltözni kezdek.
Együtt lépjük át a klinika kapuját, majd besétálunk Evahoz, aki mosolyogva köszönt.
-          Én mikor láthatom? – Kérdezem türelmetlenül, mire elmosolyodik és megsimogatja a vállam.
-          Túl sok lennél most még neki, apránként kell haladni. Ha igazam van, most már ismét próbálkozik azzal, hogy nyisson. Yv tűnik minden barátja közül a legbiztonságosabbnak. Ő nem bántotta soha és elég szoros a kapcsolatuk, de sosem volt semmi szexualitás köztük, nem úgy, mint Alexel. Bennük bízik a férjén kívül a legjobban valószínűleg, téged veszélyként érzékelne. Nem akarlak letörni Niko, de azt hiszem te leszel majd az utolsó, aki láthatja, bár ki tudja mi játszódik le Lia fejében. Meglátjuk rendben? – Mosolyog fel rám, de én csak morgok.
-          Mondd meg neki, hogy szeretem – kérem Yvet, a lift előtt állva, amivel én nem mehetek fel, aki aprót bólint, majd egy puszi után, Lia cuccait szorongatva elindul felfelé, én pedig csak remélem, hogy ő rá bírja venni, hogy megszólaljon.